Cigányvezér nyílt levele: „ötven éven belül mi leszünk többségben!”

Kiakadt a Vrancea megyei cigányvezér: a Romák Pro Europa Pártjának elnöke (Partidul Romilor Pro Europa), Constantin Toader nyílt levélben fordult Focsani önkormányzatához a cigányokat érintő diszkrimináció miatt, bemutatva a romák mindennapi sanyarú sorsát. Alább pedig részleteket olvashatnak a nyílt levélből, benne sok olyan gondolattal, amit bizony érdemes megfontolnunk. 

A nyílt levél megírását az váltotta ki, hogy a megyében az önkormányzatok sorra pakolják ki a szociális lakásokból a cigány családokat, akik ilyenkor rendszerint alkalmi kunyhókban, szeméttelepeken stb. kötnek ki. Az írás végén Cristian Toader figyelmeztet: „ötven éven belül mi, romák, többségben leszünk az országunkban. Lévén nem értjük, ezért kérdezzük: milyen jövője lehet egy olyan országnak, amely lakosságának többsége a szegénység, az oktatás hiányának, az állami visszaéléseknek és a rasszista indíttatásoknak az áldozata?”

A levél elején Toader úr ismerteti: tudják, hogy ők romák. Tudják, hogy 165 évvel ezelőtt még rabszolgák voltak. Tudják, hogy az azóta eltelt időben a város szélére, vagy a szeméttelepekre küldték őket lakni. Lehetőleg a szeméttelepre – ez a szegregációs és diszkrimináció pedig szinte lehetetlenné tette, hogy közösségükből többen is elindulhassanak a fejlődés útján.

Alább hosszabb részleteket idézünk a levélből, a kiemelések tőlünk származnak!

„Tudjuk, hogy a szemétszállításon és parkok gondozásán kívül nem igazán van túl sok alternatívánk, ami a munkalehetőségeket illeti. Tudunk szelektíven válogatni hulladékot egy darab kenyérért cserébe. Tudjuk, hogy a polgármesterek kihasználtak minket az elmúlt 27 évben, semmit sem adtak a szavazataikért cserébe. Tudjuk, hogy a legtöbbünk kiszolgáltatott, mivel olyan területen lakunk, ami nem a miénk, amit a polgármesteri hivatalok bocsájtottak rendelkezésünkre.”

„Tudjuk, hogy az általunk külföldön koldulással vagy lopással megkeresett pénz Romániába jut, eltérően attól a pénztől, amit a mi képviselőink lopnak el, amely összegek mindenféle adóparadicsomban kötnek ki.” (A „mi képviselőink” alatt a teljes román politikai osztályt érti a szerző, nem, vagy nem csak a cigányság képviselőit -szerk. megjegyzése.)

„Tudjuk, hogy a túlélés ezen „leckéit” mi sosem akartuk saját magunknak. Tudjuk, hogy egy szegény országban élünk, amely kulturális és pénzügyi szempontból tönkrement, és ez az oka annak, hogy még mindig nem tudtuk átvenni az edénymosogatói állásokat. Tudjuk, hogy fel kéne háborodnunk azon, hogy az összes kormány gúnyt űzött belőlünk, és vigyáztak arra, hogy az edénymosogatói státuszból ne tudjatok előbbre lépni, így nem vehetjük át tőletek mi az ezzel járó dicsőséget. Tudjuk, hogy visszaküldenétek minket Indiába, de nem tudjuk ki fog nyomulni közületek, hogy átvegye a kukázók munkahelyét.”

„Nem ismerjük az írást(nem vagyunk írástudók, szó szerinti fordításban, nem ismerjük a könyvet, románul: „nu stim carte”), és ez sokat elmond. Nem tudjuk megvédeni a jogainkat. Nem tudunk megszabadulni az uzsorásoktól, mert ők az egyetlenek, akik pénzt adnak nekünk, hogy gyógyszert vehessünk a beteg gyerekeinknek. Nem tudunk megszabadulni a vajdáinktól (eredetiben: bulibasi – cigányok által választott vezető, kissé eltér a magyarországi cigányok vajdarendszerétől, de nagyrészt hasonló – szerk. megjegyz.), ahogy ti sem tudtok megszabadulni a ti politikusaitoktól. Nem tudunk megszabadulni a királyoktól, akiket mi ugyan nem választottunk meg, de ők remekül megértették, hogy mekkora vagyonokat lehet felhalmozni, ha minket kihasználnak. (Az eredetiben: pe spinarea noastra – a mi hátunkon, a mi gerincünket használva – szerk. megjegyz.)„

Patarét, Kolozsvár, 2017

„Nem tudunk ellenállni a rendőrség és a polgármesteri hivatalok túlkapásainak, visszaéléseinek. Nem tudjuk, hogy kiben bízhatunk. Nem tudjuk, hogy küldhetnénk hat gyereket iskolába, amikor nincs elektromos áramunk, vizünk(vezetékes vízre érti a szerző – szerk. megjegyz.), ruhánk és sokszor még ételünk sem. Nem tudjuk, hogy gyerekeink miként érezhetik magukat az iskolákban, amikor látják a különbségeket saját maguk és a ti gyerekeitek között, viszont akármennyire is hülyék lennénk, nem hisszük, hogy jól esik nekik.”

„Mindezek mellett van még néhány dolog, amiket nem értünk. Nem értjük, hogy egy, a vízszolgáltatónál fennálló esetleges tartozás miként válhat szociális, sőt, még nagyobb gonddá: lakhatási problémává. Hogy lehetséges az, hogy a tartozásokat, amelyeket egy reggel és este két-két óránként működő, akkor is csak a második emeltre érő (a négyből) szolgáltatásért halmozódott fel, nem lehet újratervezni, újraosztani (eredetiben: reesalonate – szerk. megjegyz.), még azelőtt, hogy ezeket az embereket, köztük sok kisgyereket, az utcára tennének.”

„Nem értjük, hogy a nem cigányok miért örülnek, amikor a polgármesteri hivatal utcára tesz minket, és nem látják, hogy kevesebb mint ötven éven belül mi, cigányok, többségben leszünk az országunkban. Mivel nem értjük, kérdezzük: milyen jövője lehet egy olyan országnak, amely lakosságának többsége a szegénység, az oktatás hiányának, az állami visszaéléseknek és a rasszista indíttatásoknak az áldozata?”

Mit is lehetne mindehhez hozzátenni? Rengeteg benne az igazság: mielőtt a cigányellenes érzelmektől indíttatva nekiállnának kommentálni a kedves olvasók, azért tegyük félre azt a kérdést, hogy 12 évvel az EU-csatlakozás után miért léteznek még mindig olyan telepek (inkább gettók), mint az itt illusztrációként bemutatott pataréti szeméttelep. Hogy lehet az, hogy Erdély-szerte, de Románia-szerte is teljes falvak állnak üresen, az öregek kihaltak,a fiatalok a városban élnek, és nincs kedvük visszaköltözni, eladni nem tudják, pont mert zsákfalvak ezek stb., és a hozzátartozó földek ott hevernek parlagon. Miért nem indult még egy olyan program, amely a cigányságot érintő problémát összekötné a vázolt helyzettel, megoldásokat keresve? Ráadásul ez ma már így is zajlik, az orrunk előtt, legalább 30 éve, a szász falvak elhagyatott házaiba fokozatosan költöznek be a cigány családok, ám, mivel tudják ők is, hogy valahol illegálisan vannak ők, nem fektetnek be, nem igazán tervezik a jövőt – és sok esetben nem is tudják.

Nekünk, magyaroknak különösen érdekes lehetne a cigányság oktatási helyzete, lévén a vegyes területeken, főleg a szórványban – hogy társadalommérnöki rideg szempontokban fejezzem ki magam – a cigányság lehetne az utánpótlás. Ott, ahol már magyar osztály sem indul, mert alig van két magyar gyerek, ott négy-öt cigány gyerekkel már beindítható a magyar oktatás – persze most elnagyolva vázoltam, s nem is megoldásként, csak amolyan továbbgondolandó ötletként. Viszont biztos vagyok benne, hogy mind a cigányoknak, mind nekünk, magyaroknak hasznos lenne egy ilyen irányba elinduló közös gondolkodás, tervszerű közös építkezés.

(Ghonzó, Nethuszár)