Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

1942-ben érettségiztem, két évvel a magyarok bejövetele után. Utána én orvosnak akartam készülni, orvos szerettem volna lenni, de nem vettek fel az egyetemre, és akkor megkértem a nagybátyámat, aki a zsidó kórháznak volt az igazgatója, a Molnár Vili bácsi, hogy vegyen fel ápolónövendéknek. És azt mondta nekem, hogy „Addig, amíg én vagyok az igazgató, téged nem veszlek fel”. Nyápic, gyenge, állandóan beteges gyermek voltam. S akkor most mit csináljak? Tanuljak ki varrni. Ezt proponálta nekem édesanyám. S akkor elmentem egy ilyen szabó-varró kurzusra. Meg is van valahol a fényképek közt az igazolványom, hogy mehetek dolgozni mint szabó és varrónő, de nem került rá sor, mert férjhez mentem.

Volt egy társaságunk, a szabadidőmet velük töltöttem. Volt vagy három román fiú, a többiek zsidók voltak. Hat lány, fiú – azt hiszem – több volt, közte volt az én [második] férjem is. És a menyasszonya az én barátnőm volt, a Láng Edit. Amikor munkaszolgálatos volt, levélben kérvényezte, hogy csináljanak ilyen távházasságot, vagyis hogy adják össze őket papíron. El kellett küldeni az adatokat, és visszajött volna egy papír, amire az van írva, hogy Láng Edit és Gáspár András megesküdtek, férj és feleségnek számítanak. A papírt Andrisnak a katonai alakulatában állították volna ki, ahol volt mint munkaszolgálatos. Nagyon sok házasság kötődött így. Nagyon sok. A rendes katonák és az itteni, a városbeli lányok között. Nekik nem adták meg az engedélyt. Visszajött a levél, hogy nem engedélyezték a távházasságot Andris és Edit között. Edit nem jött haza [a deportálásból]. Ha nekem valaki akkor, abban az időben azt mondja, hogy én Andrisnak leszek a felesége, akkor szembeköpöm. Pedig elég jól nevelt vagyok ahhoz, hogy ilyesmit ne csináljak. Eszembe sem jutott, hiszen az Editnek volt a vőlegénye!

GÁSPÁR ANDRÁS NAGYVÁRAD FÕTERÉN

Hol itt, hol ott, főleg nálunk gyűltünk össze, mert nálunk volt a legnagyobb kert, udvar, ott nagyon jól érezték magukat. Csak magyarul beszéltünk. Tánciskolába is jártunk. Modern táncokat tanultunk, nem zsidó táncokat, a tangótól kezdve, a keringő, a valcer, a charlestont vezették azután újabban be. Zsidó táncokat nem is tudok. Az iskolában nem táncoltunk, a zsidó iskolában sem. Mi nagyon világiasan voltunk nevelve. Nem voltunk azok a pájeszes zsidók – azok a Talmud-iskolába mentek. Az egy más „kaszt” volt. Mert itt is volt kasztrendszer: a felvilágosult zsidók voltunk mi, és a másikok voltak a vallásos zsidók, akik nem voltak hajlandók ezekkel a világiakkal összekeveredni. Borzasztó nagy volt a távolság köztünk. Azoknak volt egy negyedük a Kolozsvári utca környékén. Ott éltek egy csomóban. Nem volt szabad ezeknek a vallásosoknak két nő közt elmenni például, törvény volt rá. Borzasztó bigottak voltak. S akkor azt csináltuk mi, áldott gyermekek ott, a Kolozsvári utca környékén, hogy figyeltük, hogy mikor jönnek, s az egyik lány a falnál ment, a másik pedig a járda szélén. És ő el kellett menjen köztünk S akkor lement az útra, és úgy került meg minket. Gyerekek voltunk, mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál.

A szombatokat meg az ünnepnapokat a fiatalokkal töltöttem. Szombaton nem volt szabad semmit csinálni. Nem volt szabad például moziba menni. Jó, azt nem mondhatom, hogy nem mentem, de az öregek nem tudtak róla. Édesanyám tudta. Édesanyám nem kötelezett, hogy a szombatot betartsam, csak a nagyszülők előtt. Ilyenkor azt mondtuk, hogy elmegyünk sétálni, és elmentünk a moziba. Ki jött volna kontrollálni minket? Néha anyám is szeretett volna elszakadni a hagyományoktól, csak nem akarta, hogy kitudódjon, mert ha valaki meglátott, visszamondta az öregeknek. És nem akarta őket annyira kijátszani. Engem ez különösebben nem zavart. Engem nem kényszerített arra, hogy elfogadjam az ő elveiket. „Úgy kell csinálni, ahogy nagyapáék akarják” – ez volt a mottó. „Csináld úgy, ahogy ők kérik! Legalábbis előttük.” Valószínűleg ő sem hitt, nem tudom. Nem sokat beszélgettünk ilyen vallási dolgokról, ez nem volt téma. Én meg voltam győződve magamban az én igazamról, úgy is viselkedtem. A nagyszüleim sok mindenről nem tudtak. Ők akkor öregek voltak, én fiatal, és nem voltam hajlandó behódolni nekik. Az öregek [akkorra már] beköltöztek [Nagy]Váradra, mert szükségük volt állandó orvosi felügyeletre, így velünk laktak. [Nagy]Zerinden a legkisebb nagybátyám maradt, ő vezette a gazdaságot.

Nem volt szabad például tüzet rakni, a nagyapám megtiltotta [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nem volt szabad villanyt gyújtani. Nem volt szabad a telefont felvenni. Minden, ami a villamossággal kapcsolatban volt, ahhoz nem volt szabad hozzányúlni a szombati napon. S akkor a lány [azaz: a cselédlány] tudta, ha csengett a telefon, akkor bejött, és ő vette fel. És mikor felvette, akkor már beszélhettél. Ő gyújtotta meg a villanyt, télen délután is ő gyújtott be. A nagyapám állandóan mondta nekem, hogy én vagyok a legnagyobb „siksze” [jiddis, nem zsidó nő], és én állandóan lázongtam. Például: „Nagyapa, hol van a Bibliában megírva az, hogy nem szabad villanyt gyújtani? Mutasd meg nekem azt a részt!” S ezért egy kicsit haragudott rám. A bátyám komolyan vitázott, én csak olyan félig viccesen. Nem hagyta magát rábeszélni a vallásosságra, mindennel érvelt. Például a zsidó vallás szerint a Föld nem kerek, hanem lapos. Én azt mondtam, ha valaki elér a széléhez, akkor ott mi van? Leesik? De a bátyám tudományosan megmagyarázta a nagyapámnak [hogy ez nem így van]. S az lett a vége, hogy a nagyapám azt mondta, hogy „Tudod mit? Neked igazad van. De én mégse hihetem. Így írja a Biblia, így kell elfogadjam”. S akkor vitatkozz vele! Szóval, olyan nonszensz dolgok vannak. Eltúlozták a régi időkből visszamaradt mindenféle restrikciókat. Úgyhogy egyik nagybátyám se volt vallásos. Ez volt az érdekes. Nem vallották be, de nem voltak vallásosak.

Én pici korom óta jártam színházba. A lakásban volt még egy lakó, egy színész házaspár, a Tóthék, és a lányuk is színésznő volt. A Pogány Janka és Tóth Elek házaspár nagy név volt, az öregek ma is emlékeznek rájuk [Nagy]Váradon [Tóth Elek (Cegléd, 1873 – Kolozsvár, 1944) – 1895-ben, a színi akadémia elvégzése után Aradon kezdte pályáját, majd szabadkai, kecskeméti és debreceni szerződés után, 1902-től a nagyváradi színház drámai színésze és rendezője volt. 1927-től haláláig a kolozsvári, ill. a kolozsvár–nagyváradi társulat, majd a Kolozsvári Nemzeti Színház vezető művésze volt; Pokorny-Pogány Janka (Tóth Elekné) (Budapest, 1873 – Kolozsvár, ?): színésznő. 1891-ben kezdte pályáját Szegeden. 1902-ben Nagyváradra szerződött, és színésznői pályafutásának végéig, 1934-ig a társulat tagja maradt. – A szerk.]. Ez a Pogány Janka nagyon szeretett engem. Én négy-öt éves koromban már mentem színházba. A színház [Nagy]Váradon nagyon nívós volt, és nagyon szép, de nem volt nagy. Nagyon intim, nagyon jó előadások voltak, de világi dolgok. Mindenféle színházat láttam. Arra emlékszem, hogy nagyon meghatott, a „Cigányszerelem” című operett [Lehár Ferenc (1870–1948) nagyoperettje: Dragutin, a gazdag bojár Zórika nevű szépséges fiatal leányát Jonel Boleszku bojárhoz akarja férjhez adni. Zórika azonban Józsit, a cigánylegényt szereti. – A szerk.]. A Barankay volt a cigánybáró, és úgy volt maszkírozva, hogy én úgy féltem tőle, hogy borzasztó – ez megmaradt bennem.

Sportolni is jártam. Úsztam, sőt még versenyeztem is megyei szinten. Azért élek most, megmondom őszintén. Nagyon szép strand volt a ligetben, később még ki is bővítették. Reggel az volt az első, hogy kimentem a strandra, akkor, mikor még nem ment senki. Tiszta volt a víz, és emlékszem, hogy kékre volt festve a medence alja, és olyan szép kék lett ettől a víz. És akkor leúsztam a pár száz méteremet. Nyáron ez minden nap így történt hétéves koromtól, amíg férjhez nem mentem. Télen pedig korcsolyáztam. Nagyon szerettem táncolni is, és ritmikus tornára jártunk kétszer egy héten az unokatestvéreimmel. Nyáron gyakran teniszeztem, mert nagybátyám kertjének a végében volt egy teniszpálya, és minden reggel mentünk teniszezni a két unokatestvéremmel és a szomszédokkal. Szoknyában teniszeztem. [Nagy]Várad környékén nincs komoly erdő, de azért kirándulni is mentünk. Csak mi, fiatalok, anyám nem volt velünk soha. Édesapámmal sem mentünk kirándulni. Ő mindig nagyon el volt foglalva a birtokával. Nyaralni se ment. Azt mondta, elég nyaralás neki ott, helyben. Édesanyám nem féltett engem elengedni kirándulni, bízott bennem. Fiúk, lányok együtt [voltunk], nagyon modernül nevelt minket.

Nethuszár