És mi van akkor, ha Putyin nem számolta el magát?

Roppant érdekes és izgalmas cikk jelent  meg a The New York Times véleményrovatában, szerzője Bret Stephens arról elmélkedik, mi van akkor, ha a Nyugat teljesen félreértelmezte Putyin valós szándékait, és az orosz elnök valójában nem is számolta el magát. Ezt a cikket ismertetjük alább, majd felvázolunk néhány infót, amellyel könnyebben kontextusba helyezhető, illetve érthetőbbé válik, hogy miért nemcsak érdekes, hanem izgalmas is az alábbi elemzés.

Az általános vélemény az, hogy Vlagyimir Putyin katasztrofálisan elszámolta magát: azt hitte, hogy az ukrajnai oroszok megtapsolják katonáit. Nem tették.  Azt hitte, hogy gyorsan megdönti Zelenszkij kormányát. Nem sikerült. Azt hitte, hogy megosztja a NATO-t. Egységesebbé tette. Azt hitte, hogy megvédte gazdaságát a szankciók ellen. Tönkretette azt. Azt hitte, hogy a kínaiak majd segítik őt. Ők húzzák az időt, kivárásra játszanak. Azt hitte, hogy a modernizált hadserege ledarálja majd az ukrán erőket. Fordítva történik: az ukránok darálják az oroszokat, legalábbis egyes frontszakaszokon – vezeti fel Stephens az írását.

Putyin hibás számításai felvetik azt a kérdést, hogy milyen állapotban van az orosz elnök. Ki ad neki tanácsokat, ha ad egyáltalán valaki? Elvesztette kapcsolatát a valósággal? Beteg? Pontosabban: mentálisan beteg, megbolondult? Condoleezza Rice figyelmeztet: „nem tudja kordában tartani az indulatait. Valami nincs rendben”.

Oroszország támadása Mariupol és Harkov, két olyan város ellen, ahol jelentős számban élnek azok az oroszok, akiket Putyin saját bevallása szerint „felszabadítani” óhajt hasonlít ahhoz, amit a nácik tettek Varsóban, vagyis valójában ahhoz, amit maga Putyin tett korábban Groznijjal.

Több elemző is sarokba szorított patkányhoz hasonlította Putyint, aki ebben a helyzetében még veszélyesebb, hisz nem tudja kontroll alatt tartani az eseményeket. Ezek az elemzők menekülőútvonalat terveznének az orosz elnöknek, tudjon kibújni abból a kálváriából, amibe egyedül lavírozta bele saját magát. Ezért is tapasztalható az az ellenérzés Joe Biden elnök szavaival szemben, amikor úgy fogalmazott: „az Isten szerelmére, ez az ember nem maradhat hatalomban”.

A köz- és elemzők ezen véleménye teljesen hihető, elfogadható, azaz plauzibilis. Megvan az az előnye, hogy igazolja az ukrán védelemnek nyújtott támogatásokat, és afelé tart, hogy a legjobb következtetés az, ha Putyin talál egy olyan megoldást, ami nem rontja az imázsát: talán még egy ukrán terület, talán Ukrajna semlegessége, talán egyes szankciók feloldása. De mi van akkor, ha a közvélemény téved? Mi van akkor, ha a Nyugat ezzel semmi mást nem tesz, mint – már hányadik alkalommal – Putyin kezére játszik?

Ezt a lehetőséget támasztja alá a The Timesban az egykori csecsen háborúból tudósító Carlotta Gall írása is, aki visszaemlékszik a ’90-es évek elején induló, Groznij elleni első orosz támadásokra. A háború kezdetén a csecsen harcosok gyakorlatilag eltöröltek a Fold színéről egy teljes orosz tankhadosztályt, ezzel kisebb sokkot okoztak Moszkvában. Az oroszok ezután újracsoportosították erőiket, de a távolból támadtak tovább, rakétákkal és bombázókkal.

Oroszország ma ugyanezen tankönyv szerint cselekszik. Amikor a nyugati katonai elemzők azzal érvelnek, hogy Putyin nem győzhet katonailag Ukrajnában, akkor valójában úgy értik: becsületesen nem győzhet. De mikor volt olyan, hogy Putyin becsületesen játszott volna?

„Putyin tankönyvében most egy új fejezet következik, amit a csecsenek már nagyon is jól ismernek”, írja Gall. „Amilyen mértékben haladtak előre a szárazföldi elfoglalásban Csecsenföldön, úgy tettek tönkre minden ellenállást: letartóztatások, lágerek és helyi árulók beszervezése, valamint kollaboránsok megbízása révén”.

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy Putyinnak egy percig sem volt az a célja, hogy Ukrajna egészét megnyerje, hogy már a kezdetektől fogva a Kelet-Ukrajnai talajkincsek megszerzése a célja – itt található ugyanis a norvégiai utáni második legnagyobb gázlelőhely Európában. Hasonlítsuk össze ezeket Oroszország korábbi területrablásaival: Krím, ahol szintén jelentős az energiaforrás-tartalék, valamint Luhanszk és Donyeck, amelyek alatt nagy kiterjedésű palagázmezők találhatóak, ehhez tegyük hozzá az ukrán tengerpart meghódításának szándékát és Putyin ambíciói kezdenek körvonalazódni. Ő nem abban érdekelt, hogy egyesítse az orosz világot, hanem abban, hogy biztosítsa Oroszország energetikai dominanciáját.

„Egy invázió leple alatt Putyin egy kolosszális méretű rablást hajt végre”, mondja a kanadai szakértő, David Kinght Legg. Hogy mi maradna Ukrajnából tengeri kijárat nélkül? Valószínűleg Nyugat kegyelmére szorulna, akiknek fűztetnie kellene az ukrán menekültek lakhatását, megélhetését, miközben egy új, autokrata és Oroszországhoz közel álló vezető könnyen megszerzi majd a maradék Ukrajna elnöki székét.

Ha ez az elemzés valós alapokon nyugszik, akkor Putyin már nem úgy tűnik, mint aki alaposan elszámolta volna magát, ahogy azt kritikusai mondják.

Ugyanakkor ez az elemzés azt is megmagyarázza, hogy miért támadja Putyin a civil lakosságot: túl azon, hogy így kompenzálja az orosz haderő inkompetenciáját, a tömeggyilkosságok iszonyatos nyomást helyeznek Zelenszkij elnökre, hogy épp azokat a dolgokat fogadja el a tárgyalásokon, amelyeket Putyin valóban óhajt: területek feladása (koncessziója), és az ország semlegessége. A Nyugat is megragad minden lehetőséget, hogy csökkentse a feszültséget, főleg, ha arról is meggyőzzük magunkat, hogy ez az elmebeteg képes bevetni az atombombákat.

Oroszországon belül pedig máris Putyin céljait szolgálja a háború: sok magasan képzett középosztálybeli, akik eddig olyan ellenzékiekkel szimpatizáltak, mint Navalnij elhagyták az országot vagy önkéntes száműzetésbe vonultak. A szabad sajtó utolsó bástyáit lerombolták – valószínűleg egyszer s mindenkorra. Még ha a világ röhejévé is válik az orosz hadsereg, az egy felüliről lefelé irányuló tisztogatásnak kedvezne, semmint egy fordított irányba mozgó forradalomnak. Az Oroszország által megszerzett, elrabolt új energiaforrások pedig elhozhatják azt is, hogy egy szép nap kiszabadul a szankciók karmaiból.

Termesztésén Putyin viselkedésének ilyetén elemzése is lehet hibás, de mégis: háborúban célszerűbb az ellenséget ravasz rókaként kezelni, semmint buta birkaként!

Eddig a The New York Times véleményrovatában megjelent elemzés, forrás ITT

KONTEXTUS:

Először is, a szerzőről: Bret Stephens a republikánus irányvonalhoz tartozik, bár jobbközép hozzáállásával ő Trump ellenzéke és nem támogatója. Pulitzer-díjas újságíró, kolumnista, a The Jerusalem Post egykori főszerkesztője. Nézetei alapjáén a neokonzervatív irányhoz sorolják, és ez nem is lehet véletlen, Paul Wolfowitz, az iraki háború építőmérnökét az év embere címmel tüntette ki a The Jerusalem Post hasábjain, külpolitikában pediug teljes mértékben azonosul az Amerikának több háborús héját is adó nekonzervatívokkal. Meredek volt, amikor megjelentette „The Secrets of Jewish Genius” című cikkét, amelyben arról elmélkedett, hogy az askenázi zsidók genetikailag felsőbbrendűek embertársaiknál, vagy valami hasonló, mindenesetre nagy botrányt váltott ki ezen írásával, ahogy azt is tudni kell róla, hogy a klímaváltozás tagadói közé tartozik, bár ezen már nem kell meglepődni, miután megtudtuk, hogy neokonzervatív. Azonban, és ez kétségtelen, kibaszottul ért a külpolitikához, nem lehet egy legyintéssel arrébb tolni véleményét, talán ezért is jelenik meg a The New York Times hasábjain és nem a Fox News-on.

Amiről ír, az viszont lehet egy sima elemzés, vagy lehet a egy készülő háborús retorika megalapozása is. Ahogy arról mi is elmélkedtünk már a Nethuszáron, a Nyugat egyik legnagyobb stratégiai dilemmája, hogy békére törekedjen vagy győzelemre. Amennyibben a Stephens által felvázolt koncepció valós, akkor azt is elmondhatjuk, hogy a cél immár nem Ukrajna megvédése, hanem annak a megakadályozása, hogy Oroszország odáig erősödjön, hogy de facto gyarmattartó legyen Európában – az Ukrajnától megszerzett energiaforrások révén.

Csakhogy ez utóbbi elméletbe némi hiba csúszik, amikor megnézzük az európai politikai döntések irányát: gyakorlatilag eldöntött tény, hogy pár éven belül leválunk az orosz energiaforrásokról. Igaz, hogy nehéz lesz, igaz, hogy még kell pár év, de belátható időn, sőt, gazdaságpolitikai értelemben egészen rövid időn belül teljesen irreleváns kérdéssé válik, hogy Oroszország mennyi és mekkora gázmező felett diszponál.

Mi több, amennyiben Európa leválik az orosz energiaforrásokról, úgy be is rendezkedhet egy válaszcsapásra – nagyjából ebbe az irányba tapogatózott Ghonzó is a Nethuszár hasábjain, amikor arról értekezett, hogy nem is olyan biztos az, hogy mi nem akarunk háborút. Hogy nem akartunk, az tény! Hogy most még mindig nem akarunk? Nos, ez már kérdéses – a meggyengülő Oroszország olyan kívánatos helyzetet teremtett, amire belátható időn belül nem lesz új lehetősége a Nyugatnak.

Mindenesetre jól tegyük el a fenti cikket – ha egyszer tényleg megindulnak majd a NATO csapatok Moszkva ellen, akkor az itt, ezzel a cikkel kezdődött, legalábbis ez az első jel a nyilvánosság felé, hogy a Nyugat nem, vagy legalábbis nem biztos, hogy hátrálni akar.

Kapcsolódó:

A Nyugat stratégiai dilemmája: békét akarunk vagy győzelmet?

(Nethuszár)

Nethuszár