Erdélyi zsidó-magyar műemlékek felújítása: felemás eredmények

Amint arról a figyelmes újságolvasó értesülhetett, Nagyváradon felújították a város megannyi emblematikus épülete közül az Adorján-ház nevet viselő, műemlék besorolású ingatlant. Azaz: „felújították”.

A homlokzat igazán szép lett, aligha talál benne bárki is bármi kivetnivalót, mi több, a restaurátorok törekedtek az eredeti formák és színek visszaadásra, és ez sikerült is nekik. A szemet gyönyörködtető homlokzat, akárcsak a dicső sajtóbeszámolók mögött azonban ott húzódik egy másik történet – ez pedig maga a kegyetlen valóság.

Így néz ki a frissen felújított homlokzat:

És ez van a homlokzat mögött:

A képek a belső udvaron készültek, ha úgy tetszik, akkor a szó legszigorúbb értelmében ez az épület hátsó, a járókelők szeme által nem látható része. Itt már korántsem olyan szép minden, inkább a harmadik világ állapotait idéző körülményekre bukkanhatunk. Amikor alig két hete ott jártam, akkor a lépcsőházban még nem volt világítás – lakók elemlámpával mennek fel az emeletre. A vízvezetékrendszer elavult, sok a csőtörés, időnként a pincéből feljön a fűtésre használt melegvíz – tudtam meg a helyiektől.

Az alábbi kép a lépcsőház belső udvarra néző része – ott jártamkor a szemem láttára hullott le egy kisebb darab vakolat. Amikor nagyobb szél van, akkor az ablakok is ki-ki törögetnek – vigasztal az egyik ott lakó polgár.

 

Tudomásom szerint, a homlokzat felújítását a polgármesteri hivatal vállalta, azon belül viszont magántulajdonnak számít, így az ott lakók kéne valahogy felújítsák, de annyi pénze senkinek nincs, és nem is lesz. Hogy tudnak-e segítségért folyamodni, ha uniós pályázatból szeretnének erre pénzt szerezni, azt nem tudom, gyanítom, vannak rá megoldások, de azért ott motoszkál bennem a kérdés: a homlokzatfelújítás idején tényleg nem jutott két marék malter, hogy legalább a belső udvar falát is levakolják? Nem tudom, helyes-e úgy nekifogni egy műemléképület felújításának, hogy a homlokzaton kívül máshoz nagyon nem nyúlunk hozzá?

Egy másik nézőpont: azt is látni kell, hogy a műemléképületeket – egy-egy ilyen homlokzat-felújítással – mégiscsak sikerül egy időre „konzerválni”, megmenteni a visszafordíthatatlan pusztulástól. Azonban nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a kontraszt túl erős. Szemet gyönyörködtető látvány kívülről, masszív rohadás belülről – látványosságnak megfelel, élni benne a lehetetlennel határos. A turista megnézi, megcsodálja, de ide lakhatási céllal senki nem fog beköltözni, nemhogy még fizessen is érte – ezzel pedig a város ugyan szépül, de nem fejlődik.

Az Adorján-ház:

Nevét építtetőjéről, Adorján Emilről kapta, aki nemcsak az Adorján-ház I. és Adorján-ház II.-vel írta be magát a város történelmébe, hanem ő a Nagyvárad emblematikus épületének számító Fekete Sas palota finanszírozója is. Adorján Emil 1874-ben született Nagyváradon, családneve eredetileg Auschpitz, nevét később magyarosította Adorjánra. A város egyik legnevesebb ügyvédje és korának legvagyonosabb embere. Tagja az ügyvédi kamarának, az általa átvett Székely és Boros Mozi- és Filmipari Vállalatot Dorian néven Románia egyik legprofibb filmes cégévé varázsolta, ez tartotta fent a két világháború közötti korszak két – Filmpalace és a Film Terasse – nagyváradi moziját.

Adorján (Auschpitz) Emil azonban hiába tett annyi jót és szépet Nagyváradért, hiába áldozott mai ésszel felfoghatatlan vagyonokat – építtetett azóta még valaki saját magánvagyonából Fekete Sas palotát? Egyáltalán bármit, aminek műemlék-értéke legyen? – a Horthy-rezsim által ide ejtőernyőztetett fegyveres (csendőrség) és polgári (Gyapay polgármester) erők által a zsidókra kirótt sorsot ő sem kerülhette el.

1944-ben családjával együtt gettósítják,

majd átviszik a Dréherbe, a hírhedt „pénzverdébe”, ahol az idős urat agyba-főbe verik. Az „eldugott vagyon” kellett volna nekik, hiába mondta Adorján, hogy mindent bejelentett, illetve Londonban élő fiánál van egy jelentősebb vagyona. Koponyáját betörték, eszméletlenre verték, majd behívták hozzá idős feleségét – hogy az asszony sikoltozása ne hallatszódjon ki az épületből, a csendőrök bekapcsolták a gramofont:

„jaj, de szép a habos sütemény
mogyoró van az ő tetején”

szólt a korabeli sláger és elnyomta a Fekete Sas építtetőjének jajgatását, feleségének rémült sikítozását.

A csendőrök, miután az idős úr már magatehetetlenül feküdt, visszaküldték a gettóban kijelölt lakhelyére, ahol végül egy zsidó orvos bevarrta a fején levő sebet. Ahogy az a nagyváradi zsidók túlnyomó többségével történt, úgy Adorján Emilt is felpakolták a vonatra – Mauthausenben érte utol a mártírhalál.

Az utolsó emlék:

• Sohase jártam Nagyváradon, de már a levelezőlapokról ismertem a Fekete Sas tornyait és cirádáit – mondja Adorján Emilnek Medgyessy, a Nagyvárad „zsidótlanítását” irányító főhadnagy.
• Ez azt bizonyítja, hogy én igyekeztem széppé tenni a várost – válaszol Adorján.
• Ugyan kérem, spekulációból tette, meg a feltűnés kedvéért – így a főhadnagy.
• Akkor versenyistállót vettem volna…
• Eh, nem lehet zsidókkal vitatkozni, különben is: olvastam az Estilapban a maga szép pályafutásáról

A fenti párbeszéd, amint azt kitalálhatták, Adorján Emil és a gettósítás levezénylő Medgyessy csendőrparancsnok között zajlott le, közvetlenül azelőtt, hogy a verőlegények kezére adta volna. Medgyessy főhadnagy a második világháború után bíróság elé került, majd Bukarest kérésére Budapest úgy döntött, átadja Romániának a foglyot. Erre azonban már nem került sor: Medgyessy saját cellájában felakasztotta magát…

Felhasznált irodalom:

Katona Béla: Várad a Viharban – Teala Kórháztámogató Egyesület

Yad Vashem adatbázisa

Tikvah.ro

(Nethuszár)