Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

A zsidó negyedben volt a heider [héder] is. Én nem voltam ott soha. Csak fiúk járhattak oda, a „bóherek” [A bóherek a jesiva tanulói voltak. – A szerk.]. És onnan küldtek hozzánk minden héten valakit, ebédelni. És úgy meg voltak hatva, hogy az asztalhoz ültettük, mert általában az emberek a konyhában tálaltak nekik. S nálunk az asztalnál ültek. Az ebédlőben. De mind olyan nyápicok voltak, olyan sápadtak. Olyan rosszul öltözöttek. Olyan visszataszító volt. Gyakran jöttek ebédre, este nem. A nagyapám felhívta őket telefonon, megbeszélte, hogy kedden délben jönnek, vagy pénteken jönnek, vagy szombaton jönnek. Úgy gondolom, hogy az iskola felelőse osztotta be, hogy mikor és hová. Szédereste nem fogadtuk őket, mert azt mindig [Nagy]Zerinden töltöttük, nem [Nagy]Váradon.

A zsidó iskolában nem tapasztaltam antiszemitizmust, pedig voltak román tanárnőink. Ott nem éreztük. Ezzel szemben nekem borzasztóan fájt, ami akkor történt, amikor bekerültem az Orsolyába. Az Orsolya egy magyar katolikus rend volt. Ott nagyon sok bukaresti volt, és nem értettem, hogy kerültek a bukaresti lányok pont [Nagy]Váradra, ezt sose tudtam meg. Tizenöt éves voltam, a barátnőmmel együtt mentünk. Az osztályban mindenki leült, ahová tudott. Négyen ültünk a padban, egy szőke lány ült mellettem. Első nap, mikor bejött Mater Klotilda – ő volt az igazgatónő –, mindenkit felszólított, hogy diktáljuk be, honnan jöttünk, melyik iskolából, és mennyi volt a médiánk, milyen jeggyel mentünk át a felvételin, szóval ilyesmit. Kikérdezett. Mikor rám került a sor, és mikor mondtam, hogy Gimnaziul Evreiesc (Zsidó Gimnázium) – ez még a román világban volt [1940 előtt] –, aki ott ült mellettem, Ionescunak hívták a leánykát, felállt mellőlem az óra közben. Felállt mellőlem, és elült. Akkor az volt az érzésem, hogy pofon vágtak. Ez volt az első pofon, amit kaptam. Később összeismerkedtünk az osztállyal, többek közt vele is, és bocsánatot kért. Ő azt hitte, hogy a zsidók olyanok, mint a négerek vagy mint a bennszülöttek, vagy nem tudom, hogy mit képzelt el. Abban az osztályban tizenketten voltunk zsidók a harmincötből. Soha nem éreztették velünk, hogy zsidók voltunk. Például Mărţişorkor is mindenkinek a padján ott voltak a Mărţişorok [Román népszokás: március elsején „márciuskával” ajándékozzák meg a fiúk a lányokat, a férfiak a fiatalabb-idősebb hölgyeket. A márciuska általában fémből készült kisméretű tárgy, piros-fehér zsineggel, s a megajándékozott a gallérjára tűzve viseli. — A szerk.]. Én nem is tudtam, mi az. És mindenkinek ott volt az ajándék. Nagyon jól megvoltunk. Az Orsolyában jártam az ötödik gimnáziumot, mint ahogy most volna a kilencedik és a tízedik [osztály]. Itt tandíjat kellett fizetni, mert privát, vagyis a katolikus egyházé volt az iskola, nem állami iskola volt. De tényleg nagyon, nagyon rendesek voltak. Két évet tanultam ott [Az 1938/39 és az 1939/40-es tanévet végezte az orsolyiták iskolájában. – A szerk.]. Nem tudom, hogy most megvan-e az iskola. Voltak bentlakók is, jöttek más városokból, ezek a román lányok is mind a bentlakásban laktak. Oda nem volt szabad nekünk bemenni, nem láttam soha, hogy laktak ott. A bentlakók az Orsolya-rend épületében ebédeltek.

Zenét is tanultunk, kórust, zeneirodalmat. A tanárnőnket Saranénak hívták, egy nagyon ügyes, világi nő volt. Énekeltünk mi Schubertet is, meg… nem Bartóknak van a „Magyar tánc”-a?… Nagyon jó kórusunk volt, fellépésünk is volt. Volt egy olyan tantárgyunk az iskolában, hogy főztünk: minden héten négy lány minden osztályból. Volt konyha az iskolában, fel volt szerelve edényekkel, tányérokkal. A gimnáziumban és a líceumban is végig volt. Minden osztályból – a négy gimnáziumból és a négy líceumból – négy gyerek ott ügyködött, és mindenkinek megvolt a „reszortja”: hogy te vagy a felelős az asztalterítésért, te ezt pucolod, te ezt csinálod, s aztán mikor főztünk, akkor együtt főztünk. Hogy kell pucolni, hogy kell elmosogatni, hogy kell megteríteni, szóval olyan speciális dolgokat tanultunk, amit sokan otthon nem kaptak meg. Nem tudták azt, hogy jobboldalt kell a kanál és a kés, baloldalt a villa… Honnan tudják? És a poharat ide. Mindenféle pohár volt ott, hogy hogyan kell tenni a vizes meg a pálinkás, vagyis a kicsi poharat, a söröspoharat… mit tudom, már nem emlékszem. Mindent megtanultunk. Tulajdonképpen az egész osztályt bevonták, míg mind megtanulták. Főztünk előételt, levest, másodikat, és ha telt az időből, valami desszertet. Mi vittünk hozzávalót, megfőztük és megettük. És a recepteket persze leírtuk. Rengeteg receptet hoztunk, egy nagyon jó háziasszony volt a doamna Cîmpeanu (Cîmpeanu asszony). Például vinetét [padlizsánt, románosan] – azt hiszem, ő volt az első [Nagy]Váradon, aki hallott a vinetéről. Regátból hozták ide, Erdélybe. Ikrát kikavart, mindig nagyon szerette az ilyen különlegességet. Ragyogó tanárnő volt. Kézimunkát tanultunk. Hát miért kézimunkálok én még most is? Hímzést, gépelést, mindent megtanultunk. Varrógéppel csináltunk bugyit, kombinét, hálóinget, a negyedik gimnáziumban például „ijét” varrtunk, ezt a román nemzeti blúzt, ami ki van hímezve [A román írásmódja „ie”, román népviseletben használatos kivarrott vagy hímzett női ing. – A szerk.]. Minden kézimunkát tudok, mindenfélét.

Az egyik leányka, aki kint van most Németországban, Székely Lili benne volt a társaságunkban, és a barátja egy román fiú volt. A szülők nem szóltak bele, nem szóltak semmit, de az iskolában kitudódott, és ki akarták csapni. Az Oltea Doamnába járt, hatodikos volt. Az iskolában beleszólhattak, hogy a diákok kivel barátkoztak, hogy egyáltalán barátkozol fiúkkal, hogy jársz fiúkkal. Nem volt szabad fiúkkal járni az utcán. És a Mitu tényleg jóképű fiúcska volt. Azt mondta az igazgatónő, a Goiculescuné, hogy az anyja vigye el a nőgyógyászatra, és vizsgálják meg, hogy szűz-e vagy nem. S erre azt mondta Lili, hogy ő nem megy, nem engedi. Ebből borzasztó nagy cirkusz volt, de a végén nem csapták ki. Ez a Goiculescuné, az Oltea Doamna igazgatónője járta a várost az autójával. És mert nekünk az utcán is egyenruhában kellett járni, ha elkapott valakit, látta, hogy egyenruhában van, beültette az autóba, és elvitte a rendőrségre. Ott felvettek jegyzőkönyvet, és a szülőket megbüntették.

Nem volt szabad moziba menni. Mi egyszer elmentünk kilencen egy filmet megnézni, egy Karády Katalin-filmet, a „Halálos tavasz”-t [A „Halálos tavasz”1939-ben készült Zilahy Lajos regénye nyomán Kalmár László rendezésében Karády Katalinnal a női főszerepben. Karády Katalin (1912–1990) – ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. És másnap jön Mater Klotilda, látszott rajta, hogy valamiért mérges. „Vă place să mergeţi la film?” (román, Szerettek moziba járni?). Álljon fel az, aki volt a moziban. Én felálltam. Trudi felállt, Papci felállt, a kilencből hatan felálltunk. „Ki vagytok csapva.” Három napra kicsapott minket, és milyen jó, legalább alszunk. Á, csodát, nem volt alvás, be kellett menni a konyhába, és lencsét és paszulyt szemeltünk az iskolaidőben, tanítás helyett. És arról volt szó, hogy kilencest kapunk magaviseletből, de aztán megadták a tízest. És röhögött az a három, aki nem állt fel. Úgy kell nektek, érdemes becsületes lelkűnek lenni? Nem. Nem érdemes. Nem is mentünk többet moziba, csak vakációban.

Nem mehettünk a főutcára, csak mellékutcákra. Amikor mentem zongoraórára, akkor át kellett menjek egy darabon a főutcán. Egy frászban voltam állandóan, hogy jön Goiculescuné, és bevisz a rendőrségre. Egy szadista volt ez a nő. Az igazság az, hogy nagyon drasztikus törvényeket hoztak a diákokra. Minden meg volt szigorítva. Azt hitték, hogy evvel nevelik jól a gyerekeket. Minél jobban tiltasz valamit, annál édesebb a tiltás [a tiltott dolog].

Aztán 1940-ben Magyarország lettünk [lásd: második bécsi döntés], és akkor az Orsolyába is bevezették a numerus clausust, ami azt jelentette, hogy egyetlenegy zsidót vettek fel egy osztályba [A második bécsi döntéssel visszakerült Észak-Erdélyben nagyon megnehezítették a zsidók számára az iskolázást. „Az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből. A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nullus érvényesült. (A csíkszeredai gimnáziumba egyetlen zsidó tanulót sem vettek föl, a gyergyószentmiklósiba is csak négyet. Egyikük kivételezett volt, a másik három pedig kikeresztelkedett.) Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 145. oldal, 161. oldal). Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Nagy cirkusz volt, mert a fiúknak volt a Zsidlic, az tizenkét éves fiú elemi iskola és líceum. Mi meg kimaradtunk. És ezután összeült a fiúlíceumnak a tanári kara, és elhatározták, hogy délután fogunk járni oda az osztályokba, és a tanárok is valószínűleg plusz fizetést kaptak, és ők fognak velünk foglalkozni. De ez nem volt hivatalos dolog. Vizsgáztunk a tanárok előtt és az igazgató előtt. A tanárok előadták az anyagot, és úgy tanultunk, mintha magánúton jártunk volna iskolába. És érdekes, hogy a Zsidlic nevű lap, amiből van pár darabom, többek közt leírja azt is, hogy mi, a zsidó lányok kimaradtunk az iskolából. Pedig ez nem igaz, én vagyok az élő példa, aki oda jártam. Először betettek minket az óvodába. Ott tartották nekünk a kurzusokat. És hogy meg lettünk nyomorítva, azokba a pici padokba kellett üljünk! Én két évig jártam oda, hetedikbe és nyolcadikba. Azt is el kell mondjam, hogy kaptam egyszer a padomban egy cédulát attól a fiatal diáktól, aki az én helyemen ült. „Hogyha akarsz, válaszoljál.” Évekig leveleztünk, azt sem tudom, hogy nézett ki. Ő is betette a cédulát, én is betettem a cédulát. Már nem emlékszem, hogy hívták, de nem találkoztunk soha, pedig ő mind propunálta [ajánlotta], de nem voltam hajlandó. Huszon-valamennyien jártunk oda. Mert aztán mindenki vagy oda járt, vagy a Notre Dame-ba, amely befogadta a lányokat, és ott lehetett zsidónak is lenni. Az én unokatestvérem például, aki Amerikában halt meg, ő bekerült az Oltea Doamnában a hat százalékba, a legjobb tanuló volt. És ő ott tanult, és ott érettségizett ebben az állami iskolában.

Nethuszár