Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Egy nagy terem volt, voltunk vagy húszan a kórteremben, és a sarokban, a két utolsó ágyban volt két ukrán [nő]. Főleg azok szidtak ott minket. [Az egyiket] Ninának vagy hogy a csudába hívták, már nem is emlékszem pontosan, de tudom, hogy nagyon ronda nőszemély volt. Elnevezett minket akkor „zigauner bandénak”, mi vagyunk a cigányok, és mivel ukránok voltak, nem is oroszok, persze felkarolták őket, és más kosztot kaptak, kivételesek [kivételezettek] voltak. És nagyon haragudtak ránk, hogy mi magyarul beszélgettünk, mert ők azt nem értették. És mi meg haragudtunk rá, mert állandóan civakodott velünk, hogy ne beszéljünk. Mi oroszul kezdtünk érteni, még beszélni nem nagyon, viszont németül tudtunk jól, hozzászoktunk. És oroszul szidott minket és németül is. Azt mondták, hogy foglyok voltak. Nagyon nagy felhajtás volt, nem tudom, hogy kik lehetettek az illetők, azt sosem fogom megtudni, mert velünk nem álltak szóba, de az orvosok mind jöttek, és nézték és gyógyították és perfúzió és mi mindent nem kapott az a két nő. Azt mondtuk, hogy ezek a kivételezett betegek. Aztán kihallgattak minket [és őket is]. Én képviseltem a csapatot, ezért engem hallgattak ki. És [néztük, hogy Nina] még mindig benn van, és még mindig benn van, órák hosszat nem jött vissza, már akkor tudott járni, nem jön vissza az ágyába. És másnap jön Edit nagy kiabálva, hogy „Gyere ki gyorsan, nézd meg, hogy Nináék…” Hát jött egy ilyen szekérszerűség, üléssel rajta, elöl ült két szuronyos katona, hátul állt két szuronyos katona, őket közéjük leültették. Kisült, hogy a németeknek kémkedtek. S olyan szájuk volt. És mind szekíroztak minket. Az oroszok vitték el őket, azok pedig azt hiszem, rágták a körmüket, hogy milyen kivételezetten bántak velük. Miért nem tudtuk mi ezt előre?

Az első kórház barakk-kórház volt. Egy barakkot átalakítottak kórházzá, mert annyian voltunk, hogy nem fértünk be a nagykórházba. Ott voltunk egy jó darabig, és aztán onnan átvittek Toruńba irdatlan nagy mentőkocsikkal. Én feküdtem, úgyhogy nem láttam, csak a falakat, egy ép házat sem. Átvittek egy nagy, ötemeletes kórházba. Nagyon sokan tüdőbajosak voltak, és kikezelték őket. Nagyon rendesek voltak. Együtt voltunk az oroszokkal. Mi a második emeleten voltunk. Jaj, milyen izomlázam volt, hogy fel kellett menni a második emeletre… ott volt a mi szekciónk. Hat hónapig majdnem többet feküdtünk, mint nem. Mindnyájan betegek voltunk. Minden részünk fájt. Amikor lementünk sétálni, akkor egy borzalom volt. Ott voltak az oroszok is a kórházban, ők lent voltak az első emeleten, én voltam a második emeleten és a volt német katonák voltak a felső emeleten…, német SS-ek voltak. Őket is gyógyították, akik betegek voltak. Mikor én már jobban voltam, mondtam Editnek, hogy gyere, menjünk, beszéljünk velük. Be is mentünk egyikhez. Félig élt csak a pasas, ahova benyitottunk. Juj, hogy milyen csúnyán ráolvastam. Örültem, hogy végre van egy német katona, akin ki tudom tölteni a bosszúmat – mert akkor még jól beszéltem németül, csak egymás közt beszéltünk magyarul. És azt mondta, hogy ő nem csinált semmi rosszat. Hogy ő nem csinált semmit! Ezt mindenki mondhatja. Az oroszok viszont, ezt meg kell őszintén mondjam, nagyon emberségesek voltak. Tényleg figyelmesek voltak, kedvesek, mindegyikkel külön, mert száz embernek száz betegsége volt. Énnekem például havonta egyszer nézték a tüdőmet, mert gyenge voltam, és vizsgáltak, és addig nem engedtek haza, amíg teljesen meg nem gyógyultam. Azért voltam ott hat hónapig. Hat hónapig voltam szabadulás után kórházban ott, Lengyelországban. Nem engedtek haza.

Amikor már jobban voltam, Edittel együtt leültünk ott egy kőre, és beszélgettünk. Egyszer csak odajött egy fiatalember, nem lehetett több, mint húsz-huszonegy éves, kisült, hogy magyar katona a német hadseregből. Meglőtték, a karja gipszben volt, és rémesen megörült, hogy végre tud magyarul beszélni. Többször találkoztunk, és ami borzasztóan megrendített engem, hogy úgy látszik, „különösebb” bánásmódban részesítették, mert német katona volt, mutatta nekünk, a gipsz alól jöttek ki a kukacok. Azt mondták az orvosok, hogy az egy olyan kukac, ami gyógyítja a sebet…! Hát Isten bocsá’…

Auschwitz, Riga, Stutthof és Danzig – ez volt a négy nagy állomás, ahol mi voltunk, és közte a munkatáborok. Egy év volt a láger, és egy fél év a kórház. Másfél év után jöttem haza. Egy és fél évig voltam távol…

A csoportból ötön jöttünk haza, akikből ma én élek. És van egy, aki Brassóban él, Edit. Ő meggyógyult már jóval előbb, mint én, de úgy adtuk be, hogy testvérek vagyunk. A Kontyos is úgy tudta, hogy a testvérem, és kérdezte, hogy „miért nincs ugyanaz a nevetek?”. Mert én a férjem nevét használom, ő meg a lánynevünket. Hazudtunk. Nem akart nélkülem hazajönni. És együtt is jöttünk haza. Vele állandóan tartom a kapcsolatot. Minden hónapban beszélünk telefonon, hol én hívom, hol ő hív. Régen sokat jártunk egymáshoz, de most már ő se fiatal, bár négy-öt évvel fiatalabb, mint én… Őróla tudok csak, senki másról. Az, akinek le volt vágva a lábfeje, kiment Izraelbe. Még egyről tudok, aki kiment Izraelbe. A többiekről nem tudok semmit. Én megadtam a falusi címemet, de aztán elváltam, és eltűntem az országban. Úgyhogy ők, ha írtak is, onnan senki nekem nem továbbította a leveleket. Hányszor gondoltam rájuk, hogy mi történt velük…

Volt egy fiatal orosz tiszt, aki nagyon kezdett nekem udvarolni. Valószínűleg akkor, hat hónap után a kórházban már volt emberi képem. Kérdezte, hogy hányan vagyunk, mint vagyunk, tudom-e a neveket. Mondom, persze. Le is írtam mindenkinek a nevét, és mondta, hogy ad egy jegyet. Mondtam neki, hogy vigyázzon, hármat adjon, Csehországba. Így hárman jöttünk Romániába: Irénke, Edit és én. Kiállította a jegyeket, és megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg, hogy velük megyek Oroszországba. Mondtam, hogy nem. Megkaptuk ezt a „paszportot”, mert ezt így mondták, mindenhová érvényes, és arra figyelmeztetett, hogyha nem kapunk helyet a vonatban, menjünk oda a patrulához. Ez az a katona, amelyik szolgálatos, aki felvigyázott a rendre ott, az állomáson, piros karszalagot viselt, arra rá volt írva egy nagy P betű. És az csinál nekünk helyet. Olyan kellemetlen volt [a helyzet]. Ott, Lengyelországban olyanok a vagonok, hogy külön ajtaja van minden vagonnak, nem úgy, mint nálunk, hogy folyosó van a vonatban. Kívülről van az ajtó, régi filmekben lehet olyat látni. Kinyitotta az ajtót, és oroszul mondta, hogy „Mindenki ki!”. Hat hely volt bent. És mi beültünk. És nem egyszer kellett menjünk a patrulához, mert nem volt helyünk. Egyszer nem mentünk, mert már nagyon szégyelltük, pedig nem volt mit szégyellni, és az ütközőn utaztunk. És egy állomáson – azért jól nézhettünk ki, majdnem kopaszon, szóval látszott rajtunk, hogy deportáltak… Mindegy, tele volt a város deportáltakkal. És odajött egy nő, és adott nekem egy fürt szőlőt. Lengyelországban, Toruńban, vagy mit tudom én, hogy hol volt ez. És azt mondtam neki, nem tudok lengyelül, de németül ért? Igen. Megköszöntem neki szépen, de én éhgyomorra nem eszem szőlőt. Ott fogva az ütközőnek a korlátját elaludtam, és hirtelen azt hittem, hogy reggel van. És azt mondtam, hogy „Köszönöm szépen, de nem…”. Kitört belőlem az úrilány! De aztán elfogadtam, gondolom. Nagyon sokan jöttek oda, és adtak ennivalót. Volt úgy, hogy megkérdeztük, hogy mikor megy a vonatunk, és ott ültünk, aludtunk a váróteremben. Danzigtól, nem tudom, hány ezer kilométer van. És jöttünk, jöttünk, jöttünk…

GÁSPÁR-ANNA-ÉVA-OSZTÁLYKÉPE-A-SZENT-ORSOLYA-LICEUMBÓL

Előbb Pestre mentünk. El kellett ott menni az orosz katonai alakulathoz, és kaptunk egy közös papírt, mert [Nagy]Váradig együtt jöttünk haza. Mondták, hogy ha valami problémánk van, minden állomáson van szolgálati orosz katona, menjünk hozzá, és kérjük a segítségét. Igen ám, de ahhoz kell valaki, aki tud valamilyen szláv nyelven, mert például a lengyelek tudtak értekezni az oroszokkal, de mi nem. A végén hozzánk csatlakozott két kassai nő, ők is zsidó nők voltak, az egyik Helénke volt, és azok aztán képesek voltak kiüríteni egy vagont nekünk. Kassáig jöttünk együtt. És volt két csehországi, az Eszti és a Sára. Ők nem jöttek Pestre velünk.

Felültünk a villamosra, és jön az ellenőr [kalauz], hogy váltsunk jegyet. Mondom, nekünk nincs pénzünk. Hogy-hogy nincs pénzük? Mondom, most jöttünk haza a deportálásból. „Én azt honnan tudjam?” – mondja ő. Valami orosz papírt kaptunk, amibe bele volt írva a nevünk, de azt mondta, hogy azt ő nem tudja elolvasni. S egy nő megszólal: „Nézzen rájuk, és rájön. Csak nézzen rájuk.” (A hajunkat az oroszok is lenyírták, mert tetvesek voltunk.) És [a kalauz] továbbment. Nem erőszakoskodott. Az a nő nagyon rendes volt, meg is köszöntük szépen, meg is kínált valamivel – kopogott a szemünk, éhesek voltunk. Ott a villamosban megmagyarázta nekünk, hogy hová menjünk, mert ő tudta, hogy kapunk segélyt. Jelentkeztünk az orosz papírral, és kaptunk ezerötszáz pengőt. Ott, Budapesten meg lett mondva az állomáson, hogy melyik iskolába menjünk el. Ez szeptember tizenötödike előtt volt, mielőtt elkezdődött volna a tanítás. Elszállásoltak minket egy iskolában. Adtak egy pokrócot, és a földön aludtunk, de hozzá voltunk mi szokva, nem volt semmi probléma. Ott gyűjtöttek össze. Ha voltak rokonaid, akkor mehettél hozzájuk nyugodtan, ott alhattál vagy visszamehettél. Kaptunk ennivalót. A hitközség, szóval a ZséDéE, a Zsidó Deportáltak Egyesülete segített, vagyis akkor már emberek lettünk [lásd: OZSSB (Országos Zsidó Segítő Bizottság]. Az ezerötszáz pengővel ennivalót, szappant, fogpasztát és fogkefét vettünk. Ez volt az első. Úgy mostuk a fogunkat… A kórházban kaptunk az oroszoktól valami „kőszappant”, az nem habzott, de dörzsölt, hát koszosak voltunk – földdel dolgoztunk, a bőrünkbe beleivódott az a sok kosz meg minden. Pesten a Nagyatádi Szabó utcába akartunk menni, ott lakott a férjemnek a nővére [Mivel a férje egyedüli gyerek volt, nyilván az anyja – ő budapesti volt – nővéréről és annak családjáról van szó, tehát egy unokanővérről. – A szerk.], a nagynénje és a nagyszülei. Keresem a Nagyatádi Szabó utcát, és nem találom. Én különben is nagyon kérdezősködő vagyok, mindenkit megkérdeztem, hogy merre menjek, és egy adott pillanatban jön egy fiatalember, én a falnak vagyok támaszkodva, és mondom: „Lesz szíves megmondani, hogy merre menjek a Nagyatádi Szabó utcába?” Rám néz, a fejem fölé néz, megint rám néz, és elmegy. Azt hitte, hogy bolond vagyok. Mondom, én vagyok őrült vagy ő? Felnézek, és ott volt a tábla, hogy Nagyatádi Szabó utca [ma: Kertész utca].

Nethuszár