Andrei Pleșu: Az ideológiai buzgalom vétke és csapdája

Az Oszkár-díj forradalom előtt áll. Hallom, hogy a versenybe kerülő filmek kiválasztásában egy új, „diszkriminációellenes” stratégiát alkalmaznak. Minimum egy főszereplőnek, vagy legalább egyetlen mellékszereplőnek a többségtől eltérő fajhoz kell tartoznia, a film tematikájának pedig tartalmaznia kell a faji, nemi és hátrányos helyzetben lévő kisebbségekre való utalást, míg a technikai-logisztikai háttérapparátusnak és produkciós szekciónak az igazságtalanul perifériára sodort etnikai csoportok tehetségét is ki kell aknáznia a munka során.

Igyekszem nyomatékosan leszögezni, hogy minden olyan értékítélet, ami nem az ember személyes érdemeire alapoz ab ovo a felelőtlen ostobaság triumfálása. Miközben, persze, számtalan példából tudom, hogy ez nem ritka, ilyen és ehhez hasonló romboló és makacs butaságok napirenden vannak köztünk is a „humánum” emberidegen értelmezésének és a mentális inflálódás következményének eredményeképpen. A faji, etnikai, szexuális és politikai orientációból származó különbségeket „objektív” értékelési mutatókká alakítani nem más, mint érzelmi, intellektuális és gyakorlati deficit, a közéleti elbutulás pregnáns jele, ami eleve kudarcra van ítélve. De ugyanolyan súlyos a másik szélsőség is: a „kontradiszkrimináció” jegyében és nem a valós értékek szempontjai alapján előnyben részesíteni, kiemelni és kiváltságokat adni egy kisebbségnek csupán statisztikai, ideológiai normarendszer és végeredményben „igazságosztó”, értsd: a múlt bűneit megreparáló alapvetések mentén. Lényegileg ez is egy fajta rasszizmus, csak egy feje tetejére állított, kifordított rasszizmus: ellentétes irányból, de akkor is a fajelmélet a döntő – aki egy ősi bűnökkel terhelt, gyanúsan fehér bőrű „kaukázusi”, annak egy lépéssel most hátrább kell lépnie. Kárpótoljuk, visszamenőleg is, az összes többi rasszt: mongoloid, negroid, ausztrálod, egyenlítői, ázsiai-amerikai, óceáni, amerikai, stb. Igazságot teszünk! Felfedezzük a „pozitív diszkriminációt”. Megalázták a nőket? (Ez sajnos igaz.) Helyzetbe hozzuk őket, jóvátételszerűen, minden helyzetben és szerepben, függetlenül attól, hogy megfelelnek-e nekik. Üldözték a színes bőrűeket? (Így van!) Ezért élvonalra helyezzük őket, szigorúan bőrszínük alapján. Gyalázatosan viselkedtünk a zsidókkal? (Ami abszolút érthetetlen és felejthetetlen!) Figyelni fogunk fokozottan arra, hogy elfogadjuk, előléptessük, kényeztessük őket, nehogy még a végén antiszemiták legyünk…

Ezek a többnyire ideológiailag túlpörgetett és nem a humánum valós alapjaiból táplálkozó „stratégiák” véleményem szerint három ponton is hibásak és kontraproduktívak:

1) A „másságok” alapjáratú, ideológiailag motivált védelmének lehet (és gyakran van) egy sértő komponense is: nem azért értékelsz, aki vagyok, és amire képes vagyok, hanem a mulasztásokat orvosolandó „toleráns” akarsz lenni, ajándékot adni, protokoll ajándékot, de nem az érdemeimért. Azért „jelölni” valakit egy szakmai díjra, mert Koreából jön, egy Csendes-óceáni szigetecskéről vagy egy hátrányos helyzetű fajtából származik mélyen szakmaiatlan és csöppet sem hízelgő az illető önbecsülésére nézve. Ez az antirasszizmus nevében használt rasszista logika. Én, személy szerint, inkább sértve érezném magam… Ahogy persze akkor is, ha miközben jobb vagyok a többi jelöltnél, mégis, pusztán faji megfontolásokból, pályaszélre kerülnék. De az egyik oldalon tapasztalható rendellenességet nem a másik korrigálásával lehet megoldani. (Ugyanakkor bevallom, hogy nekem, és gondolom az európaiak többségének az Egyesült Államok kulturális sokszínűsége elképzelhetetlen Louis Armstrong zenéje nélkül, Sammy Davis Jr., Harry Belafonte, Chuck Berry, Ella Fitzgerald, Aretha Franklin, Whitney Houston, Diana Ross negligálhatatlan és példátlan életműve híján, vagy az olyan színészkolosszusok nélkül, mint Sidney Poitier, Morgan Freeman, Denzel Washington, Eddie Murphy, Wesley Snipes, Cuba Gooding Jr., Will Smith, stb. Hogy a nagyszerű és népszerű sportolókról ne is beszéljek (Muhammad Ali… ), táncosok, szimfonikusok, stb. Nincs olyan érzésem, hogy ezeket az embereket hátráltatták, marginalizálták és ejtették volna egy nagy általános diszkriminatív manőver révén. Voltak persze csúsztatások, előítéletek, hibák. De ki tudná garantálni, hogy ugyanilyen igazságtalanságok nem történtek a „többségi” oldalon is?

2) A radikális „korrigálók” túlkapásai miatt a probléma súlyossága a nevetségesség mezejére terelődik, a korrekciós buzgalom rombolja és relativizálja a kérdést. Nem szép azt mondani, hogy „kövér”, azt kell mondanod, hogy „horizontally challenged”. Általában gyanús valakit vagy valamit „feketének” minősíteni. És a „Fekete tenger”? Vagy a „Fekete leányka” és a „Purcar-i fekete”? Vagy az „elsötétült (fekete lett) előttem minden”? „Fekete kávé”? És miért feketében a gyász? A „diszkrimináció” kérdése ilyen példákkal egy komoly témából széllelbélelt röhejességgé fajul. Egy kisded játék, méltányos „megoldások” nélkül… A „korrektség” a gúny tárgyává válik.

3) A kisebbségbarát védelmezők vehemens tiltakozása óhatatlanul a kisebbségellenes szélsőség reakcióját váltja ki (a történelem újra és újra megmutatja). A bírált többség ingerült lesz és sokszor agresszív. A „haladó szelleműek” a „reakcionisták” táborát gyarapítják, a szónokias baloldal szunnyadó fasiszta reflexeket ébreszt. Röviden: a problematika felvetésének divatos, konjunkturális hangvétele végül a művészi középszernek és a társadalomban burjánzó gyűlöletnek ágyaz meg. Nem a megoldásnak, hanem a válság elmélyítésének.

A téma sokrétű és árnyalatgazdag. Több tíz oldalra lenne szükség, amit egy egyszerű (és szomorú) rovatban nem engedhetünk meg magunknak. Zavartan elemezném a „Tíz kicsi néger” címet, (de nem úgy, mint az Adevărul publicistája, aki az önglorifikálása magaslatából „finoman” leszólja Andrei Corneat: „Tíz kicsi zsidó megfelelne? Vagyis ti, a zsidók, ezt nem tűrnétek el, de ha másokkal csinálják, azt igen!” Értem én: antiszemitizmussal az antirasszizmus ellen! Okos fiú! Elvszerű! És következetes!).

Ha még lenne helyem, olyan címeken is elmerengenék, mint a Vörös és fekete Stendhal-tól, vagy éppen Shakespeare „rasszizmusán” spekulálva múlatnám az időt a Velencei kalmárból és az Othellóból. (Bonyolult helyzet: a mór, igaz, a velencei hadsereg tábornokává vált, viszont meggyilkolja Desdemonát, ami nyilván arra utal, hogy a „négerek” mind bűnözők. Ahogy fordított esetben is elsült volna a rasszizmus fegyvere: ha Desdemona gyilkolja meg Othellót!) Itt, Kelet-Európában ahhoz, hogy a könyörtelen oligarchák által elnyomott társadalmi rétegeknek kiengeszteléseképpen „igazságot szolgáltassunk”, nem divatos összekeverni az ideológiát a művészetekkel. Elég évtizedet éltünk a propagandától megfojtva. A „harciassághoz” való visszatérés hidegen hagy…

Tömör következtetés: a bármilyen megkülönböztetés elleni küzdelem legitim és fontos. Viszont politikai hátszelű mutatós ideológiai reprezentációként bevetni az igazság manipulálására, amit sokszor a minden áron való akolhoz tartozás nyájösztöne ránt egybe nem más, mint céltévesztés, egy több intelligenciát és közösségi empátiát igénylő valós közösségi problematika marginalizálása, nevetségessé tétele.

Forrás: Amorul ideologic – un fals și o capcană, Dilema Veche

Fordította: Henn János

A cikket a fordító szíves engedélyével közöljük, amit ezúton is köszünk neki!

(Nethuszár)

Nethuszár