Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Miután beköltöztem [Nagy]Váradra, összetalálkoztam a főutcán Gáspár Andrással, Andrissal. A nyakamba ugrott, hiszen barátok voltunk, szemben laktunk egymással. Ő a holokauszt idején Lengyelországban volt munkaszolgálatos. Őszintén szólva, nem nagyon beszélgettünk erről. Én régebb nem tudtam erről beszélni, a gyerekeknek se mondtam el. Ő egy komoly sportoló, teniszező, úszó volt, de amikor hazajött, csont és bőr volt. Az utolsó hetekben-hónapokban becsapták őket egy gyűjtőtáborba. Egyike volt az elsőknek, akik hazajöttek [Nagy]Váradra. A bátyja nem volt deportálva, mert évekkel azelőtt, a felesége kedvéért kikeresztelkedett, és mint fehér karszalagost, nem vitték el [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.]. Andris késői gyerek volt, negyvenhárom éves volt az anyja, mikor szülte. Volt egy nővére is, aki tizenhat évvel volt idősebb, az se jött haza. Sem a többi rokonsága, pláne az anyja. Az apja ügyvéd volt, de meghalt szívinfarktusban, mikor Andris tizenkettedikes volt a líceumban, és nem hagyott semmit rájuk. Akkor a bátyja már dolgozott, és ő segítette az édesanyját, Andris meg fenntartotta magát: órákat adott a gyengébb tanulóknak pénzért.

Amikor találkoztunk, ő már dolgozott egy bányavállalatnál, munkásigazgató volt egy agyag- és kaolinbányában, Réven [Bihar megye]. Érettségivel is felvették bányaigazgatónak. S attól a perctől kezdve minden szombat-vasárnap bejött Nagyváradra. Andris is örült, hogy volt kivel a régi [háború előtti] dolgokat megbeszélni. Nagyon jól megértettük egymást. Szombat esténként akkor nagy divat volt kimenni az Astoriába. Különben az Astoria a barátnőmnek az édesapjáé volt. Jött a barátnőm is, ő már a férjével volt, én meg Andrissal. S olyan viccesen azt mondta nekem, hogy – ezt nem fogom elfelejteni – „Össze kéne házasodjunk!”. Mondom: „Te hülye vagy?” Én Andrist nagyon becsültem, tiszteltem, de nem volt szó szerelemről vagy ilyesmiről… S erre írt egy nyilatkozatot – egy költözésnél eltűnt –, hogy „Teljes szellemi képességem tudatában aláírom azt, hogy Annit elveszem feleségül”. Az egész egy vicc volt. Én elgondolkoztam rajta, mert éltem házasságban már egyszer, nagy szerelmi házasság volt.

Szóval, 1948-ban összeházasodtunk. Csak polgári esküvő volt. Én a zsidó vallás szerint nem váltam el, mert elmentünk a hitközséghez, és azt mondták, hogy ezt ne is csináljuk, mert egy olyan hosszú procedúra, hogy mi azt nem tudjuk kifizetni [lásd: válás]. Polgárilag elváltam, megvan a válási decizió. Másodszor csak polgári esküvő volt, két tanúval, s aztán barátok, akik még voltak, osztálytársak, elmentünk az étterembe. És arra is emlékszem, hogy a krumplilevesben – hát olyan sokat nem lehetett rendelni, mert nem volt miből –, szóval a krumplilevesben halszálkát találtam – a legjobb [nagy]váradi vendéglőben, a Transilvaniában! Olyan szép házasságunk lett, őszintén mondom, hogy ritka volt. Nem volt vita, veszekedés vagy nézeteltérés közöttünk negyvennyolc évig.

GÁSPÁR-ANNA-ÉVA-UTAZÁSI-SEGÉLYLAPJA

A megmaradt kis pénzemből vettem azt a bútort, amit itt ma is használok, de nem volt semmink. Olyannyira nem volt semmink, hogy az volt az első dolgom, hogy csináltattam neki hat gatyát. Ő dolgozott, fizetése volt, és soha nálunk pénzprobléma nem volt. Megbeszéltük, mire jut, és azt megvettük. Mivel a férjem Réven dolgozott, odaköltöztünk a faluba. Ott voltunk körülbelül egy évig, majd az egész iroda átköltözött Brátkára, körülbelül harminc kilométerre Révtől Kolozsvár fele [Egész pontosan 15 km van Rév és Brátka között. – A szerk.]. Mindenütt szolgálati lakást kaptunk, úgyhogy nem volt probléma.

Közben a nagyapám birtokát államosították. Valamit visszakaptam most belőle, de akkor semmit. A legkisebb nagybátyám nem volt deportálva. A családjával együtt Aradon élt, ott a zsidókat faluról beköltöztették városba, de ott a románok nem deportálták a zsidókat. És ő megmaradt. A birtok rá volt bízva. Voltam nála Aradon, a lakásban, és olyan furcsa volt, hogy tele volt irdatlan nagy ládákkal. 1948-ban kiszöktek az országból a feleségével és a leánykájával. Később, Magyarországról írt nekem egy levelet, hogy minden, ami ott van [a birtokon] – leírta, hogy mennyi búza volt, mennyi rozs, mennyi állat –, minden az enyém… De én eltéptem a papírt, mert azt mondta Andris, ha én odamegyek, abban a pillanatban lecsuknak mint kulákot. Így én oda az orromat se tettem be. De azt nem tudtam szegény nagybátyámnak megbocsátani, hogy tudta nagyon jól, hogy mi hogy állunk anyagilag is – két párna volt meg, mert azt megvettem az ócskapiacon, mert máshol nem lehetett kapni –, hogy egy csomagot csinált volna, hogy nekem könnyítsen valamit az életemen. Semmit nem küldött azelőtt, valószínűleg félt, hogy tőlem valaki megtudja, hogy ők ki akarnak szökni. Mert ha kitudódik, akkor rögtön lecsukják. Aztán Magyarországról 1948-ban kimentek Izraelbe, és ott is maradtak. Ott is halt meg a nagybátyám, ott halt meg a nagynéném, szegény unokatestvérem, aki meghalt tüdőrákban. Ő volt a legfiatalabb, és a legfájdalmasabb volt nekem, mert nagyon szerettem Mártát.

1950-ben megszületett a leánykám, Gáspár Veronika. [Nagy]Váradon szültem meg, huszonhét évesen. Andris volt huszonkilenc. Felköltöztünk Borsabányára. Ez egy mezővároska Mármarosnak a hegyiben. Nagyon jól éreztük magunkat, gyönyörű szép vidék volt. Én mint jó feleség, mint a csiga a házával, költöztem, vele együtt mentem. Soha nem tettük fel azt a kérdést, hogy én vele megyek vagy nem. Együtt mentünk. Ott kaptunk egy szoba-összkomfortos lakást. Az az egy szoba volt a hálószoba, a gyerekszoba, a fürdőszoba, a konyha. Nem főztem, hogy ne legyen állandóan ételszag ott a szobában, ezzel szemben elő lehetett fizetni a kantinban. Annyi sült szalonnát soha életemben nem ettem, mint akkor. Ha én kóser lettem volna, nem ettem volna belőle! A férjem sem tartotta a zsidó hagyományokat, a szülei sem. A háború után már nem volt gond, hogy zsidók vagyunk. Nem éreztük… azt, hogy zsidónak… szóval, másnak… nem az, hogy zsidó, másnak tartanak, mint ők. Voltam magyarok közt, voltam románok közt, de sehol ilyen problémába nem ütköztünk. Hogy azért ne… beszéljenek vagy a… vagy célzást, valamit, hogy más vagy. Érti? Nem volt. Ahol jártunk, a szomszédok, mindenki tudta, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mert az irodából kitudódik. De soha senkivel semmilyen összeütközésbe vagy ellenkezésbe nem kerültünk. Mindenütt jól kijöttem az emberekkel.

Ott voltunk Borsbányán vagy nyolc hónapig, és akkor kaptuk Bukarestből a rendelkezést, hogy tovább kell menni, nem kérdezték, hogy akarunk menni vagy sem. Andris nagyon szerette elindítani a munkálatokat. Nagybányától tíz kilométerre, Borpatakra mentünk, az is egy gyönyörű szép kis falu volt. Ott már aranybánya volt. A bányatulajdonosnak, egy Pokol nevű magyar embernek a kastélyában laktunk. (Az illető külföldre menekült a háború alatt, nem jött vissza.) Állítólag azon az épületen, fent a torony tetején volt egy aranygömb, tiszta aranyból. Azt senki nem vette le. Ennek a Pokolnak valami rokona meghívott minket egyszer vacsorára, és akkor mesélte el ezeket a dolgokat. Pokol nagyon gazdag ember volt, az övé volt az aranybánya, ő építette a saját elképzelése szerint. És volt egy Rita nevű lánya, aki tüdőbajos volt. Pokolné lakosztályában az üvegajtókon az ő profilja volt belevésve. Úgy tíz család lakott a kastélyban. Mindenki kapott egy vagy két szobát, attól függően, hogy egyedül vagy családostól volt. Mindenkinek fürdőszoba, konyha, kamra, amit akart. Nagyon jól éreztük ott magunkat. Nagyon szép volt, szép kis lakás. Hogy aztán azt, miután elment Pokol, hogy nem rendezték-e át, hogy ilyen volt az életében is, ilyen sok konyhával, ezt nem tudom. És egy gyönyörű park volt a kastély előtt. Nem voltunk ott sokáig, egy telet és egy tavaszt. Nem voltunk egy évig sem ott, és a leányka [Veronika] megbetegedett. És be kellett járjak Nagybányára, nem volt semmi jármű, csak egy konflis, egy ilyen batár, amivel a Pokol úr járt. A kocsist Vasilénak hívták, és avval lehetett bemenni Nagybányára. Autóbusz nem volt Borpatak és Nagybánya közt, vasútja nem volt, és azt mondtam, hogy egyszer nem tudom, mi történik a Vasiléval, és nem tudok bemenni. Sose lehet tudni egy pici gyereknél. Két órát tartott, amíg a lóval bementünk. Az orvos [Nagybányán] rossz gyógyszert adott [a kezeléshez].

Egyszer jön haza Andris, és mondja, hogy „Mi a véleményed róla: én beiratkozom és felvételizek az egyetemre, Kolozsváron?” Beleegyeztem. Csupa tízessel vizsgázott az összes tantárgyból. Mikor meghallotta a sógornőm [Pontosabban: a sógorának a felesége. A sógornője – a férjének a nővére – meghalt 1944-ben, koncentrációs táborban. – A szerk.]: „Micsoda dolog?! Jó fizetése van! Miért kell egyetem? Végzi a dolgát egyetem nélkül. Olyan szegények lesztek, hogy kint lesz a feneketek. Sokba kerül.” Mondtam, hogy „Az én fenekem lesz, és az Andrisé kint, nem a tied”. Az egyetemet levelezés útján kezdte el, bányaszakon. De jött az értesítés, hogy úgy határozott a bukaresti központ, hogy a bányaszakmát többé nem lehet levelezés útján elsajátítani, válasszon mást, bármelyik egyetemre átírják, nem kell még egyszer felvételizni. Na, aztán jött a nagy kérdőjel, hogy ő most mire iratkozzon. Én nem szóltam bele, ő eldöntötte, hogy gépészmérnöknek megy, és áthelyezték Bukarestbe. Elment Bukarestbe, beiratkozott, visszajött. De nagyon messze volt Bukarest Nagybányától. És mit ad az ég? Bukarestből, a minisztériumból jöttek kontrollálni a dolgokat, és nálunk ebédeltek, mert ott nem volt étterem. Kérdezte az egyik, hogy milyen itt az élet, és mondtam, hogy négykézláb is elmennék oda, ahol orvosi ellátás van, a gyerek miatt. Hova akarok menni? Teljesen mindegy, az országban, csak ahol orvosi ellátás van. [Az egyik] megígérte nekem, hogy áthelyeztet minket. Nem hittem neki, de megtette, méghozzá Gyulafehérvárra. Így kerültünk Gyulafehérvárra. Ott voltunk hat évig, amíg befejezte Andris az egyetemet. Hat évig nem volt vakációnk, szabadsága Andrisnak, mert a vizsgaszesszióra vette ki a hivatalos szabadságát, abban az időben nem adtak tanulmányi szabadságot. Nagyon nehéz volt. De nagyon rendesek voltak a tanárok. Elküldte a dolgozatokat, és ők visszaküldték kijavítva. S ő egyszer egy évben ment vizsgázni.

Nethuszár