Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Én a rokonoknál aludtam. Nagy volt az öröm. Az volt az első, hogy fürödjek, nem fürödtem kádban másfél éve. S nem tudtak kihozni. „Gyere már, élsz még?” – kiabáltak be. Hát másfél évig majdnem ne fürödjél… hiába mosakodsz hideg vízben… na, mindegy. Fogat moshattam, és kaptam egy váltás fehérneműt, a ruhák nem stimmeltek, úgyhogy abban jártam továbbra is, amit kaptam ott az oroszoktól. Kaptunk szoknyát, egy blúzt, kabátkát, zsebkendőt, harisnyát, mit tudom én, miket, amikor a kórházból elbocsájtottak. A rokonság tudta már, hogy a férjem otthon van. Rögtön adtak enni, és amíg ott voltam Pesten, addig harmadmagammal, a lágertestvéreimmel voltam. Ezek boldogan, fél lábbal táncoltak, hogy esznek finomat, és nem kell az ezerötszáz pengőnkből fizetni a kaját. Edit nem találta a rokonait. Ott voltunk három napig, és akkor kimentünk az állomásra. A rokonok adtak pénzt, rendesek voltak, és felszálltunk a vonatra, és mindenik ment a maga útján.

GÁSPÁR-LÁSZLÓ-VADÁSZATON

Ha nagyon őszinte akarok lenni, mikor én hazajöttem, azt mondtam, hogy az egész [Nagy]Váradon én vagyok a legnagyobb antiszemita. Mert azok a zsidó kápók [A foglyok közül a táborvezetés által kiválasztott elöljárók. – A szerk.] sokkal több rosszat tettek nekem, mint egy SS. Csak azért, hogy ők jó pontot szerezzenek a németeknél. Jól is ment a soruk. Tehát az én fajtámbeli tol ki velem? Álltunk sorban az ételnél. És bizony voltak olyan élelmes leánykák, akik még másodszor is befurakodtak a sorba. Kijött a szakácsnő, aki szintén zsidó volt: te már kaptál, te már kaptál, te már kaptál, többek közt engem is kiállított, és estig nem volt mit egyek, mert én nem kaptam még ebédet sem. Én akkor elkezdtem sírni. Nem az fájt, hogy nem eszem, hanem az igazságtalanság. Ott a munkatáborban már nem volt számolás. De ők [a koncentrációs táborban] megszámoltak. És hagytak, hogy a napon, az esőben kint álljunk. Szóval… tisztelet a kivételnek…

Alsószoporra mentem haza, a férjemhez. Ő otthon volt, nem volt deportálva. Pesten volt végig, szabadon. Voltak ott rokonai: nagymamája, nagyapja, nagynénje. Az anyja pesti nő volt. A férjem a munkaszolgálatból, Nagybányáról megszökött, és Pesten volt végig. Ott bujkált. Ügyesen, magyarnak adta ki magát. Bürger csizmában járt. Akkor az volt a divat, egy ilyen magas szárú, sárgás-barnás, olyan bőr színű, és fűzős volt. Ez volt a bürger csizma, ez biztos német eredetű szó [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Ő nagy magyarnak tartotta magát. És nem mindenki engedhette meg magának, hogy bürger csízmában járjon. Ez egy magyar nemesi szimbólum is lehetett. Ott sétálgatott Pesten, és nem nézett ki zsidónak, és valószínűleg azért is nem igazoltatták, mert ha igazoltatják, akkor vége. Úgyhogy amikor vége volt itt a háborúnak, és Erdélyt Romániához csatolták, hazajött Pestről. A családjából a többiek nem jöttek haza. Csak ő és az unokatestvérei közül egy, a Laci, Miksának a gyereke. Laci hazajött, majd ki is ment Amerikába. Nem tudom, hogy él-e vagy nem él. A férjem otthon átvette a gazdaságnak, a malomnak a vezetését, tele volt pénzzel.

Amikor hazajöttem 1946-ban, bementem [Nagy]Váradra, de senki nem volt otthon. A lakásban lakók laktak, betettek oda vadidegen embereket. Minden házba, lakásba lakókat tettek be, hogy ki tette be őket, én azt nem tudom. A ház megmaradt… üresen. Semmit sem találtam. Egy bútordarab nem volt, csak a csillárok. Még arra emlékszem, hogy az udvaron kint volt a fehér konyhakredencünk, más mindent elvittek az oroszok. Kiürítették a lakást. Semmi, a mi bútorunkból nem volt semmi. Az úgy volt, hogy törvénybe hozták, hogy járták az utcákat, és ott, ahol bezárt, nem lakott házat találtak, feltörték az ajtót, és mindent [ami benne volt] valahová leraktározták. Nem tudom, mikor történhetett, mert én nem voltam jelen, a szomszédok mesélték. Az, aki hazajött, elmehetett abba a raktárba, és azt mondta, hogy ez az enyém volt, az az enyém volt, amaz az enyém volt. Mire én hazajöttem, a raktár már üres volt. Hát könnyű volt valamire ráfogni, hogy az a zongorám… Egy Steinfeld zongora, a négy szoba bútora, mindent, mindent elvittek. Előbb az oroszok, s aztán akik akarták, onnan a raktárból vihettek, amit akartak. Edényt, mindent, mindent.

Ez már a háború után volt, a férjem gazdálkodott, és a malommal sok pénzt keresett, nagyon gazdag lett. „Élt, mint Marci Hevesen”, és olyan furcsa, olyan idegen volt. Mégiscsak másfél év volt, és valószínűleg én is megváltoztam, és biztos, hogy ő is megváltozott. És mind azt mondta, hogy legyek türelemmel, hogy kitombolja magát, mert ő még fiatal. Két évvel volt idősebb, mint én. A volt férjem sokat járt el – a foglalkozása miatt, szórakozni, bálokba, engem többnyire nem vitt. S az igazság az, hogy idővel rájöttem, hogy csak kettővel csalt meg: fűvel és fával… Én ott voltam abban a nagy házban egyedül, és hogy meg tudjam magamat védeni, adott nekem egy pisztolyt. Egy gyöngyházzal kirakott pisztolyt. Én azzal meglőttem magamat. Öngyilkos lettem, mert azt mondtam, hogy ezzel az emberrel nem tudok élni, és nekem nincs hová menni, és nem akarok élni. Egy hónappal ezelőtt meséltem a lányomnak, nem is tudta. Bár nem volt anyagi gondom, azt mondtam, hogy ebből már elég volt. Úgy fél centiméterrel a szívem mellett ment el a golyó. Bevittek Szatmárra [Szatmárnémetibe], és kikezeltek. De akkor elhatároztam, hogy ebből elég volt… Én azt nem vártam meg, hogy kitombolja magát. Ez volt a válásunknak az oka.

A drága férjem semmimet nem adta ki… A maga módján ragaszkodott hozzám, de én nem voltam hajlandó többet vele élni. Nagy nehezen a ruháimat kiadta, de ami mondjuk, az enyém volt, a fényképek, amit a szomszédok [neki] visszaadtak, vagy ami még megmaradt a lakásban, azt nem adta ide. Nagyon el voltam keseredve. Először is azért, hogy senkim a világon nem jött haza. Senkim. Se bátyám, se apám, se édesanyám. A két unokatestvérem, akik [Nagy]Váradon tanultak, nem maradtak itt, Romániában. Senkim nem volt. Tehát maradt nekem egyedül az úgynevezett férjem. Mentem [Nagy]Váradon az utcán, a volt osztálytársnőkkel, ismerősökkel találkoztam, de egyetlenegy rokon nem volt. Azt mondta az egyik szomszéd, egy „kedves”, hogy „Nem hiába mondták, hogy jól bántak magukkal ott a németek, mert olyan jól ki van kerekedve az arca!”. Mit lehetett erre válaszolni…? Én nem válaszoltam. Nekem nem volt semmim. Pénzem sem. Egy szál pendelyben jöttem haza. Azt mondtam, hogy valamit kezdjek, valamiből élni kell, valahol élni kell. A barátnőm befogadott, de nem lehet azt egy életen keresztül csinálni. Eladtam a házat. De előbb meg kellett csinálni szegény édesanyámnak és bátyámnak a holttá nyilvánítását, mert az édesanyám nevén volt a ház. Nem volt más örökös, csak én. Egy olyan szélhámos ügyvéd volt, aki ezt rendezte, hogy teljesen kiforgatott mindenből. Íratta alá a papírokat, eladta a házat, és végül csak a felét kaptam meg a megbeszélt összegnek. Egy kocsmáros vette meg a házat. Elmentem hozzá, és azt mondta, várjak, majd megkapom. Nem kaptam meg soha.

Mikor volt már egy kicsi pénzem, kivettem egy albérleti szobát, egy kicsi lakást, nem használtam ki a barátnőmet. Volt hozzá egy kis előszoba, egy mosdófülke és egy vécé. Nekem az elég volt. Közben kitanultam a gyors- és gépírást egy Radó nevezetű tanárnál, mert nem éreztem magam olyan erőben, hogy egyetemre tudjak menni. Én úgy állapítottam ezt meg, hogy nem voltam teljes ember. A lányom azt mondta: „Te, anyu, végigcsináltad a lágert, a felszabadulást, eljöttél Lengyelországból, mondhatni, majdnem egyedül, két társaddal együtt, és akkor nem merted vállalni az egyedüllétet?” Nem.

Nethuszár