Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Miután összeházasodtak a szüleim, Alsószoporon laktak, az édesanyám kapott hozományba egy birtokot, és azon gazdálkodott apám. És a ház a mai napig is áll. Aztán elváltak, és nem tudom, hogy osztották meg válás után, én három éves voltam, én nem tudhatom, és nem is érdekelt. De voltam Alsószoporon, és a ház, amikor én ott voltam ezelőtt húsz esztendővel, állt. És bementem a házba, és megmondtam, hogy itt volt az ebédlő, itt volt az úriszoba, ott volt a hálószoba. Megmondtam, pontosan emlékeztem rá. Volt külön gyerekszoba. Még a rácsos ágyra is emlékszem, az egyik sarokban volt a bátyámé, a másik sarokban volt az én ágyam. Ezek olyan dolgok, amikre az ember emlékszik. De van, ami teljesen kitörlődött a fejemből. Öt éves volt a bátyám, mikor ők elváltak. Nem tudom, miért ment Nagyváradra szülni, biztos úgy gondolta, hogy jobb kezekben van, pláne hogy egy gyerek meghalt. Biztos félt.

Miután elváltak, beköltöztünk [Nagy]Váradra. Először a Kálvária utcán laktunk, azt kiadták, és aztán vették ezt az ikerházat, ez egy nagyobb ház volt, nagy kerttel. Két kapuval és két lakással, a középső fal közös volt. Én már arra emlékszem, mikor [Nagy]Váradon laktunk. Azt a házat eladtam, miután visszakaptam, a deportálás után.

Édesanyámmal és a testvéremmel éltem ott [a ház másik felében] meg a két unokatestvéremmel, Ágival és Évivel – a nagybátyámnak a két gyermekével –, akik falun laktak, de [Nagy]Váradon jártak iskolába. Így együtt voltunk, mint a testvérek: a bátyám és a három leány. És mégsem lehet, hogy csak karácsonykor és húsvétkor lássák a gyerekeket a szülők, béreltek egy autót. A sofőr a saját autójával hordta nagybátyámékat. És nyáron, mikor elmentünk hozzájuk, akkor autóval mentünk. Akkor ültem először autóban – ez tizenöt éves koromban volt.

Édesapámmal állandóan leveleztünk, kétszer egy évben eljött. Apám Magyarországon élt, Tornyosnémetiben, a magyar–cseh határ mellett [Tornyosnémeti – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is körülbelül 900 lakossal. – A szerk.]. Beszédes volt, mindenki szerette a faluban. A birtoka fele Csehországban volt, a másik fele Magyarországon, úgyhogy állandó határátlépéssel rendelkezett, és én is gyakran mentem vele Kassára. Az a birtoka volt, amit a családtól örökölt, egy része a nővérének, a sógorának volt a birtoka, amin szintén ő gazdálkodott, és pluszban neki is volt földje. Valószínűleg a tőkéjéből még vett magának. Hányszor piszkált a lányom: „Anyu, miért nem mentél oda, és kérted vissza a földet?” Én minden évben meglátogattam édesapámat 1940 előtt, ő pedig minden évben kétszer jött [Nagy]Váradra minket meglátogatni. S aztán 1940-ben átcsatoltak Magyarországhoz, s akkor már nem volt probléma, hogy megyünk hozzá. S akkor minden nyáron majdnem elmentünk hozzá. Mikor már nagyobbak voltunk, akkor anyám elengedett, hogy ott nyaraljunk apámnál. Úgyhogy a kapcsolat megvolt köztünk, nem volt probléma. Segített minket, mindig kérdezte, hogy mire van szükségünk, és nekem hivatalból azt kellett mondanom, hogy „Köszönöm szépen, van mindenünk”. Egy gyereknek mindig kell valami, de én ezt kellett mondjam. De aztán ő mindig hozott valamit. Mivel Magyarországon élt, jobban el volt látva. Arról nem beszélve, hogy milyen cseh cipőket hozott, juj, az nem igaz! Korcsolyacipőtől kezdve, bakancsokat, nagyon sokat hozott nekünk. Egyszer levélben megkérdezte tőlem, hogy mire van szükségem, és mondtam, hogy egy ballonkabátra. „Jó, akkor légy szíves, küldd el a méreteidet.” És elmentünk a szabóhoz, és levette a méretet, hát ne éppen olyan passzentre, ugye, hanem tegyünk rá egypár centit hosszában-széltiben, nehogy a gyerek jövőre kinője. Apám megkapja a levelemet, bemegy az üzletbe, és mondja, hogy a lányáról van szó. „Jaj, hát aztán azt tetszik tudni, az úgy van, hogy ráteszünk egypár centit, hogy ne legyen szűk.” S mikor én felvettem azt a kabátot, belenéztem a tükörbe, majdnem sírógörcsöt kaptam. Ez is tett rá, az is tett rá, és én kis vékony, nyamvadt voltam. Mint a tehénen a gatya, úgy állt rajtam az a kabát. És anyám, szegény: „Ne törődj semmit.” Emlékszem, hol volt a szabó [Nagy]Váradon, a Kispiac téren, ő megcsinálta nekem. Aztán olyan kabát lett belőle, hogy mindenki irigyelte az osztályban.

Az édesapámnál eleinte borzasztó rosszul éreztem magamat, mert én – nem tudom, más is lehet, hogy úgy lett volna – a kóser koszthoz voltam szokva. Édesapám nem tartott semmit. Ő nem volt kóser. Neki is volt szakácsnője, szobalánya, amit akart, minden. Én nem tudtam enni a tejfölös dolgokat. Például arra emlékszem, hogy a tökfőzeléket szerettem, de tejföllel csinálták, és nem tudtam megenni. Apám felhívta anyámat, hogy mondja meg, hogy ő azt hogy csinálja, hogy én azt meg tudjam enni. Volt sonka, kifőzött sonka. Én olyan beteg voltam, kihánytam az egészet, nem voltam hozzászokva a tréfli háztartáshoz. Aztán megszoktam, de a mai napig sem szeretem az ételben a tejfölt. Két-három hétig ültünk ott. Maximum négy hétig, nem tovább. Apámnak volt ott egy barátnője, de nem nősült meg. A barátnőjével összeismerkedtünk, nagyon szimpatikus nő volt. Apám egyedül élt egy ilyen kúriaszerűség házban. Jól megvoltunk, nem volt vele probléma.

Ezer holdon felül gazdálkodott apám [Azaz – a korabeli hivatalos statisztika értelmében – nagybirtokon gazdálkodott. A nagybirtok nagysága a gazdálkodás belterjességével összefüggésben országonként változó volt, Magyarországon az 570 hektárt (1000 kataszteri holdat) meghaladó birtokot tekintette a hivatalos statisztika nagybirtoknak. – A szerk.]. Hogy termesztettek-e valamilyen növényt, azt nem tudom. Volt ott mindenféle, hiszen azoknak az állatoknak enni kellett, amellett fenn kellett tartani a gazdaságot. Tehát búza, kukorica biztos volt, de engem ez nem érdekelt. Az állatokat megcsodáltam, tenyészlovak meg tenyésztehenek, nem tudom, hány liter tejet adtak naponta. Nagyon szerette csinálni. Volt a jószágigazgató [lásd: birtokkezelés], egy ilyen intéző, aki vezette a majdnem ezerhektáros farmot, és minden évben vitték fel Pestre, a nemzetközi vásárra az állatokat [Ha az apjának kb. 1000 kataszteri hold (kh) földje volt, az 575,5 hektár (ha) föld volt; ha 1000 magyar hold földje volt, az összesen 431,6 ha földet jelentett. – A szerk.]. Disznótól kezdve, voltak ilyen kicsi kis piros izlandi fajtyúkok, mindegyiknek a lábán gyűrű. A kakas az valami gyönyörű volt. Felvittek egyszer egy hárommázsás disznót a kiállításra… szóval, ami állat volt, lovaktól kezdve minden, azonkívül ott volt a föld is. Mintagazdaság volt. Na és apám ezt nagyon szerette csinálni, és ilyen egylovas bricskával járt. A kis inaska hátul ült, apám vezette. Jaj, milyen boldog voltam, mikor mentünk hárman a bátyámmal bricskával és a fehér lóval… Annak a fehér lónak az volt a mániája – milyen marhaságokra emlékszem –, hogy a parasztasszonyoknak leharapta a kontyát. Éles volt a foga, a parasztasszonyoknak kendő volt a fejükön, és azzal együtt leharapta, a szájában maradt a konty. Vigyázni kellett, hogyha egy nőt meglátott, egyenesen ment felé, és leharapta. Ez volt a mániája. Apám azt mondta, hogy hiába verem, mert ezt nem lehet megmagyarázni.

El kell még mondjam, hogy 1940-ben, amikor Magyarország lettünk, mi automatikusan megkaptuk a magyar állampolgárságot. Édesapám nem mondott le a román állampolgárságáról miattunk. Mi automatikusan magyar állampolgárok lettünk, ő nem. Be volt hozzánk téve egy német katona, rendes fiatalember volt, és kérdezte, hogy édesapám hogy van. Én nem tudom, hogy került szóba, hogy mi román állampolgárok vagyunk az apánk után. Erre azt mondta, hogy ne mondjunk senkinek semmit, mert azonnal bajunk lehet belőle. Mi nem is mondtunk, senki nem tudott senkiről semmit, ezzel szemben a tiszttartója, a gazdaság vezetője tudta, hogy román állampolgár, s feljelentette. És azt írta oda, hogy román kém. Így került apám Kistarcsára. A bátyám elment 1940-42-ben, talán 1943-ban őt meglátogatni Kistartcsán, s azt mondtam, hogy megyek én is. Azt mondta, az nem neked való hely. Utána nem tudok semmit róla. Azt tudom, mert a bátyámnak mesélte, hogy neki sérve volt, és nem tudom, hogy operáció előtt vagy operáció után klinikai halál lett, bevitték a kórházba, és hideg vízből meleg vízbe tették – így felélesztették, és aztán visszavitték Kistarcsára, és tovább nem tudok semmit. Hogy elvitték… őt is deportálták? Nem tudom. Nem tudok semmit. Ez volt édesapám.

Nethuszár