Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Gyulafehérváron volt egy közismert zsidó orvosnő, mindenki őt ajánlotta. Aztán az orvosnő megállapította, [hogy a leányom szervezete] semmit nem asszimilált. Megette az ennivalóját, és úgy ahogy volt, a biliben találkoztunk. Salamon Irén volt az orvosnő. Elmentem hozzá, és elmondtam a bajomat. Kezelésbe vette a gyermekemet, neki köszönhetem az életét. Azt mondta, ha még sokáig ott maradok Borpatakon, akkor a lányom már nem él, egy reggel ott találtam volna elaludva, a gyengeségtől. Ha volt valami – kanyarós lett, meg mumpszos lett, meg mindent felszedett nekem –, jött a biciklivel. Ahogy telefonáltam neki, rögtön ott volt. Rögtön, rögtön. Vénkisasszony volt, a Sorbonne-on végzett. Nem volt deportálva [A Dél-Erdélyben lévő Gyulafehérvár Romániához tartozott a második világháború idején is. – A szerk.]. A saját házában, egy ilyen magánházban lakott [a szüleivel]. Nagy ház, de én nem voltam, csak a rendelőben, a fürdőszobában és a váróban. Nem voltak szegény emberek, ha a Sorbonne-on tanult, azt fizetni kellett. Legalább húsz évvel, ha nem többel volt nagyobb [idősebb], mint én. Egy alkalommal, mikor már befordultunk az utcába, ahol ő lakott, az én lyányom elkezdett üvölteni, mert tudta, hogy kap injekciót. Behívta magához a rendelőbe, engem kint hagyott a váróban. És utólag tudtam meg, hogy miért. „Csapjuk be anyukádat. Megmondjuk neki, hogy ma nem kaptál injekciót. Ne is sírjál, ne mondjál semmit, anyukát becsapjuk.” S mind várom én, hogy még jobban üvöltsön ez én lyányom. Mély csend, kinyílik az ajtó: „Becsaptuk anyukát” – kórusban. S attól a naptól rájött, hogy nem is fáj az az injekció. S attól a perctől kezdve többet nem üvöltött. Egy végtelenül értelmes, művelt nőszemély volt. Már elég nagy volt a leánykám, és hallom, hogy megy férjhez Salamon Irén. A lyányom hallotta, mert játszás közben is mindent hallott, regisztrált: „Hogy-hogy? Hát a doktor néni öreg! Hogy megy férjhez?” És elköltözött Kolozsvárra, a férjéhez. A férje is zsidó volt. Itt halt meg [a doktornő], Kolozsváron. Nagyon kedves volt, végtelenül kedves volt. Minden évben, újévkor küldtünk neki újévi üdvözletet, és egyszer jött egy levél, hogy az összes páciensei közül csak mi emlékeztünk. Neki ez nagyon jólesett. És mivel érdemelte ő ezt meg, hogy minden évben nem felejtkezünk meg róla? S akkor visszaírtuk, hogy semmi mást, csak a gyerekünknek az életét köszönhetjük. Végtelen rendes nő volt. Később voltam nála Kolozsváron, a New York szállodával szemben, a második emeleten, régi házban, lifttel. S a lányom négy-öt éves volt, és még soha életében nem látott liftet, de előzőleg felkészítettük. Tudtam, hogy az emeleten lakik, és elmesélte az apja neki, hogy „Bemész egy szekrénybe, megnyomunk egy gombot, és felvisz az emeletre”. „És ha én bemászok egy szekrénybe, ott is megnyomhatok egy gombot?” „Nyugodtan nyomhatsz egy gombot, de [azzal] nem mész sehová sem.” Állandóan sétálni akart [a lifttel] le-fel.

Aztán jött a behívó Ştejre, „Oraşul Petru Groza” [Petru Groza város románul, Bihar megye] volt abban az időben, Belényestől körülbelül ötven-hatvan kilométerre, Biharfüred felé [Valójában 16 kilométerre van Belényestől. – A szerk.]. Az oroszok építették ki azt a kisvárost, mert urániumot találtak, és csináltak egy urániumkitermelést. Oda lett kinevezve Andris műhelyfőnöknek. Nem volt még mérnök, mert még nem volt meg a diplomája. Volt a minisztériumnak egy departamentje. Egy irdatlan nagy épület épült, egy olyan kisebb minisztérium. Ezt mind az oroszok építették. Még a levegőt is mérték ott a departament előtt, és ketyegett az óra, hogy „poluat” (szennyezett). A katonaság felelt az urániumért. Ez hadititok volt. Andris civil volt, mérnök volt, ott dolgozott a műhelyben. De a katonaság felvigyázott mindenre. Rend, rend és rend volt ott, kérem szépen. Ott nem voltak lopások. Az urániumot az oroszok elvitték. Ők dolgozták fel. Itt csak kibányászták. Egyszer egy autó felborult, amikor ment az urániummal. Nem tudom, hány kilométeres körzetben, a mezőn hozták el a bányából, és kiborult. Egy kilométer körzetben az egész földet elhordták onnan. Az uránium, az hadititok volt, így átvett minket a M.A.I. [Ministerul Armatei Industriale, Katonai Iparminisztérium], a katonaság. Ez egy nagyon veszélyes anyag, de mi nem tudtuk. Legalábbis én nem. Andris tudta, hogy az M.A.I. keres megbízható embereket, nagyon jó fizetéssel, végre felszusszantunk, mert egy fizetésből a gyerek és a Bukarestbe sétálás nem volt azért könnyű dolog. Na és odakuliztak [odacsaltak]. Strandja volt, minden volt. És nagy piac volt, a parasztok jöttek, mert nagyon jó élet volt ott. Hús volt, mi kellett akkor a sok éhezés után?

Én háziasszony voltam, a gyerekkel. A lányom Ştejen kezdte az iskolát, és két elemit ott végzett. Románul tanult. Andris mindenáron akart még egy gyereket. Mondtam neki, „Ha szerzel nekem egy anyóst vagy egy anyát vagy egy nagynénit, nagymamát, akkor csinálunk még egy gyereket, de én egyedül nem vállalhatok”. Dolgoztam: kötöttem, varrtam, mindent, ami kézimunkával kapcsolatban volt. Szomszédoknak, mindenkinek. Annyi munkám volt, hogy nem győztem. Gyulafehérváron kezdtem el kötni, varrni. Nem mehettem el állásba, mert mondjuk, lehetett volna szerezni valamit, de mit csinálok a gyerekkel? Akkor még nem voltak óvodák. Így én megkerestem a magamét.

Ştejen olyan blokklakások [tömbházlakások] voltak, hogy négy lakrész volt bennük. Kettő a földszinten, kettő az emeleten. És közte zöldövezet. És voltak ilyen „vébék”, így nevezték az oroszok, kis zöld házak, olyan kis villaszerűek, egy családnak. Én csak néztem, hogy milyen szépek, de fából voltak, és oda Andris nem akart menni. És egy ilyen kicsi blokk és egy vébé, és megint egy kicsi blokk. És rengeteg zöldövezet. Nagyon szépen építkeztek. Nagyon szép kis hely volt. Mikor odaértünk Ştejre, még nagyon sok orosz lakott ott. Az én szomszédom például a blokkban egy orosz család volt – szintén mérnökember családja, akik ott dolgoztak – meg egy kolozsvári, Sugárék. A nő, az Elza szász volt, a Laci zsidó. Megmentette az urát. Nem volt deportálva, Kolozsváron volt. Ő volt a főkönyvelő, az első emeleten laktak. És Calianuék, ők temesváriak voltak. Úgy hívtuk, hogy „Kajla néni”, a lányom adta a nevét, Kajla nénit. Minden vállalattól a krémet hozták ide, Ştejre. Mert egy nagyon virágzó vállalat volt. Tehát abban a blokkban egy orosz család és három ottani munkás: a főkönyvelő, egy mérnök és mi laktunk.

Egyszer az oroszok leánykája odajön a konyhaablakhoz, és azt mondja, hogy „málinki koska”. Mondom, „Mit mondsz?” És ő mind mondja, hogy „málinki koska”. Fogalmam se volt róla, hogy mi az. Kisült, hogy valami ládákat kiraktunk, nemrég költöztünk oda, és egy macska odaszült a ládába, az egyik ládába. Málinki az kicsi, és koska az macska. Mindig jöttek, és magyaráztak kézzel-lábbal, ha kell nekem valami, mindent adnak. Egy fiatal házaspár, a leányka lehetett hat-hét éves. Aztán visszamentek Oroszországba. Az oroszoknak külön üzletük volt, ahová mi nem mehettünk. De ők vásárolhattak akárhol. Nekünk is volt pénzünk, végre egy kicsit felszabadultunk.

GÁSPÁR-ANNA-ÉVA-AUGUSZTUS-23-I-FELVONULÁSON

A kitermelésnek még a környékére sem volt szabad menni! Egy este Andris nem jött haza, mert valami baj történt a műhelyben, és megkért engem, ha tudok, vigyek be neki pár szendvicset, mert reggel óta nem evett semmit, nem tudott hazajönni. Én akkor voltam először. De elmagyarázta, hogy hol menjek, mert aszfaltút vezetett a műhelyig is, és már este volt. Percenként ugrott elém egy katona! Hogy mit keresek ott? Szerencsére, mondta Andris, hogy vigyem magammal az igazolványomat, amivel igazoltam, hogy a férjem ott dolgozik. Megmotoztak, mikor bementem. Andrisékat is nem tudom, milyen vacakkal ott próbálgatták [megvizsgálták], hogy nem visz-e ki valamit. Kifele is, befele is. És ezt a légkört Andris nem bírta. Egy évben kétszer-háromszor önéletrajzot kellett beadni. Hátha megváltozott a múltja… Ezt nagyon utálta. Különben sem szerette a katonaéletet. Két évig voltunk csak. És kinyújtotta a csápjait [elkezdett figyelni]: „Hová lehetne menni?” Kerestek egy embert Govorára, Vîlcea megyében. És akkor kérte — hűj, abból nagy cirkusz volt — az áthelyezését. Meg akart szabadulni a katonarendszertől. Maradhattunk volna, azt hiszem, mostanáig is, de aztán mentünk Rîmnicu Vîlceára.

Odaköltöztünk Rîmnicu Vîlceára, az életem első [igazi] blokkjába. „L” alakú blokk volt, három lépcsőházzal. Egy lépcsőházban húsz család. Tehát hatvanan voltunk. Középen volt egy kis udvar, kert, csináltunk padokat. Ott voltunk több mint tíz éven keresztül, ott érettségizett le a lányom a Liceul Bălcescuban. Az első évben nem sikerült bejutnia az egyetemre, csak második évben. Így elment titkárnőnek. Dolgozott, mert nálunk mindenki kellett valamit csináljon. Én tovább kötöttem, varrtam, kézimunkáztam, nem mentem állásba. Nem tehettem, mert Andris változtathatta az állásait, de nekem probléma lett volna állandóan az állásokat cserélgetni. Akkorra ő már megcsinálta a mérnöki diplomáját, főmérnök lett. Elindította először az építkezést. Vîlceán nagyon szép gyár volt, én voltam párszor kint. A szekciók közötti utak le voltak aszfaltozva, de folyt rajtuk a sár. Aztán adott Andris nekik sarat, amíg azt elpucolták. Jó szervező volt, nagyon-nagyon jó. Azt hiszem, jobb szervező volt, mint mérnök. Jó mérnök is volt, de a szervezése százszázalékos volt. Majd beindította a szódagyárat Govorán. Volt egy szódagyár, amit be kellett indítani. Addig nem is akart elmenni, amíg be nem indították, és akkor nagyon jól ment a szóda, hallom, hogy most nagyon rosszul megy. Ott dolgozott Andris, minden reggel jött a busz, vitte őket Govorára, körülbelül húsz kilométerre. Mi Vîlceán, a városban laktunk. Nem fogok én faluhelyen lakni, amikor a lányom iskolás. Elkezdték mondani, hogy mennyi lesz a fizetés. És azt mondta Andris a govoraiaknak, ezt ne hozzák fel, mert azt a fizetést, ami volt Ştejen, maguk nem tudják megadni. Úgyhogy nem azért ment oda, hogy több fizetése volt, hanem azért, mert meg akart szabadulni a katonaságtól.

Nethuszár