Gáspár Anna Éva: „Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót…”

Ezek a hölgyek ott laktak nálunk, valamilyen szinten családtagoknak számítottak. De például nem ettünk együtt a szülőkkel, az öregekkel. Se édesanyámmal, se nagymamáékkal. A gyerekek külön ettek. Külön asztalnál, külön időben. A fräulival mindenhová együtt mentünk. Mindig együtt voltunk, egész nap. Azt, hogy külön étkeztünk, azt hiszem, a fräuli vezette be. Az nem egy zsidó hagyomány. Édesanyám például a szüleivel evett. Miután elment a fräuli, együtt étkezhettünk a nagyszülőkkel. És milyen boldogok voltunk!

Nem a konyhában ettünk, hanem az ebédlőben. A lány bejött, behozta az ételt, leszedett, hozta a másodikat. A közelből, a legközelebbi pékségből hozták a kenyeret. A rozscipót frissen, vajjal nagyon szerettem. Azóta se találtam meg sose a régi ízét. Kedvenc ételem a húsleves volt. Húst nagyon keveset ettem, nem szerettem a húst, hanem tésztaféléket inkább. Anyám mindig a kedvemben járt, azt csinálta, amit kértem. A bátyám mindent megevett, de én nagyon válogatós voltam. A szakácsnéval anyám beszélte meg, hogy mit főzzön, nekünk nem volt beleszólásunk. Anyám megkérdezett minket: „Na, mondjátok meg, hogy mit ennétek?”– és megcsináltatta azt. De minekünk semmi közünk nem volt a szakácsnéhoz. Nem éltünk rosszul. Bár az igazság az, hogy édesanyám nem engedett ki a konyhába – én nagyon hiányát éreztem ennek, és ezt egy kicsit szegénynek felrovom, hogy nem vitt ki a konyhába, és nem tanított, mert ő tudott főzni. „Leszel még te eleget a konyhában! Ne pocsékold arra a fiatal éveidet, hogy főzzél!” És mikor hazajöttem [a deportálásból], nem tudtam én egy rántottát megkészíteni. Sovány, nyápic gyerek voltam, nem voltam kövér soha életemben. Anyám mindig azt akarta, hogy jobban egyek, többet egyek. Mindenki azt mondta, hogy az édesség hizlal, a tészta [a sütemény] hizlal. Pléhdobozokban mindig ott álltak a házilag sütött kekszek. Minden este, mikor lefeküdtem, oda volta téve az ágyam mellé egy tányér tészta, azt elrágicsáltam. Kedvenc tésztám az isler volt. Meg is tanultam elkészíteni.

A lakásunkban volt négy szoba, volt egy tornác végig a három szobán. A lépcsőn feljöttél, jobbra volt az előszoba. Ott bementél, az előszobában volt két ajtó, az egyik a szalonba ment, a másik az öregek hálószobájába. Volt a gyerekszoba, és utána volt az ebédlő, vagyis egy ilyen vagonszerűség volt, a négy szoba egybenyílott, és azután jött a két ajtó a nappaliból, az egyik ajtó a fürdőszobába, a másik  ajtó egy folyosóra, és onnan nyílt a kamra, a padlásfeljárat, a konyha és a cselédszoba. Tehát egy ilyen hosszú épület volt. Ugyanaz volt a másik oldalt is. És aztán mikor lementél, az ablakok mind erre a tornácszerűségre nyíltak, csak a legelső szoba és az előszoba nyílt az utcára. Akkor megint lementél egypár lépcsőt, és akkor volt az udvar, a kert, a veteményes, szőlős. A tornác oszlopos, félig nyitott volt, a teteje be volt fedve. Zöld volt, arra emlékszem, és a roletta is zöld volt, az ajtók zöldek… mind készült édesanyám, hogy egyszer majd fehérre fogja festetni, de nem került rá sor. Parkettás volt.

Nem volt hideg-meleg víz, mert a fürdőszobában csak kazán, kád meg ilyesmi volt. Úgyhogy ha akartál fürödni, be kellett fűteni a kazánba. Fával fűtöttünk, a kazán felmelegítette a vizet, és ha közben még tettél a tűzre, az állandóan melegítette a vizet. Nagyapám csak egyszer egy héten fürdött, pénteken. Mielőtt elkezdődött a szertartás, ő csak akkor fürdött meg. Mikvébe nem jártunk. [Nagy]Váradon volt mikve, azt is tudom, hogy voltak ilyen vallásos osztálytársnőim, és mondták, hogy az esküvő előtt el kell menni a mikvébe. Nem, én nem tudom, hogy elmentem volna. Énnekem, ha az a kád bent a házban nem volt úgy kisúrolva, ahogy én szerettem… nem, nem hiszem, hogy mentem volna, ha még erőszakolnak sem. Megfürdök én otthon. A nagyapám nem volt bigott.

A cselédnek meg [később] az inasnak volt külön cselédszobája. A szakácsnő, Helénke nem lakott nálunk, csak bejárt főzni. Eleinte volt szobalány is, szakácsnő is,  addig, amíg a magyarok bevezették azt, hogy ahol van férfi a házban, nem lehet szolgálólányt tartani, csak inast. Akkor a lánynak felmondtunk, és jött a fiú, aki segített a háztartásban. A cselédek és az inas nálunk családtagok voltak.

Jómódú, gazdag emberek voltunk. Voltak festmények is a házban. Én már abban nőttem fel, nekem nem volt semmi érdekes. Senki sem volt műgyűjtő. A bátyám szerette a művészetet, én különösebben nem, mert voltak ilyen reprodukcióim. Nem tudom, nem csináltunk különösebb problémát belőle. A festmények csendéletek voltak, azt hiszem, anyám inkább szerette a csendéletet. De egyik sem volt olyan név, mint egy Raffaello… A festményeket Nagybányáról vették. [Nagy]Váradon azt tartották, hogy a legszebb festmények Nagybányán készülnek [lásd: Nagybányai művésztelep]. De most nem beszélnek már róla.

A könyvek meg a lexikonok az anyámé voltak. Könyvtárba nem járt, ő megvette a könyveket, amik megtetszettek neki. Magyar könyvek voltak, mert anyám egyáltalán nem tudott románul. A nagyszülők még annyira sem. Nem volt rá szükségük. S anyám is magyar iskolába járt, mire kellett volna? Anyám szerette a romantikus regényeket, és nagyon sokat olvasott fel nekem. Ha beteg voltam, mindig az volt a jó benne, hogy szerettem, olyan jól olvasott. Nem olyan monotonan, hanem hangsúlyozva, állítólag sokat szerepelt is a zárdában. Jókai megvolt, Mikszáth is volt, meg ezek a magyar klasszikusok. Verseket is, mondjuk, azt is, hogy szépen szavalt, de aztán én bekerültem a román iskolába, mert én már első osztályban román iskolába jártam, és ott már akkor anyám nem tudott nekem segíteni. Én azt olvastam, amit az iskolában kértek, szépirodalmat. Édesapám is szeretett olvasni. Minden este, amikor lefeküdt, pihent, akkor vette a könyvet, és olvasott. De ha kérdeznek, hogy mit, nem tudom. Rendszeresen olvastunk. Volt egyszer egy olyan [a háború után közvetlenül], hogy űrlapot kellett kiállítani arról, hogy mi volt a lakásban: mi tűnt el, mit vittek el. Még szegény férjem, ő sokat járt hozzánk, barátok voltunk, jobban tudta, hogy mi van, milyen könyvek vannak.

Nethuszár