A regény műfaja: disztópia – és már az is érdekessé teszi, hogy a szerző nem kifejezetten író, hanem újságíró – és az ebből adódó különbséget, valamint az ebből fakadó hibákat sem kerülték meg a Mátyás-udvar sátra alatt.

A szép számú érdeklődök számára Omar világossá tette: tanult a kritikákból, az újságírói mivolt pedig annyiban mindenképp hátrány, hogy a karakterek kidolgozására nem fordított annyi figyelmet, amennyit a regényírók szoktak, azt azonban megtudhattuk, hogy a kész regényt elsőre a felesége olvasta el, ahogy azt is elárulta a szerző, hogy lesz második, sőt, nagy valószínűséggel harmadik része is a regénynek. Sayfo Omar Ádámmal a könyvbemutató után ültünk le a tusnádfürdői fenyvesek tövében egy sátor alá beszélgetni muzulmán világról, identitásról, Szíriáról és terrorizmusról.

– Nem hiszem. Nyugat-Európában sokkal inkább individualista társadalmak vannak. A legtöbb helyen nem számít, hogy honnan jöttél és mi a vallásod, ha beszéled a nyelvet, rendesen elvégzed a munkádat és betartod a törvényeket. Az anyagi előrejutás, kitörés útja szinte mindenki előtt nyitva áll. A muszlimok, ha akarják fizikailag is kitörhetnek, hiszen elköltözhetnek a muszlim környékekről. Ami nehezebb kérdés, az a mentális kitörés, illetve, hogy megvan-e benned a belső igény a kitörésre. A többség úgy van vele, hogy elvégzi a munkáját, éli az életét családja körében, s nem érzi tehernek a a saját kultúráját és nem akar attól elszakadni. Az ismert környezet pedig biztonságérzetet is ad.

– Az a helyzet, hogy általánosságban nem jelenthetjük ki, hogy Európában teljesen kudarcot vallott a muszlimok integrációja. A helyzet minden országban és minden muszlim közösség esetén eltérő. Nézzük meg a Németországban élő irániakat: azt látjuk, hogy 250 ezer ember tulajdonképp problémamentesen éli az életét. Ez nem meglepő, hiszen ők eleve egy magasabb társadalmi réteg tagjai voltak már otthon is, ellentétben például az anatóliai törökökkel, akik szülőföldjükön is egy alacsonyabb, szegényebb réteg tagjai voltak – tehát ez az egyik része. Az ellenségesség sokszor személyes szintű. A kisebbségeknél gyakran előfordul, hogy az ember nem néz szembe azzal, hogy a saját kudarcáért ő is felel, ezért inkább rákeni a felelősséget a többségi társadalomra. Ez nem kizárólag vallási kérdés. Sok olyan szekuláris vagy épp keresztény ázsiai és afrikai ember is van, aki a problémákért a gyarmatosítókat és a rasszizmust teszi felelőssé,, ami szerintem leegyszerűsítse a problémának. A kérdésnek sok összetevője van igazából.

– Nem lehet általánosítani. Az iszlámról azt kell tudni, hogy az elöljárón, tehát, akinek van vallási képzettsége, hasonló a feladata, mint a jogásznak a keresztény, nyugati világban. Megnézi a vallási jogforrásokat, és azokat különféle módszerekkel, a körülményeket figyelembe véve alkalmazza a mindennapi életre. Itt alapvetően meghatározó, hogy a vallástudó kit képvisel, milyen iskolát végzett és honnan jött,. Például egy Ausztriában működő, de Törökországban kiképzett vallástudó, aki török alapítványoktól kapja a fizetését az nem feltétlenül azt a nézőpontot fogja képviselni, ami az osztrák államnak megfelel. Az osztrák államnak tehát a saját eszközeivel fel kell lépnie, hogy a harmonikus együttlét ne szenvedjen sérüléseket. A vallástudók –éljenek bárhol- intézményes és működési kereteik miatt mindig függnek a helyi államtól. A muszlim országok államai ez a függést a saját javukra használják fel azzal, hogy a mecsetekben a saját üzeneteiket továbbíttatják a híveknek. Ezt Európában sem lenne az ördögtől való megvalósítani. Akkor van probléma, hogyha olyan vallási elöljárók vannak, akik periférikusak, és nem függnek politikai rendszerektől. Az ilyenek ugyanis nem veszik figyelembe a helyi viszonyokat.

Például a 2006-os dán karikatúrabotrány idején, volt egy hatvanas éveiben járó dán imám, akik kora miatt kezdett már háttérbe szorulni, ő egy békésebb figura volt, és volt az ő egyik első embere, egy alig 30 éves fiatalember, aki úgy gondolja, hogy ezt a lehetőséget kihasználja, botrányt kavarva a saját közösségén belül előbbre lép a ranglétrán, és ő lesz a dán muszlimok hangja. Ezért hát felfújta az ügyet, mozgósította a kapcsolatait, az iszlám világban pedig lángra lobbantak a dán zászlók. Ezzel egyidőben viszont azt láttuk, hogy a dán ügy elleni tiltakozás mindenhol helyi politikai arcot öltött. Pakisztánban például a pakisztáni kormánnyal elégedetlen tömegek mentek ki az utcára, tiltakoztak a dán karikatúrák ellen, elégették a dán zászlót, de igazából ez egy helyi konfliktus kivetülése volt. Nyugat-Európában is azok a csoportok tüntettek, akik egyéb feszültségek miatt voltak dühösek, csak kihasználták a botrányt saját elégedetlenségük kifejezésére.

– A síita muszlim világ, mely a muszlim népesség hozzávetőleg 15 százalékát teszi ki, a katolikus világhoz hasonlóan centralizált és hierarchikus. A 85 százalékot kitevő szunnita világ viszont a protestáns világhoz hasonlóan dezentralizált és helyben szerveződik. A református lelkészek is azt prédikálják, amit a közösségük hallani akar, nem fognak olyant prédikálni, amit a közönség elutasít, lévén ismerik őket, tudják, mi foglalkoztatja őket, tehát ők egy társadalmi-politikai szereplők is egyúttal, amellett, hogy lelkipásztorok.

–Magyarországon nincsen muszlim kisebbség, tehát ilyenformán egy absztrakt kérdéssé válik. Nálunk nincs tétje annak, hogy mit fogalmazunk meg az iszlámmal kapcsolatban, nem úgy, mint Németországban vagy más nyugati országokban, ahol ez egy téttel bíró társadalmi kérdés. De ezen kár csodálkozni. Magyarországon mi is óvatosan beszélünk a cigánykérdésről, hiszen tétje van a dolognak, és súlyos feszültségeket okozhatnak a rosszul megválogatott szavak. Nálunk az iszlámkérdést sokan, sokféle dologra használják fel, vannak, akik a magyar keresztény identitás újrafogalmazására, megerősítésére használják fel, vannak, akik a Nyugathoz való viszonyunkat helyezik új alapokra ezen keresztül, és persze vannak, akik a saját szakmai-politikai karrierjét építgetik vele…

– Kisebbségként, de nem feltétlenül muszlim kisebbségként. A muszlimok között nagyon kevesen, vannak, akik kizárólag és elsősorban muszlimként tekintenek önmagukra. Vegyük példaként a Londonban élő pakisztániakat. Felmérések szerint csupán 3-4 százalékuk tekint magára elsősorban muszlimként , A többi azt mondja, hogy brit, londoni, vagy azt hogy pakisztáni.

– Igen. Az identitások sokrétegűek. Vagy megnézed a törököket Németországban: nem véletlen, hogy 2015-ben nagyobb arányban utasították el a migrációt, mint az etnikai németek, hiszen, nagyrészt kurdok, afgánok, arabok jöttek, akikkel a már ott élő törökök nem igazán tudtak azonosulni.

– Sok összetevője van a dolognak, minden közösségnek vannak összetartozást jelző szimbólumai, és mindenhol mások a közösség kohéziós elemei. A magyarság esetében például a nyelv az egyik legfontosabb elem. De van, ahol a vallás az, akár Európában belül is, nézzük csak az íreket, számukra a katolikus vallás az az identitásuk része. A muszlimoknál attól is függ, hogy kikről beszélünk. A törökök esetében például pl. a nikáb az az Európában élő muszlimok körében egy új fejlemény. A muszlimok, akik Európába érkeztek leginkább hidzsábot hordtak (fejkendő), annak is különböző fajtáit, amit kulturális hagyományaiknak megfelelően kötöttek fel, – máshogy kötötte egy török, mint egy arab. A nikáb viszont már a muszlim identitás újrafogalmazásáról szól.

Például Angliában találkoztam egy pakisztáni lánnyal, aki úgy sétált, mint egy nindzsa, pedig a nagymamája, aki egy angolszász műveltségű, magasabb társadalmi csoportból származó orvos feleségeként még fejkendőt sem hord. Unokája azonban személyes identitáskeresése miatt már a szaúdi-gyökerű puritán iszlám jelképének tekinthető nikábot viselte, ezzel is kifejezve saját vallási identitását.. Nem véletlen az, hogy az európai országokban sorra születő rendeletek nem a hidzsábot, hanem a nikábot és a burkát tiltják be. Burkát ugyanis – mely jellemzően afganisztáni viselet – szinte senki nem hord, nikábot pedig a muszlim nőknek egy százaléka sem visel. Aki pedig ezt hordja az még a muszlim közösségen belül is különállónak számít radikális vallásértelmezésével. Tehát egy átlagos németországi török nő, vagy egy Franciaországban élő algír nő nem fognak azon megsértődni, hogy nem vehetnek fel nikábot, hiszen eszükbe sem jut azt hordani. Aki pedig magára veszi a dolgot, az a muszlim közösségeken belül is kívülálló, így nincs miért kesztyűs kézzel bánni vele.

– Noha a média ingerküszöbét ritkán ütik meg, valójában rengeteg elítélő és elhatárolódó nyilatkozat van, A muslimscondemn.com – nevű oldal például több, mint tízezer efféle nyilatkozatot gyűjt össze. Ezzel együtt valóban igaz, hogy a többség általában hallgat, ami leginkább a muszlimok identitásának sokszínűségével magyarázható.

Ha például megtörténik a merénylet, és egy tunéziai az elkövető, akkor egy török, egy egyiptomi, egy pakisztáni nem fogja azt mondani, hogy felelősséget vállal érte, elítéli, mert azt mondja, mi közöm van nekem hozzá… Vagy, amennyiben az elkövető X mecsetbe járt, akkor Y mecset nem fogja elítélni, mert nem az ő közösségük része az illető. Igyekeznek nem „kabátlopási ügybe keveredni”, ezért inkább nem beszélnek a problémáról.

Itt volt nemrég a manchesteri terrortámadás: az egy nagyon jó példa erre, helyi muszlimok szerveztek egy tüntetést, ahol elítélték a merényletet, de nagyjából csak kétszáz ember ment el rá. Az ok nagyon egyszerű, ezt egy, a helyi pakisztáni közösség körében sem annyira népszerű közösség szervezte. Egy pakisztáni, aki valamivel jobban integrálódott, vagy egyszerűen csak másik mecsetbe jár, az nem fog elmenni erre a tüntetésre, így aztán az jön le, hogy ott él több százezer muszlim, és csak kétszáz ment el, holott arról van szó, hogy a szervezők mobilizáló képessége gyenge, vagy pont miattuk nem fog odamenni más. Ugyanakkor, a merénylet elítélésére szervezett nagy manchesteri össznépi tüntetésen, a jelenlévők között a muszlimok aránya, annyi volt, mint a társadalmon belüli arányuk. Elmentek tehát, de nem muszlim minőségükben, hanem mint manchesteri polgárok.

Ha megkérdezel egy debreceni lelkészt, hogy elítéli a norvég tömeggyilkost, Breviket, akkor azt mondja, persze, hogy igen, és arra kérdésre, hogy keresztényi cselekedet volt, amit Breivik tett, nyilván azt válaszolja, hogy nem. Ugyanakkor a debreceni református egyház nem adott ki elítélő nyilatkozatot Breivik kapcsán, mert minek? Tehát hasonló a helyzet az iszlám világban is. Mikor 2004-ben Hollandiában egy marokkói fiatal megölte az iszlám-ellenes filmrendezőt, Theo Van Goghot, az egyik marokkói politikus reakciója az volt, hogy „de hát ti neveltétek fel, mi közünk hozzá?” Valahogy így működik….

– A Közel-Kelet, aligha jöhet úgy helyre, hogy az európai szemmel nézve is rendben lévőnek tűnjön. Ezekben az országokban a legtöbb, amit ki lehet hozni, az egy hosszú távú konszolidáció, ez az, ami elképzelhető, hisz a globális felmelegedés erősödik, sok a fiatal, a társadalmi mobilitás alacsony. Ami most gondot okoz Észak-Afrikában, az a nyolcvanas évekbeli népességrobbanás – de most már ezeken a vidékeken is három gyerekes családok vannak többségben, tehát a nyomás csökkenni fog. Viszont, ami a nagyobb problémát jelenti, az Fekete Afrika és Banglades, ahonnan a klimatikus változás és a nyomában járó gazdasági válságok és konfliktusok miatt nagyon sok ember fog útnak indulni, de lévén, hogy Európa részéről csökkent a befogadó kedv, a jól szervezett állami intézmények és szervek pedig mindig előnyben lesznek a szervezetlen tömegekkel szemben, tehát Európa megoldja ezeket a problémákat

– Szíriával az a helyzet, hogy 2006 óta szárazság volt, egy olyan országban, ahol a lakosság harmada mezőgazdaságból él. Emellett volt egy gazdasági reform, aminek az lett az eredménye, hogy bizonyos hatalmi körök jól megszedték magukat, és az ingatlanárak elszálltak, így sokak megélhetése került veszélybe. Az országban ott kezdődött a felkelés, ahol komoly társadalmi problémák voltak. Ezek nem a sűrűn lakott települések, hanem pl. Damaszkusz egyes külvárosai, ahol zömében a vidékről, megélhetésük elvesztése miatt felvándorolt szegényebb réteg élt, Homszban, Aleppó egyes részein vagy pl. délen, Derrában, ahol fokozottan problémás volt a szárazság, ráadásul a Jordán határ mellett nem lehet ingatlant eladni, csak titkosszolgálati beleegyezéssel.

Ezek a problémák viszont nem látszottak az Assad-rezsim bázisain: Damaszkusz egyes részein, a tengerparton, ráadásul a demográfiai túlsúly is ezeken a vidékeken volt. Tehát a kormányzat magára hagyta a társadalom szűk harmadát. A tüntetésekből aztán felkelés, majd polgárháború lett, amibe már külföldi erők és hatalmak is becsatlakoztak. A háború aztán rosszabb körülményeket szült, mint a háború előtti rossz gazdasági helyzet, – az ellenzék nem tudta magát megszervezni, különböző támogatók voltak, különböző érdekekkel, helyi erős emberek mentek egymásnak, így egy kaotikus helyzet született, sokan pedig azt mondták, hogy akkor a kormányerő is sokkal jobb, mint ez. Most az látszik, hogy a kormány megerősíti helyzetét, északon pedig lesz néhány rész, ami török befolyás alá kerül, itt található ráadásul számos milicisták fellegvára is, szóval itt még eltart egy ideig a konfliktus. Ami jól látszik, hogy mindenki valamiféle etnikai tisztogatást végez. Az országból eltávozott lakosok házaiba pedig betelepítik a saját embereiket, úgy kell ezt elképzelni, mint az ’56 utáni Magyarországon, ahol a felkelés bázisát adó budapesti belvárosba cigányokat költöztetett be a kommunista hatalom. Az északi területeken pedig a török ugyanúgy elarabosítják a településeket, azért, mert az arabokkal jobban kijönnek, mint a kurdokkal. Szóval megváltozik az ország, de konszolidáció biztos lesz.

Az Iszlám Állam kapcsán legalább három színteret érdemes vizsgálni. Az egyik az Európa. Európából nagyon sokan mentek kii harcolni, hogy a saját frusztrációjukat, radikalizmusokat kiéljék. Ez egy társadalmi radikalizmus volt, amit a vallási radikalizmusba csatornáztak, és kimentek oda. Az iraki részen, Szaddam Husszein bukása után, azok a szunniták, akik korábban jó pozícióban voltak kiestek a pixisből, úgy érzeték, hogy a síiták elnyomják őket, ez lett az al-Kaida alapja, amiből aztán kinőtt az Iszlám Állam. Szíriában az Iszlám Állam erősödése az az ország keleti részében történt, ahol kulturális értelemben egy klasszikus, majdhogynem törzsies arab kultúra van, akik mindig az erősebbhez húznak. Amikor kitört a felkelés, akkor Aszad elnök Rakkában tartott beszédet, mindenki tapsolta, örök hűséget fogadtak neki, aztán pár évvel később Bakr Al-Bagdadival tették ugyanezt. Ott a kollektíva túlélése számít, tehát aki a legerősebb, az tudja garantálni a közönség biztonságát, amikor legyengül – lásd Kadhafit Líbiában –, akkor a sajátjait leszámítva mindenki ellene fordul, és beállnak egy másik erős vezető mögé. Tehát ez volt Szíriában, amit látni kell még, hogy az ellenzéki milíciák helyi szinten nem az igazság megteremtésére törekedtek, hanem saját emberekeit hozták helyzetbe. Sokan voltak, akik azért csatlakoztak az Iszlám Államhoz, hogy a másik felkelő csoportokhoz, köztük a Szabad Hadsereghez tartozó szomszédaikat és helyi riválisaikat kitúrják, ezáltal saját családjainak tudjanak enni adni.

Ezért van az, hogy az Iszlám Állam Szíriában nagyon gyorsan összeomlott, amikor elvesztették a hátszelet, akkor szinte meg is szűntek. Viszont, hogy mutyik voltak benne? Azt mondanám, hogy sokáig csak Európa tekintett veszélyként az Iszlám Államra, Közel-Keleten mindenki a tradicionális ellenségére tekintett veszélyként, a törökök a kurdokra, a kurdok a törökökre, a szír kormány az ellenzékiekre, az ellenzék a szír kormányra, az irániak a szaúdiakra, az amerikaiak az irániakra, az irániak az amerikaiakra, és éppen ezért kialakult az a vákuum, amiben elkezdett növekedni az Iszlám Állam, amit mindenki kihasznált az ellenfelei gyengítésére. Az Iszlám Államtól például az iraki kurdokon keresztül vásároltak olajat a törökök, de ugyanúgy vásárolt például a szíriai kormány is egy keresztény szíriai emberen keresztül: háborúban, a napi stratégiai-gazdasági érdekek mindent felülírnak, legalábbis azok dominálnak. Ezért tudott növekedni az Iszlám Állam, viszonylag gyorsan, addig, amíg a terrorcselekmények miatt meg nem érett a nemzetközi igény, hogy az IÁ-nak pusztulnia kell – ekkor aztán nagyon gyorsan össze is omlott.

– Nem, egyáltalán nem, viszont ez nem az én szakterületem, én csak véleményt mondok ebben…