Dr. Sulyok István, 1922-es összefoglalója a gyulafehérvári határozatokról és a magyarság reményeiről

A Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai Szemle 1922 és 1942 között havonta kétszer megjelenő folyóirat Lugoson. 480 számával a leghosszabb időtartamú romániai magyar folyóirat a két világháború között. Az 1989-es romániai forradalom után indították újra 1993-ban. Szerkesztette Jakabffy Elemér, Sulyok István és Willer József. Felelős szerkesztője 1924-ig Sulyok István, 1924-től Jakabffy Elemér, aki 1938-tól megszűnéséig a lap igazgatója is. 1924-től kizárólag Jakabffy Elemér a lap szerkesztője. 1923-tól melléklapot is jelentetett meg Glasul Minorităților címmel, amely román, német és francia nyelvű cikkeiben éppúgy szolgálta az egyetemes kisebbségi ügyet és adattára volt minden, a kisebbségekre vonatkozó megnyilatkozásnak, mint a Magyar Kisebbség. A magas színvonalú, komolyan dokumentált, objektív hangvételű szemle az európai kisebbségtudomány úttörője volt, s nemcsak Romániában szerzett tekintélyt és széles olvasótábort, hanem nemzetközi téren is.

Indulása első évében, alig négy évvel a gyulafehérvári nemzetgyűlés után Sulyok István közöl egy alapos elemzést a határozatok megvalósulásáról, a wilsoni elvekbe fektetett reményről, az erdélyi magyarság előtt álló feladatokról, tennivalókról – A gyulafehérvári határozatok címet viselő írás alább olvasható:

Dr. Sulyok István: A gyulafehérvári határozatok

Az európai művelődés gondolata ezer esztendő lassú s véres alakulásai után teljes kifejeződéséhez közeledik: az utolsó évszázad fejlődésének irama is mutatja a be teljesülés közelségét. A fejlődés korábbi korszakaiban az európai népek önző versenye természetes és szükséges folyamatnak tűnik, mert a fejletlenségnek a vele járója s a haladást sarkantyúzza. A beteljesülés küszöbén azonban, amikor a teremtőgondolat erejének egyre nagyobb része Írásban, alakban és anyagban testet ölt, mind fontosabbá válik a becses eredmények megőrzése, mind követelőbbé a vágy a megérlelt gyümölcs zavar talán és boldog élvezete után.

A világháború előtt az emberi sors irányának meglátói: költők, művészek és bölcselők keresték a megértés útjait és a béke biztosítását, hogy az ezer esztendőnként, ha egyszer nyíló virág – a tetőpontját elért művelődés – csodálatos, édes és enyhe illatát élvezhessék a boldog kortársak. Látták és hirdették, hogy az évszázadok során külön utakon, de közös célt szolgált népek véres, pusztító viszályai ma már céltalanok és borzalmas fenyegetést jelentenek: az immár pótolhatatlanná váló eredmények pusztulását.

A világháború alatt írni és olvasni tudó emberek milliói csöppentek bele a civilizáció nyugodt biztonságából a középkor kényelmetlenségeibe és veszedelmei közé: maguk keserves kárán tapasztalták lassan csiszolódott erkölcsi törvények csorbulását, kínlódó munka építményeinek gyors pusztulását. A boldog kor vágya, amelynek feltételeit a fejlődés immár megteremtette, általános és eleven lett. Wilson, a döntő világhatalom rúdjához vetődött tanár ezeket az egészen megérett vágyakat fogalmazta meg: világosan és szépen, amint az a tanárhoz illett. Szavainak hatása mélységes volt, nem csak az elgyötört központi népekre, hanem minden emberre, lelki érdekeltségének arányában.

„… az egész világon akkora volt a tekintélye és az erkölcsi befolyása“ – mondja Keynes – „hogy arra példa a történelemben nincsen. Az ellenséges népek megbíztak benne, hogy valóra váltja azt a megállapodást, amelyet megkötött velük; a szövetségesek nemcsak a győzőt látták benne, hanem csaknem prófétának nézték.”

A világháború bevégeztével a milliók hazamentek. Szenvedéseik nyomorúságának és a hirtelen beköszöntött béke jóságának nagy ellentétében nem látták meg, hogy nem oda tértek vissza, ahonnan eljöttek. Majd visszasüllyedtek a mindennapiságba, a közönybe s a mozdulatlanságba, amely csak a lába alatt haladó földdel jut előbbre. Wilson pedig, „ez a vak és süket Don Quijote” – mondja ugyancsak Keynes – „belépett a barlangba, ahol a gyorsan villanó penge az ellenfél kezében volt” és a béketárgyalásokon azok győztek, akik még a régi világban tanulták meg a viaskodás művészetét – a saját és az idegen – népek feletti hatalomért.

Wilson csúfos vereségével, amelyet győzelmének csökönyös hite tesz még gyászosabbá, a messze jövőbe távolodott el a boldog korszak, amelynek küszöbén érezték magukat az emberek. Nyugat-Európában egyre gonoszabb eszközökkel tovább folyt a céltalan harc; Közép- és Kelet-Európában pedig elbuktak az itt élő népek új életrendjének tervei: a horvátok genfi konvenciója, a szlovákok pittsburghi szerződése és az erdélyi románok gyulafehérvári határozatai.

A gyulafehérvári határozatok siralmas sorsát természetesen nem lehet a maga egészében Wilson vereségére hárítani.

Az kétségtelen, hogy a wilsoni pontokat ültették át Erdély földjébe, amely alkalmas talajnak ígérkezett számukra. Az erdélyi románok vezetői meggyőződéses hívei voltak Wilson tanításainak, amelyek X. pontja hozzájuk is szólt:

„Ausztria-Magyarország néptörzseinek, amelyeket a nemzetek sorában védett és biztosított helyen akarunk látni, meg kell adni a legszabadabb módot önkormányzatuk kifejlesztéséhez.”

Elevenen élt bennük az erdélyi külön élet és külön utak ősrégi gondolata, s ennek a wilsoni felfedezés nem volt újság.

A gyulafehérvári események egyik szereplője tett mostanában értékes tanúságot e megállapítás igazsága mellett, amikor gúnyosan megjegyzi, hogy a nevezetes nemzetgyűlést megelőző tanácskozásokon „a volt amerikai elnök ama tizennégy pontját, amelyekről azóta sem hallottam őket beszélni, ujaikan számolgatták vezetőink”.

Valóban mi sem hallottuk e férfiakat azóta a háború alatti wilsoni szellem hangján szólani s ezért mégsem az elnök gyászos kudarca a felelős egyedül. Az emberi gyarlóságnak, mohóságnak és gyöngeségnek csüggesztő példáját adják azok az évek, amelyek az emberi fel-magasodás gyulafehérvári pillanatára következtek. Papíron maradt intézkedést is csak kevés olyat ismerünk ez időkből, amelyeket a gyulafehérvári határozatok szelleme hatott volna át: a gyakorlat pedig az első pillanattól kezdve, e szellem merő tagadása s folytonosan megújuló megcsúfolása volt.

A fejlődés kérlelhetetlen törvényét azonban sem meghamisítani, sem megmásítani nem lehet, hanem csak vétkezni ellene. Az európai, mai művelődés gondoltjának megszületésével egyazon időben lettek népekké az itt kóválygó embertömegek s szakadozott országokká Európa: a Krisztus utáni ezredik esztendő körül. Külön, az egyes emberéhez hasonló, csak hosszabb és magasabbrendű életet kaptak sorra a természet által elhatárolt területeken a népcsoportok, közöttük, a sor vége felé Erdély is. Évszázados, öntudatlan gyermekkor után érett nemzetekké lettek a népek: ma urai akarnak lenni házuknak és életüknek. Ha szövetségeket és barátságokat szívesen fogadnak is, ha a vér rokonságát melegen ápolják is: életükről, öntudatukról nem tudnak és nem akarnak lemondani, aminthogy két emberi életet sem lehet eggyé összeforrasztani. Ennek az erdélyi külön életnek vagyunk sejtjei mindannyian, akik e földön születtünk: nem vétkezhetünk egymás ellen tehát anélkül, hogy önmagunk ellen is ne vétenénk.

A gyulafehérvári határozatok meghozóit az események gyors és törvényszerű fejlődése hibáik jóvátétele felé kényszerítik.

A múlt esztendőben szóhoz jutott ismét ez a gondolat erdélyi román férfiak ajkán. Maniu Gyula az erdélyi román nemzet nevében beszélt, amikor kijelentette a törvényhozás házában : „az erdélyi román nemzet a gyulafehérvári nemzetgyűlésen előbb függetlenségét mondotta ki és csak azután, szuverenitásának teljében, egyesült az ó-királysággal”.

Erdélyben azonban – mily csodálatos, hogy ezt még mindig s minduntalan emlegetnünk kell – a román nemzettel egyenrangú más nemzetek is élnek. Kisebb lélekszámuk nem jelent többet, mint az emberek között a test nagyságának és súlyának különbségei, amelyektől a személyiség és az élet joga függetlenek s amelyekkel a szellemi értékek sem szükségszerűleg arányosak.

A kényszerűen felállított tételnek ezt a természetes következését sehogysem tudják megfogalmazni s aztán helyt állani érte azok, akik egyre sűrűbben és hangosabban büszkélkednek a gyulafehérvári határozatok apaságával.

A támadásokra, amelyeknek leghálásabb célpontjai épen e határozatok, csak hallgatással, kitéréssel vagy ellentámadással válaszoltak eddig. A gyulafehérvári határozatok világos és érthető hangján tovább beszélni nem akarnak vagy nem mernek.

Pedig támadóik nem túlságosan veszélyesek.

Vannak közöttük erdélyiek, akik csak eszményük szimmetriáját akarják látni, a szimmetriát megtörő kétségtelen valóságok előtt pedig egyszerűen behunyják szemüket. Ugyanazok ők – Goga Oktaviánnal az élükön, – akik annak idején elhagyták Erdélyt és válságos óráit élő román népét s a gyulafehérvári határozatok meghozásánál megakadályozták az egyesülés feltételekhez kötését: az erdélyi román fascisták. Eszményük megvalósítását megkísérelték s bizony belebuktak. Nem jelentenek tehát beteljesületlen Ígéretet az erdélyi román nemzet szemében s ezért nem veszedelmes ellenfelek.

A gyulafehérvári szellem ó-királyságbeli ellenségeit Bratianu vezeti támadásra. A hadat már akkor meg üzente, amikor a párizsi román békedelegáció kiegészítésére megérkeztek az erdélyi küldöttek s bemutatták neki, a delegáció akkori vezetőjének és az ország kormányelnökének a gyulafehérvári határozatokat.

„Hogyan hozhattatok meg ilyesmit?” – ez volt a boldogan közeledőknek nem várt fogadtatása. Azóta pedig a harcot Erdély és szelleme ellen tettekkel folytatja. Ezek pedig nagyon is könnyűvé teszik, kimarad-hatatlanul kikényszerítik a gyulafehérvári szellem igazolását.

Az erdélyi román nemzeti párt helyzete nem is magában álló jelenség ma: a szlovákok és a horvátok, akik épen oly kevéssé óhajtják a régi helyzet visszaállítását, nem félnek ennyire az államellenesség vádjától. Következetesen és hangosan követelik a maguk gyulafehérvári határozatainak, a pittsburghi szerződésnek, illetve a genfi konvenciónak életbelépését. A szlovákoknak „nemzeti párt” -ja, a szlovák néppárt pedig, épen most vonja le a tétel természetes következését és keresi a megértő megegyezést az együttlakó nemzetekkel, amelyek, ha kisebbségben is vannak, egyenrangúak az élet jogában.

Úgy látszik tehát, hogy a hiba mégis csak az erdélyi román nemzeti pártban van.

Ellenségei mellett barátjai is vannak a gyulafehérvári határozatoknak: ó-királyságbeliek és erdélyiek, őszinték és kevésbé őszinték.

Az ó-királyságban e barátok száma kicsiny: néhány magányos, követők és politikai súly nélküli ember. Ami ennél többnek látszik, az csak a mindenen uralkodó pártharc folyománya, amely, amíg ellenzékre szorul, mindent magáévá tesz, ami a hatalmon levőknek kellemetlen.

Hogy az erdélyi románok között mennyien őszinte hívei e határozatoknak, azt a jövő fogja megmutatni: mindenesetre mostanában sokan és sokszor hivatkoznak reájuk.

A kisebbségek és elsősorban a kisebbségi magyar nemzet számára e határozatok, amelyek meghozatala a világ összeomlását jelentette egykoron, ma az új világ megépítésének, a jogok és a szabad fejlődés követelésének egyik eszközévé váltak.

Ahhoz azonban, hogy e határozatokat a történelem erős világánál nézhessük és azokat eleven, hasznos erő forrásává tegyük, eggyel kell tisztába jönnünk, a mainál sokkal általánosabban: ha másként végződött is volna Európa négy éves önmarcangolása, a gyulafehérvári határozatokban megtestesült elvek elemi erővel törtek volna érvényesülés után. Sokkal erősebben, mint ahogyan azt ma mi képviselni tudjuk, mert a központi hatalmak győzelme, elhelyezkedésük s arányaik természetéből folyólag ily teljes és feltétlen semmi körülmények között nem lehetett volna. A győztes szövetségesek vergődései s tehetetlensége, amely mögött az igazi és becsületes béke kikerülhetetlensége várakozik türelmesen: világosan mutatják a győztes központi hatalmak sorsát is.

Ha ezen ellenkező esetben is érvényesült volna az a törvényszerűség, ami a legyőzött népek közül egyet sem kiméit meg s a központi hatalmak körül az egész világ a forradalom lángjába borul: vájjon meg lettek-e volna védhetők a tűztől ezek a régi épületek, amelyekben annyi társadalmi és nemzeti gyúanyag halmozódott fel?

Ha tehát, más események egymásutánjában, személyek szerint kellemesebb körülmények között is: az a szellem mutathatta volna csak az egyetlen kivezető utat, amelynek ma a gyulafehérvári határozatok végrehajtását s azontúl a szabad népek szabad szövetkezését kell követelnie.

Ezért hasznos útmutatóink ma e határozatok és szomorú sorsuk.

Nézzünk szét Erdélyben. Mindaz, ami felületesen néző szemeinkben legelsősorban jelentette egykoron Erdély magyarságát, amivel annyi gyűlöletet neveltünk s amiért annyi hiábavaló áldozatot hoztunk: a hivatalok, a hatalmi szóra működő iskolák, a felírások, – szinte órák leforgása alatt nyomtalanul eltűntek.

Megmaradt az, aminek másodrendű jelentőséget tulajdonítottunk azelőtt s el is hanyagoltunk: társadalmi képződményekben gyökeredző, széles néprétegek érdekeltségén alapuló intézmények és berendezések, így az erdélyi magyar egyházak legfőbb ereje nemcsak a vallás, hanem az egyházak szervezete is, amely többé-kevésbé széles rétegek közvetlen érdekeltségét és szó hoz jutását s így tehát érdeklődését jelenti. Ez nemcsak magának az intézménynek ad mindennél erősebb támaszt, hanem óvatosságot parancsol a hatalomnak is.

Mi lenne vájjon, ha a nemzeti érzésnek és a nemzeti szükségleteknek az egyházakhoz hasonló szervezettségével állanánk ma ezen a földön? Nincs kétség benne: mérhetetlenül könnyebb volna a helyzetünk és jobb magának Erdélynek a sorsa.

Nem elégedhetünk meg azzal a vigasszal, hogy az új hatalmasok a régi hibába, sokkal súlyosabb és veszedelmesebb körülmények között esnek bele. Mindenesetre csodálatos jelenség az, hogy ily közeli tanulságot nem látnak s nem hallanak és ellenségesen háborgó nép tengerek közé ékelve vakon bíznak a szerencse örökké valóságában s a szerint cselekednek.

Mi már világosan látjuk, hogy, ha élve a lehetőséggel, az erdélyi román nép kezébe adnák önmaga sorsa intézését, ha tanítanák és nevelnék erre s művelődésének, meg gazdasági boldogulásának intézményeit minél szélesebb körű érdekeltségére építenék: nemhogy a mellette élő többi népek hasonló jogszerzésétől kellene fejlődését félteniök, hanem a jövő bármilyen, kiszámít hatatlan alakulásaitól sem.

Ez azonban nem a mi dolgunk.

Minekünk a magunk számára kell előbb levonnunk a gyulafehérvári határozatok mindennemű tanulságait: nem mindenki végezte még el ezt magával. Ha pedig ezzel elkészültünk, repülnie kell annak a munkának, amely ma csak lassan halad.

Naggyá és erőssé kell nevelnünk lelkünkben azt a szellemet, amelyet a wilsoni elvek hasonló sorsú kis gyermekének, a gyulafehérvári határozatoknak megtagadása és elsikkasztása bizony nem ölt meg: ez a szellem ma mindenütt a világon készülődik, a múlt tanulságait szűri le s jól tudja, hogy reá vár a kétségbeesett zűrzavarnak megszüntetése.

Eljő pedig akkor az a boldog kor, amelyben az ezer évben, ha egyszer nyíló virág, a tetőpontját elért emberi művelődés áldásait és örömeit élvezik békés és munkás emberek.

FORRÁS: Magyar Kisebbség, 1922., I. évfolyam, 7. szám, Digitéka

(Nethuszár)