Háború és béke: így nem lesz ennek vége!
2024. 07. 11. 19:30:18
Arról volt szó, hogy addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig szükséges. Arról már kevésbé, hogy ebben a támogatásban komoly, féléves szüneteket is tartunk majd. A Nyugat egyre többet bénázik, Oroszország sem áll valami túl jól, de őket ez nem is szokta érdekelni. Ez pedig nagy különbség…
Arról volt szó, hogy addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig szükséges. Arról már kevésbé volt szó, hogy ebben a támogatásban komoly, féléves szüneteket is tartunk majd. A Nyugat egyre többet bénázik, Oroszország sem áll valami túl jól, de őket ez nem szokta érdekelni. Ez pedig nagy különbség…
Nézzük csak át címszavakban, miként állunk most az ukrajnai háborúval és próbáljunk meg pár következtetést levonni…
Amerika
Az ukránok támogatása – minden szépen hangzó ígéret ellenére – alacsony hőfokon zajlott. Minden lépés hónapokig tartó egyeztetés, alkudozás előzött meg – lásd az oroszországi célpontok ellen használható amerikai fegyverek körüli pár hetes hercehurcát. A fegyver- és lőszerutánpótlásban jó fél éves szünet állt be, amiért az amerikai politika inkább önmagával foglakozott, semmint a világ rendjével. Ez a fél év késés könnyen lehet, hogy megpecsételte a háború sorsát, ötven év múlva majd úgy gondolunk vissza erre a fél évre, mint a pillanatra, amikor eldőlt: Ukrajna elveszíti a háborút. Legalábbis nem nyerte meg…
Bidenen röhög a világ
Az amerikai elnöki státusz nemcsak, hogy nem sugározta a világ legerősebb államának megfelelő képet, de egyenesen nevetséges lett. tévelygései, zűrzavaros beszédei és interjúi utáni televíziós vitája Donald Trumppal, legfőbb kihívójával már csak levezetés az eddig homályban tartott nézők számára. Igen, Biden alkalmatlan az amerikai elnöki pozícióra, de ezt nem lehet egy laza, de határozott kézmozdulattal megoldani, most ismét hónapokig játsszuk majd a drámát: jelölt marad-e vagy sem, ha nem, akkor ki és hogyan veheti fel a kesztyűt Donald Trump ellen. Miközben Európa keleti felében csak tombol a háború.
Nukleáris eszkaláció
A nukleáris eszkaláció lehetősége erősödik, de ez az egyetlen olyan terület, ahol a Nyugat végre tett is valamit. Ismeretes: az atomarzenál élesítését Putyin rendelte el, rögtön a háború megindítása utáni napon. Azóta sem telt el úgy hét, hogy valamelyik őrült Moszkvában ne fenyegette volna meg atomcsapással a nyugati országokat, fővárosokat, köztük Budapestet is. A Nyugat mindeddig ezt figyelmen kívül hagyta, tudatosan ignorálta, de pár héttel ezelőtt demonstratív jelleggel felvonultatta nukleáris arzenálját. Azóta mintha a ruszkik is csendesebbek lennének.
A nukleáris eszkalációs veszélye ettől még magas. Sokszor írtam arról, hogy a szláv háborús doktrína megengedi, mi több előírja az elképzelhetetlen szenvedés okozását, a népirtás elkövetését. Ilyenformán nem is kérdés, hogy Putyin előbb vagy utóbb, ilyen vagy amolyan formában, de ismét előveszi kedvenc nukleáris rakétáját és játszadozni kezd vele. És ez az egy olyan lehetőség, amire a Nyugatnak is van forgatókönyve, bár ezt nem kötik a nyilvánosság orrára. Az biztos: a nukleáris fegyver bevetése azt is jelenti: a NATO megindul Oroszország ellen.
A háborús lehetőségek elszalasztása
Minden háború, minden borzalma ellenére egyúttal egy sor lehetőséget is rejt magában. Európa számára ilyen volt a védelmi iparának és gazdasági függetlenségének megerősítése. Mindkettő erős kezű politikát, gyors és határozott döntéseket kíván és a kontinensen csak egy fajsúlyos politikus tett lépéseket ebbe az irányba: Macron, a francia elnök – akinek a gostratégiákkal kapcsolatos beszédeiről időnként az az érzése az egyszerű olvasónak, hogy Orbán Viktor írja azokat.
Európa azonban nem tette meg a szükséges lépéseket. Pénzét inkább arra költi, hogy harmadik országból származó fegyverkészleteket vásároljon fel és azokat küldje tovább Ukrajnába, de a saját termelés, a védelmi ipar önállóságának és önfenntarthatóságának európai programja ma már nem is beszédtéma.
Úgy teszünk, mintha
Mindeközben úgy teszünk, mintha égetően fontos egyéb tennivalóink kötnének le minket, például az, hogy megelőzzük a szélsőségesek politikai tárnyeréséé. Miközben a politológiai közhely is azt tanítja, hogy a szélsőségesség ellen egy jó hasznos fegyver van, mégpedig a jó kormányzás, addig az Unió vezetői különböző meg nem valósítható víziók erőltetett megvalósításával foglalkoznak, például a green deal, amely a kontinens teljes agráriumát az utcára vitte.
Amikor a századelőn egységes Európáról gondolkoztak a politikusok, akkor az európai államok által egy körlevélre (a híres Memorandum) adott válaszból egyértelműen kiderült, hogy a vámunió legnagyobb akadályának a mezőgazdasági kérdést tartják. Ha valaha is szétesik majd az EU, akkor az agrárium miatt fog szétesni.
Ezzel csak jelezni akartam, hogy az Európa-szerte kirobbant agrártüntetések komoly intésnek nevezhetőek, de az Unió vezetői a szokásos „hoztam is ajándékot, meg nem is” politikájukkal a kérdést nem oldották meg, csak jegelték. Az új uniós elnökségnek viszont szembe kell majd ezzel néznie, ez előreláthatóan ismét sok ostoba döntést, kemény tiltakozást és Ukrajna mellőzését eredményezi majd.
Gatyánk letolva
Mindeközben nem tudtuk felpörgetni védelmi iparunkat, látványosan és tagadhatatlanul égtünk le, amikor kiderült, hogy az Ukrajnának megígért egymillió tüzérségi lőszert nem tudjuk leszállítani.
És nem is akárhogy nem tudjuk: először csak arról volt szó, hogy határidőre, tavaly év végig nem sikerül, de március végig meglesz. Aztán arról, hogy meglesz ugyan, de nem mind az egymillió. Aztán a kérdést letekerték a mainstream sajtóban, de erősen valószínűsíthető, hogy töredékét sem tudták leszállítani.
Abból is következtethetünk erre, hogy az amerikai utánpótlás blokkolása miatt idén április környékén már a teljes kiürülés előtt állt az ukrán hadsereg – ha megérkezett volna legalább a negyede az Unió által ígért tüzérségi lövedéknek, akkor aligha lettek volna ekkora bajok a fronton.
Nem áll jobban Oroszország sem
Sokat nem tudunk arról, hogy miként áll az orosz gazdaság, mert Moszkva nem tesz közzé reális adatokat, de ez arrafelé már évezredek óta így szokás, nem sokat adnak a transzparenciára, az biztos. Azt viszont nem miden alap nélkül sejthetjük, hogy vannak gondjaik.
Putyin elárulja magát
Az első és legnyilvánvalóbb közvetett bizonyítékot erre nézve magja Putyin szolgáltatta. Eddigi szokásától eltérően két úgynevezett békeajánlattal is megbombázta a Nyugatot, ami már önmagában is értékelhető bizonyíték, de mindkettőben szerepelt a szankciók visszavonásának követelése.
Tudjuk továbbá, hogy a tavaszi fagy keményen odavágott az orosz gabonatermésnek. Ez nemcsak azt a veszélyt hordozza magában, hogy a népet nem tudja a Kreml megetetni, hanem azt is, hogy az Afrikának ígért gabonaszállítmányok csak ígéretek maradnak – ez pedig a globális dél államai körében nem jó ómen, hamar lecserélik ők a medvét, ha az nem tudja őket etetni.
Kína felvásárolja Oroszországot
Tudjuk továbbá, hogy Kína gyakorlatilag bedarálta az orosz piacot – a kiskereskedelmi fogyasztásra szánt árucikkek majdnem teljes egészét Kína exportálja az orosz vásárlónak. Oroszország úgy állt át a hadi gazdálkodásra, hogy közben nem marad ideje, kapacitása egyszerű dolgok előállítására. Kína ebben segít, ami legalább annyira segítség, mint annak ellenkezője. Ráadásul, ha van ország, amelynek nem kell félnie Moszkvától, az pont Kína. Hadserege, atomarzenálja gazdasági ereje képes arra, hogy egy adott pillanatban megtérdeltesse Moszkvát.
Egy adott pillanatban: ez lehet akármikor, leginkább egy évtized múlva – saccolom én –, mert Kína továbbra is azt az elvet követi, hogy „ne bombázd le, hanem vásárold meg”! Oroszország gazdasági adatai egyébként minden szankció ellenére akár mutatósnak is nevezhetőek, ha nem tudnánk, hogy miből áll a hadi gazdálkodás felpörgetése. Gyártanak egy rakétát ötezer dollárért, a statisztikában máris megjelenik plusz öt rugó a GDP-ben. Aztán ezt a rakétát kilövik Ukrajnára és oda az öt rugó. Ilyenformán látható: a szuverénsbajnokként mutatkozó Putyin Oroszországa ma jobban függ Kínától, mint tegnap, és ma kevésbé függ Kínától, mint fog holnap.
Az iszlám megmutatja magát
Dagesztánban el is kezdődött a kalifátus szervezése az ilyenkor szokásos merényletektől kísérve. Moszkvában szintén iszlamisták követtek el terrormerényleteket. Putyin hatalomra kerülésében anno fontos szerepet játszottak a csecsen iszlamisták és az ellenük folytatott háború. A militáns iszlám újbóli feléledése nemcsak Oroszország és az orosz hatóságok gyengülését jelzik, hanem Putyin erejének visszaesését is. Azért merték ezt megtenni a dagesztániak, mert Putyint már gyengének ítélik meg. A jövőben várhatóan megerősödnek az ilyen jellegű szervezetek, egyre több terrorcselekmény rázza majd meg Oroszországot.
Nem jobb a helyzet Ukrajnában sem:
az orosz agresszióval szemben hazájukat védő ukrán haderő komoly veszteségeket szenvedett, a Vörös Hadsereg pedig kihasználta az amerikai utánpótlás késését és folyamatosan nyomás alatt tartotta a frontot. A frontról a legtöbb, ami elmondható: csoda, hogy nem omlott össze, az oroszok pedig szokásuk híven nagy vérveszteség árán, de csak nyertek maguknak pár négyzetkilométernyi területet.
Mindezzel együtt nem látszik annak lehetősége, hogy Ukrajna a szükséges létszámban tudná pótolni haderejét, a harcoló csapatok között nem ritka az olyan katona, aki a háború kitörése óta harcol a lövészárokban. Igazi honvédő háború ez, hátrálni nem lehet, de a személyi és fegyverállomány felőrlése, mint katonai stratégia sokkal erősebb szerepet kapott, mint a háború során eddig bármikor.
Igen, halljuk, hogy beindultak a fegyverszállítmányok, indulnak az F–16-osok is, és a mainstream sajtóban naponta elolvashatjuk az elemzők értékeléseit, miszerint Ukrajnának mindez elég ahhoz, hogy ne veszítsen, de győzni nem tud.
Akkor mi értelme az egésznek, tenném fel a kérdést, ha valamennyire bíznék még ezekben az úgynevezett elemzőkben, de a nyugati ígéretek eddigi teljesülése láttán erős kétségeim támadnak, hogy VALÓJÁBAN mire is elég Ukrajnának az, amit a Nyugat nyújtani hajlandó.
Meddig bírja Ukrjana?
Ez a kérdés, nem más. A személyi állomány rotációjából fakadó problémák Európában is éreztették hatásukat, Macron például egyenesen azzal az ötlettel állt elő, hogy francia és/vagy NATO-katonák menjenek Ukrajnába, egyelőre csak a hátországba logisztikai feladatokat ellátni, hogy így segítsék az ukrán haderőt.
A blogunkon is publikált, egész Európára kiterjedő felmérésből az látszik viszont, hogy ezt a kontinens polgárai már nem fogják lenyelni, és nemcsak arról van szó, hogy nehéz eladni a nyugati katonák ukrajnai jelenlétét, hanem arról is, hogy egyre többen teszik fel maguknak a kérdést: miért vállaljunk mi, uniós és NATO-polgárok kockázatokat, amikor a katonaköteles ukrán férfiak nyugodtan élnek a nyugati nagyvárosokban, eszük ágában sincs harcolni menni. Ezt a kérdést egyébként ukrajnai veteránok is lekezdik majd feltenni, és előbb-utóbb komoly válságot okozhat az ukrán belpolitikában ennek a kérdésnek a megoldása – ha eddig nem okozott volna elég problémát, gondoljunk csak a sorozási törvény változtatásaira, vagy Zsaluzsnij menesztésére…
Szögezzük le: senkit sem akarok háborúba küldeni, és abszolút érthetőnek tartom, ha valakinek inkább múlatja idejét egy berlini kebabosnál, mint a donyecki aknamezőn. Csakhogy ettől a tény még tény marad, a ténynek neve pedig emberi irigység, félelem és anyagiasság – ezek kombinációja pedig már permutálta magát a politikai mezőre, elég csak a szélsőjobboldali, sok helyen erősen oroszpárti erők választási sikereire pillantani.
Patthelyzet, baljós árnyakkal
Patthelyzetbe került mindkét fél. A Nyugat már semmit, vagy szinte semmit nem tesz, midnek várja az amerikai elnökválasztás eredményét, és azt, hogy az eredménynek az eredménye milyen hatást gyakorolnak majd a NATO-ra, Európa védelmi struktúrájára stb. Ukrajna ezeknek a poétikai drámáknak kiszolgáltatva próbál meg túlélni, ennél többre nem is lenne képes, és még ez is erőn felüli teljesítmény.
Oroszország ugyancsak csapdahelyzetbe került, a világtól elszigetelten, egy gabonakrízis közepén, akadozó gazdasággal, radikális iszlámmal országán belül és egy Ukrajnáéban eredményeket elérni képtelen hadsereggel szintén patthelyzetbe került.
És ez nem biztos, hogy jó: a racionalitás ugyan azt diktálná, hogy a patthelyzetet kihasználva a felek elmozdulnak a béke irányába, de hát mikor volt a Kreml racionális? Ha az lett volna, meg sem indítja a háborút.
Így aztán könnyen lehet, hogy az amerikai elnökválasztási kampány miatt az amerikai és európai politikai osztály bénultságát kihasználandó, Oroszosság csavar egyet a háborús gépezetén és valamikor a nyáron, ősszel nagyszabású offenzívába kezd. Vagy csak többet bombáz majd, mint eddig – egy kijevi gyerekkórházat már sikerült megsemmisíteniük, vélhetően nem ez lesz az utolsó barbár tettük.
Mi lenne akkor a megoldás?
A helyzet az, hogy ennek a háborúnak a megoldása csak részben található meg az ukrán fronton. A megoldás másik része viszont bennünk, nyugati polgárokban található, ennek a neve pedig paradigmaváltás.
Nézzük csak meg, melyek az európai putyinista erők legfőbb érvei: jórészt gazdasági megfontolásokra alapoznak, a háború költségei közé sorolják az inflációt, az energiaárakat, az energiabiztonság kérdését stb. – nem is mindig alaptalanul!!!
Business as usual, ahogy a költő mondta volt, de ismétlem megint: kár ezt félvállról venni, mert az utóbbi évtizedek nyugati politikai elitje nemcsak, hogy nem lépett fel a fogyasztói kultúra ellen, hanem egyenesen azt támogatta, erre alapozta sikerét – nem is rosszul, de a legnagyobb baj, hogy képtelenek vagyunk tudomásul venni: ez a lufi kipukkadt!
Nem lesz többé soha olcsó energia, ha nem fektetünk bele az alternatív energiaforrások fejlesztésébe, nem lesz többé jólét Európában, ha továbbra is csak a fogyasztásra, az olcsó előállításra támaszkodunk. Paradigmaváltás kell, amikor a fiatalok és kevésbé fiatalok nem évente cserélik telefonjaikat, a családi autó megszolgál tíz-tizenöt évig is, nem kell három évente újat venni, amikkor leszokunk az élelmiszer-pazarlásról, amikor nem azért szavazunk meg államaink élére valakit, mert az nyugdíjemelést ígér stb. Mindez külön cikk témája lenne – lesz is –, de az már most látható, hogy a háború egyúttal lehetőséget teremtett annak a paradigmaváltásnak a végbevitelére, amely amúgy is szükséges lett volna a klímaváltozás miatt, ezt viszont Európa elhalasztotta – jól jelzi mindezt, hogy még mindig nem tudunk értelmezhető mennyiségű fegyvert önállóan előállítani.
Itt tartunk most.
Felcser V. Örs
(Nethuszár)
