Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Akkor abban a nagy hóban kellett sáncot ásni. Ki volt rajzolva, hogy hol kell a tankakadályt csinálni, a havat elpucoltuk, és csákányoltuk, mert a föld meg volt fagyva. A tankakadály három és fél méter mély volt, az alja körülbelül egy méter. Mi egy darab földet kellett hagyjunk bizonyos távolságban padkának, és ott egy lábon állni, és úgy egyenesíteni a falakat. A lábunknak az volt helye, egy ilyen kiugrón, mint egy virágtartó, erre tettük az egyiket, másik kiugróra a másikat, és így a falat simítottuk – mert azt simítani is kellett, szép kellett hogy legyen, mert a tank, annak nem mindegy, hogy milyen a fal… Mert hogyha ott volt egy kidudorodás, rögtön megszólalt az őr, hogy azt is tessék lekaparni. Nem egyenes volt az oldala, hanem „sré”, ferde, magyarán mondva. Ferde volt az a fal, és először megcsináltuk az egyenes falat, a futóárkokat, de ezt sokkal nehezebb volt, mert ez mélyebb volt. És ezt a meredek falat meg kellett építeni. Majd jött a munkavezető, és átvette a munkát. S ha valami nem tetszett, akkor még ott le kellett smirglizni.

Esténként, amíg valaki ott volt, és rakta az ágakat, addig volt tűz. De nagy meleg nem volt, mert a lélegzetünket láttuk. Az „ópapa” egy szolgálatos volt, egy SS. Egy öregember, fehér szakállal, azért neveztük el „ópapának”. Odaült a tűz mellé, és ő is rakott gallyakat, és elkezdett mesélni, hogy neki unokája van otthon, és gyermekei vannak, és „Ti fiatalok vagytok, és meglátjátok, hogy haza fogtok menni, s megtaláljátok a családotokat – ezt egy este mesélte el –, de mi lesz velünk? Minket megölnek. Arra gondoljatok. Engem nem érdekel, én öreg vagyok, de a fiatalokat sajnálom.” Sok mindent beszélt, de nekem csak ez maradt meg. Hogy mi hazamegyünk, de őt megölik. És jött, hogy kérdezzem meg, miért állt be SS-nek.

Mikor kezdtünk kimenni a télből [azaz 1944 telének végén, 1945 tavaszának elején], becsaptak minket egy gyűjtőtáborba, Stutthofba. A „Hof” falu [inkább: major vagy tanya]. Az egy mocskos, szörnyű, piszkos gyűjtőtábor volt. Ott aztán megint kezdődött az éhezés, megint tetvesek lettünk, mert maguk a barakkok tetvesek voltak… az egy borzasztó hely volt. Ott is vittek gázosítani, büdös volt. Jaj, a revier előtt, a kórház előtt, ott az emberek rothadtak meg, borzasztó állapot volt… A szabadulásnak a nyitja az volt, hogy munkára menni, mert ott [azaz: a munkában] a minimális élelmet megkaptam. Voltak olyanok, akik szenvedtek az éhségtől. Én nem. Mert én világéletemben… most is nagyon keveset eszem, mennyiségben. Én nem szenvedtem az éhségtől. Nem mondhatom azt, hogy valaha is jól voltam lakva, de a minimálist megkaptuk. De ott a gyűjtőtáborokban, Stutthofban meg Auschwitzban, ott nem kapták meg. Arról nem beszélve, hogy egész nap nem csináltak semmit, csak appell. Elkiáltotta magát az egyik őr, hogy „Appell!” (Számolás!), s akkor ott álltunk órák hosszat, és számoltak. És elölről és hátulról is számoltak. Szóval, ez egy ilyen pszichológiai támadás volt velünk szemben. Semmi egyebet nem csináltak, csak számoltak. És ezt naponta ahányszor eszébe jutott az őrnek. Négyszer? Ötször? Háromszor? Esőben? Hóban? És mindenkit megnéztek, és ha volt rajtad egy pattanás, akkor elgázosítottak. Ez nem vicc. És ha látta valamelyik őr, hogy ez például nem tud állni, „Mehetsz!”, és mentél. Akarva, nem akarva. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ő nem tud felkelni. Egyszerűen nem tud felkelni. És akkor bement mindig az őr megnézni, hogy kijött-e mindenki. És ha ott találta fekve, bevitték a kórházba, és onnan aztán tovább nem láttuk. Megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy mindig elöl legyek, egészségi szempontból is minél jobban bírjam. Tudtam, hogy aki hátul van, annak vége van. Azoknak, akik ott maradtak a gyűjtőtáborokban, a kilencven százaléka meghalt. A munkatáborban adtak gyógyszereket is. Rájöttünk arra, hogyha munkatáborban vagyunk, akkor ott meg lehet élni minimális körülmények közt, a lágerben nem lehetett meghalni annak, aki egészséges volt. Aki beteg volt, az ottmaradt, az ott meghalt. Nem voltam ott sokáig – mindig kértek munkásokat erre-arra-amarra –, s megbeszéltük a hatos csoportommal, és mi is állandóan jelentkeztünk. Aki ügyesebb volt, azt elvitték. Aztán sikerült is elmenni, mert a gyűjtőtáborban, ott belehaltál. Egyszerűen belehaltál.

Jött a tavasz, kezdtek jönni a hírek, hogy nincsenek messze az oroszok. Falukon mentünk keresztül, ahol az emberek odanyújtottak egy darab kenyeret, és sokan mondták, hogy „Tartsatok ki, mert nem sokáig tart már ez, és vége lesz a háborúnak!”. Ekkor már nem dolgoztunk, mondhatni, hanem csak benyomtak egy volt munkalágerbe szörnyű körülmények közé, és megint mentünk tovább, s egy adott pillanatban aztán mondták, hogy a sarkunkban vannak az oroszok, és akkor menekültünk. Menekültünk az oroszok elől, hajtottak minket. Gyalog mentünk, mentünk az úton. Bokrokban, fák alatt aludtunk, ahol tudtunk, ha kaptunk ennivalót, jó, ha nem kaptunk… Voltak gazdaságok, ahol beengedtek, és adtak egy meleg ételt. Szóval még voltak emberségesek, általában a lengyelek áldott rossz emberek, szerintem. Beengedtek udvarokra, általában a csűrbe. Én kaptam szárított, felvágott répát. Ott nagyon nagy répatermesztő vidék volt, a lengyelek nagyon szeretik a cukorrépát is és a marharépát is, és felvágják kockára, és megszárítják. És az egyik sarokban találtam egy ilyen fészket. Olyan finom volt! Ropogós volt és édes.

Hajtottak minket, mint a barmokat. Az egy borzalom volt. És az, aki nem tudott menni, hátul maradt, azt lelőtték. Senki nem akart az utolsó sorban lenni, mindenki igyekezett előbbre, tehát saját magunkat hajszoltuk, hogy nehogy lelőjenek. Ezt a Szidit, például, leült, hogy bekösse a cipőjét, ott lőtték le, egy kilométerkőnél… Visszamaradás nem volt. Azonkívül Lengyelországban voltak lengyelek is, akik hozzánk csatlakoztak a többi gyűjtőtáborokból, Stutthofból meg a többiekből, s tudtak lengyelül. És megszöktek. Hogy azoknak milyen sorsuk lett, azt nem tudom, de rájöttek, mert számolás, az még megvolt reggel, muszáj volt, és [este] hiányzott kettő, hiányzott öt, hiányzott tíz. És meg lett mondva, hogy minden egyes szökéstől tízet lelőnek. De nem lőttek le tízet, csak a gyengébbeket. Ment az SS a sorok közt, mindegyiknek a szemébe nézett, s nem tudtad, hogy te leszel a soros vagy nem. Többnyire az öregeket válogatták, és ott, helyben hátba lőtték. Ott, előttünk… A csoport mind szűkült-szűkült, mind kevesebben és kevesebben lettünk, voltunk vagy kétszázan… Tízsoronként volt egy őr, a hatos csoport megmaradt [Gáspár Annáról és öt falubeli társáról van szó. – A szerk.]. A mi csoportunkból az egyiket, Mancit megölték. Már vittük, kétoldalt vittük, karon fogtuk, és akkor nem bírtam menni, és odajött az őr, és azt mondta, hogy „Hagyjátok el!”. És a puska ott volt a kezében… és a testvére ott volt Mancinak… Borzasztó volt. A többiek mindnyájan hazajöttünk. Öten hazajöttünk.

GÁSPÁR-ANNA-ÉVA-ÉS-ANDRÁS-NÉMETORSZÁGBAN

Eljutottunk Danzigig [Gdańsk]. Az is egy nagy gyűjtőtábor volt, és oda becsaptak minket. Ott aztán én is tífuszos lettem. Majdnem minden barakkban – voltunk, azt hiszem, vagy nyolcvanan, kilencvenen – mindenki beteg volt. És arra emlékszem, hogy álmodtam, hogy kórházban vagyok, és gyógyítanak, és orvosok vannak körülöttem. Egy adott pillanatban az egyik berohan, hogy a német őrök mennek el, és mielőtt elmennek, felrobbantják a lágert. Így már nem volt kórház. Akkor én már nagyon rossz állapotban voltam. Négykézláb kimentem az ajtóhoz, a barakk ajtajához, s akkor volt a szőnyegbombázás, bombázták Danzigot. Nappali világosság volt éjszaka. Azt mondtam, hogy innen nincs hová menni. Visszamentem, és a nagy zajban, a nagy puskaropogás, gépfegyver, bombázás közepette elaludtunk. Aludtunk és aludtunk. S egy adott pillanatban valamelyik felébredt, és halálos csend volt. A németek elmenekültek. Nem robbantották fel a tábort. És két-három nap múlva bejöttek az oroszok. Nem tudom, milyen nap volt. Utólag tudtuk meg, hogy Danziggal, a várossal együtt szabadultunk. Az [1945.] március huszonhatodikán volt.

Már jártányi erőnk nem volt, hordágyon vittek be Danzigba, a kórházba. Mindegyiket külön megvizsgálták. Vérátömlesztést kaptunk – bennem orosz vér van… Nagyon, nagyon rendesek, emberségesek voltak. Mindenki diétás ételt kapott. Előírtak vagy tíz-tizenötféle „pierve sztol”, „dva sztol” diétát [Nyilván asztalonként más-más diétát: az első asztal volt a „pjervüj sztol”, a második a „vtaroj sztol” stb. – A szerk.]. Első diétás, második és harmadik. Ahol az amerikaiak felszabadították az embereket, tömték őket étellel, nagyon sok elhunyt. De itt nem. Megvolt mindenkinek a diétája. Megvizsgált a doktor bácsi, és elbőgte magát, amikor énhozzám ért, hogy „Mit csináltak veletek, gyerekek?!” – ez volt a szava. Csont és bőr voltunk. Nem volt rajtunk egy deka, semmi. És természetesen ahhoz mérten kaptuk a diétás kosztot. Jött, oda volt téve a tálcára, hogy „ pierve, dva, tri”, háromféle, ez oroszul egyes, kettes, hármas… Te azt kaptál, a másik másat kapott, és meg lett mondva, hogy nehogy cserélgessük. „A ti érdeketek az, hogy megegyétek.” S hány kórházon keresztülmentem! Három? Négy kórházon. A diéta nagyon ízlett, minden, amit rágni lehetett, az ennivaló, az minden nagyon jó volt. Engem a „pierve”, a második [?] diétára fogtak. Mind ilyen pépes dolgok, olyan bébiételek, sok folyadékot, mert dehidrálódtunk, de minden finom volt. Sokszor olyan ételeket adtak…, de megettük, mert tudtuk, hogy a mi hasznunkra válik. Mikor először felkeltem, és kimentem a vécére, egy üveges ajtón keresztül kellett menjek. Belenéztem az üvegbe, és hátranéztem, hogy ki áll a hátam mögött, nem ismertem meg magam. Akkor néztem először tükörbe, amióta elvittek a férjem szülőfalujából. Huszonhárom kiló voltam huszonegy évesen. Amikor elvittek, akkor negyvennyolc voltam. Voltak sokan, akik az amerikaiaknál szabadultak. Pláne a férfiaknál, nem tudom, hol, melyik táborokban, megnyomták őket csokoládéval, édességekkel, és nagyon sokan belehaltak, nem bírták feldolgozni. Nálunk semmilyen haláleset nem volt. Volt, akinek meg volt fagyva a lába, mert majdnem mezítelen mentünk a hóban, mikor menekültünk, és levágták [a lábfejét], csak a sarka maradt meg. A harmadik lányka, egy Irénke nevezetű volt, akinek levágták a lábát, és nem volt meg, csak a sarka. S úgy jött haza a sarkán Irénke, szegény, és megtanult úgy járni. Valami rokont talált, és ki is ment Izraelbe. Nem tudok róla semmit.

GÁSPÁR-LASZLÓ-GÁSPÁR-BERTA-ÉS-UNOKATESVEREIK

Volt még egy nagyon megható dolog. Az én lágertestvérem – úgy hívom én, hogy lágertestvérem –, akivel együtt voltunk, és együtt is jöttünk haza, Schumeg Edit, Brassóban él, ő vallásos, mai napig is vallásos, gyertyát gyújt. És nem tudom, honnan tudtuk meg, hogy valami zsidó ünnep van, azt hiszem, hogy Újév volt, Ros Hásáná. És ő gyertyát gyújtott az éjjeliszekrényre. Már az orosz kórházban voltunk. És bejött hozzánk „a kontyos”, úgy hívtuk mi azt az orvosnőt, egy nagy, magas, veres hajú nő, nagy kontya volt, s mi elneveztük Kontyosnak. „Miért gyújtottatok gyertyát?” Mondjuk, hogy ünnepünk van. Ránk néz: „Akkor nekem is ünnepem van.” Kisült, hogy zsidó. Magas rangú tiszt volt, de orvosnő, mindennap bejött hozzánk. Engem kipécézett, s rá akart beszélni, hogy ne jöjjek haza, úgysem találok itthon senkit – és igaza volt –, menjek vele, adoptál, beírat az egyetemre, mert mondtam, hogy csak érettségim van… Majdnem minden nap: Na, meggondoltam magam? Nem, mert hátha valaki hazajön. Dehogy mentem volna én el Oroszországba…

Nethuszár