Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Édesanyám énszerintem a világ legjobb asszonya volt. A legjobb anya és a legjobb asszony. Jószívű volt. Ha a családban bármikor valami gond volt, „Oli, gyere!”. Ha beteg volt valaki, ment. Addig a gyerekekre a fräuli vigyázott. Szolgálatkész, nagyon rendes asszony volt. Nálunk nem volt pénzprobléma. Egészségprobléma volt. És az, hogy édesanyám elvált, és mind hozták a kérőket, s ő nem akart férjhez menni még egyszer. Nekem mint gyereknek ez nagyon jól jött, mert azok hoztak ajándékokat a gyereknek. Amikor már nagyobb voltam, megkérdeztem anyától, hogy miért nem ment férjhez. És azt mondta: „Tudod, lányom, hogyha egy édesapa »megpirítja« – nem volt szó verésről –, rápirít a gyerekre, ez normális. De egy mostohaapa rászóljon az én gyerekeimre, azt nem tűrtem volna.” Tehát feláldozta magát miattunk. Egy áldott asszony volt. Mindenki azt mondja, hogy az ő anyjánál jobb nincs, én azt mondom, hogy a jobbnál is jobb volt. Őrá pazaroltam végtelenül az egész szeretetemet. Hány éve már, hogy elvesztettem, és még mindig siratom… a mindenem volt. Apám idegen volt.

Nem volt vallásos, parókát nem viselt, de tartotta a hagyományokat a nagyszüleim miatt. Semmi másért, mert az akkor azt jelentette, hogy az öregek nem ettek volna nálunk [lásd: étkezési törvények]. Tehát szigorúan betartotta az előírásokat. Annyira, hogy mikor munkaszolgálatos volt a bátyám, és vett neki szalonnát, hogy majd csinálunk csomagot, betette a kályhába: „Ott huzat van, és akkor jól eláll a szalonna” [Elképzelhető, hogy nem csak az motiválta ebben, hogy megóvja a szalonnát az avasodástól, hanem egyben elrejtette a szülők szeme elől a sertésszalonnát, hogy ne tekintsék tréflinek a háztartását. – A szerk.]. Emlékszem, hogy azt mondta szegény, hogy úgy megkóstolná ezt a szalonnát. Mondtam, „Nyugodtan kóstold meg, nem lesz semmi bajod!”. Azt mondta, „Nem. Nem, nem”. Belénevelték, hogy azt nem szabad enni.

Csak Hosszúnapkor ment a zsinagógába. A Hosszúnap a bűnbánó nap, a zsidók legnagyobb ünnepe, úgy hívják, hogy Jom Kipur. Akkor nem szabad enni és inni estétől másnap estig. Semmit a világon a szájba nem szabad venni. És általában a templomban kell lenni egész nap. Ezt édesanyám mindig betartotta. Elment a közeli imaházba, ahol az asszonyok imádkoztak… és pletykáltak egész nap. Mi meg otthon eszegettük az ennivalót, ami el volt készítve. Áldott jók voltunk mi is. Na, mindegy, ez volt.

Édesanyám, bár nem volt rákényszerítve, hogy főzzön, szeretett kotyvasztani, és nagyon jól sütött. Megtanulta a cukrászati titkokat. Hirdetés alapján jelentkezett egy cukrásztanfolyamra, járt egy cukrászhoz, és megtanult tésztákat [süteményeket], bonbonokat készíteni. Ragyogóan tudott sütni. S persze nem maradtak meg a receptkönyvei sem, nem maradt meg semmije. És nagyon szerette csinálni. Mindig, amit én szerettem, azt készített, például bonbonokat, rumos meggytől kezdve, és fondant-t. A fondant, az a fehér töltelék, amit beletesznek a csokoládébonbonokba. A fondant francia szó. A fondant maga az a fehér massza, azt ki kell keverni cukorral, nem tudom, mivel, s aztán tesznek bele kávét, tesznek bele csokoládét, tesznek bele gyümölcsöt, az adja meg az ízét. Majd csokoládémázba belemártogatják, s ráteszik speciális papírra, s hagyják, hogy megszáradjon. Olyan bonbonokat csinált, amiket lehet kapni az üzletben is. S én kint a lágerben mindig arra vágytam, hogy zárjanak be engem a kamrába… az otthoni kamrába. Gyönyörű szép, majdnem akkora volt, mint ez a szoba. És ott álltak a fondant-ok, a dzsemek, kompótok, az édességek ilyen nagy pléh dobozban, a mézes sütemény, ilyen pogácsa, olyan nem tudom, mi…, hogy a leányka, mármint én, melyiket kívánja meg. Hogy mi minden volt ott a kamrában…, a lisztesládától kezdve, mi mindenem volt ott. Minden, amit lehetett akkor eltenni. Dulcsácákat csinált [Román szó, dulceaţa, valójában török eredetű, gyümölcsből készített édesség. – A szerk.], amiket erdélyiek nem csinálnak, ez egy regáti szokás. Ezt a Cimpeanunétól, a háztartástanárnőnktől tanulta. A szakácsra azért volt szükség, mert nem volt előkelő, hogy ő főzzön. Amikor akart, kiment a konyhába, ha nem akart, nem ment. Én jobban szerettem, mikor anyám főzött, mint amikor a szakácsné főzött. Jóízűek voltak az ételei. Engem is megtanított, a krémeket, a habokat én kavartam mindig. Nagyon szerettem kóstolgatni. Szerettem kinyalni a lábasokat, édesanyám azt mondta, hogy az esküvőmön majd zuhogni fog az eső. Ez egy népi hiedelem, hogyha nyalánk vagy, akkor az esküvőn majd esik az eső. Azért én kinyaltam a lábasokat, azért voltam mindig, világéletemben kövér… [Gáspár Anna éppen az ellenkezőjét érti, mivel szálkás termetű. – A szerk.] Rengeteg édességet ettem, az éltetett.

Egy jópofa eset: nyár volt, és anyám készített valami gyümölcskrémet, emlékszem, és ki kellett kavarni. Vette a bátyám – ő is szerette beledugni az orrát a kavarásba –, kiment az udvarra, hogy ő azt az udvaron, a kertben kikavarja. Kiabált ki anyám, ezt nem fogom elfelejteni: „Na, Laci, készen? Ki van már kavarva?” „Mindjárt kész van! Mindjárt kész van!” És mire feljött, üres volt a tányér, az egészet kinyalta, nem tudom, hány tojássárgáját a cukorral meg az eperrel. Na, ezt csinálta az én bátyám, a Laci. Nagy figura volt ő.

Megmondom őszintén, nekem volt kisasszonyom, méghozzá Düsseldorfból, Németországból, úgyhogy én inkább németül beszéltem a fräulival, mert ő megkövetelte, hogy németül beszéljek. Lia Britz olyan húsz év körüli, igazi német típus volt. A hölgy fiatal volt, és kancsi. Képünk is volt, nagyon sok, és mindegyiknél az arcát betintázta. A régi fényképeken nyilván ott álltál egyenesen, jobbra voltam én, balra volt a bátyám, ő középen. És úgy szembe fényképeztek le, ilyen levelezőlap formára. És akkor ő azt betintázta, persze csak a saját arcát, hogy ne látszódjon, hogy ő kancsi. Ő saját magát nem látta, hogy ő kancsi, de tudta. De ha látta a képét, akkor látszott. Nem volt szabad anyám neveljen, csak ő nevelt. „Ne szóljon bele. Ha nem kellek, akkor megyek haza” – ez volt a refrén. Nagyon szigorú volt, hogy utáltuk, Istenem. Értelmes, okos nő volt, de ő azért jött ide hozzánk, hogy keressen. Ezek a német nők ajánlkoztak nevelőnőknek, ez egy kereseti forrás volt a számukra. Idejöttek Romániába, és jó pénzért nevelték a gyerekeket. Voltak prospektusok, így találtunk rá. Azt mondták az öregek, a nagyszülők, hogy a németek jó pedagógusok. El voltak ismerve, hogy jól nevelik a gyerekeket. De kisgyerekként már úgy találtam, hogy túlzás, amit ők [a nevelőnők] csinálnak. Engem német példa szerint, spártai módon nevelt. A jólneveltséget tanította, hogy hogyan kell ülni az asztalnál, hogy kell viselkedni, hogy kell járni. Megtanultam, hogy így kell enni, nem úgy… És nagyon sok minden megmaradt bennem. Ő a magáéból nem engedett, de nem szólt bele, ha az öregek például úgy kívánták, hogy [sábátkor] ne gyújtsam fel a villanyt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ilyenkor jött a fräuli, és felgyújtotta. Elfogadta ő is, de engem nem presszionált se jobbra, se balra, csak a nevelésemen volt a hangsúly. A jólneveltségen. Arról nem beszélve, hogy nem tudott egy szót se magyarul, csak németül. Egymás közt németül beszéltünk. És hogy szidtuk előtte, azt nem tudom elmondani. „Mit mondtok? Mit mondtok?” „Semmit a világon, csak úgy beszélgetünk.” Persze hogy róla beszéltünk a bátyámmal és a két unokatestvéremmel, mikor együtt voltunk. Utáltuk, mert olyan volt, mint akinek nincsenek érzései. Nem tudom, hogy valaha is előfordult volna az, hogy megdicsérjen. A kisasszony szigorú volt, olyannyira, hogy egyszer, nem tudom, miért, anyám pártomat fogta, és rászólt az anyámra: „Maga neveli a gyereket vagy én?” S ez nekem nagyon rosszul esett… Én olyan kis nyápic, gyenge gyerek voltam. Most is nagyon keveset eszem, akkor is keveset ettem, és azt mondta, hogy ami ott van a tányéromon, meg kell enni. Hiába magyaráztam, hogy én nem tudom megenni, meg kellett enni! Megettem, kihánytam. Erre kiment a konyhába, és behozott még egy adag ennivalót, amit meg kellett egyek. Ha másodszor is kihánytam, másodszor is behozott ételt. Mert úgy kellett lenni, ahogy ő akarta. Arra emlékszem, hogy akkor nagyon el voltam keseredve.

Borzasztó ronda nőszemély volt, énszerintem rossz ember volt. Utáltuk, panaszkodtunk rá, és akkor édesanyám felmondott neki. Nem is ellenkezett, hazament. Aztán jött egy idősebb nő. Az se volt sokkal jobb. Elza? Matild néni? Már nem is emlékszem, hogy hívták. Az egy kicsit enyhébben nevelt minket. Hét évig neveltek minket. Utána rém boldogan felszusszantunk mi, gyerekek, amikor iskolába mentünk.

Nethuszár