Itt a március, nyílnak a magyarok!

Itt a tavasz, nyílnak a magyarok – mondta volt a román kollégám minden március elején, s milyen igaza volt…

Nem volt ebben semmi bántó, sőt, kicsit olyan szeretetteljes humornak éreztem, de a kijelentés önmagában igaz, és én tettem is magam mindig, hogy megsértődök, mert márciusban a magyar megsértődik a románra, így írja a Biblia! Az év többi részében sokszor teszünk úgy, mintha aludnánk, hibernálnánk, de március…? Na, aztán márciusban újrakezdjük.

A sort Vásssárhely nyitja – így, két s-sel, ahol március 10-én immár hét esztendeje szervezik meg a Székely Szabadság Napját, amelyen mikor többen, mikor kevesebben, de lelkesen kiabáljuk el a világnak, legalábbis annak a részének, amelyik hajlandó ránk figyelni, hogy „autonómiát”. Némiképp megnyugtató, hogy saját magunkon kívül a románok bizony figyelnek ránk ezen a napon, szemben a minket módszeresen, és évek óta leszaró Nyugattal!

Utána ugyanis napokig tart a nyilatkozatháború, a románok félnek a területi elszakadástól, népies megnevezésén: ellopjuk Erdélyt, míg mi, magyarok, rendszerint megerősítjük önmagunkat abban a hitben, hogy a „lesz-lesz-lesz” nótánkat csak nosztalgiából dúdoljuk, eszünk ágában sincs elszakadni Romániától, hisz’ annyira szeretjük mi itt. Na jó, a románokat is megpróbáljuk erről meggyőzni, de őket ez nem érdekli, nem ezért kapja a román politikum hisztériákra hajlamos része, amely erősen közelít a 100 százalékhoz, a fizetését, hogy ekkora labdákat csak úgy elengedjenek. Szóval, ők félnek egy kicsit március 10. után, mi keménykedünk egy sort, de sok időnk nem marad, mert ünnepelni is kell, jön március 15., minden magyarok szabadságharcára való megemlékezés, amikor elegánsan szőnyeg alá söpörjük a Kossuth-Széchenyi ellentétet, pedig az a mai napig vesenyilallást tud okozni gondolkodó magyarok esetében.

De ünnep van, ezért nem gondolkodunk, hanem koszorúzunk, nem is annyira mi, egyszerű magyarok, hanem a politikum, a Dambovita-parti magyar végvárban, közismertebb nevén Victoria-palotában dicső (szabadság)harcot folytató politikusaink helyezik el az emlékezés virágait a különböző, még megmaradt magyar szobrok talapzatánál, a kivezényelt iskolások székely ruhában énekelnek, szavalnak, s mindenki alig várja, hogy menjünk haza, mert esik az eső, hull a hó, s unalmas az egész. Aztán a vérhullajtásra való megemlékezések után felocsúdni sincs időnk, fejbe kólint a másik megemlékezés, amelyik stílszerűen pont ezt márciusi fennköltséget zárja: a fekete március, a marosvásárhelyi pogrom, Sütő fél szeme, Kincsest vissza, jöjjön le Iliescu, nem jön, hol van Király Károly, jönnek a románok, megvernek minket, megverjük őket, ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok, győztünk reggelre, hogy aztán ma, harminc évvel később szomorúan emlékezzünk meg azokról, kik e röpke szabadságért életüket adták, vagy épp elmenekültek az igazságnemszolgáltatás elől. Mondom, stílszerűen zárjuk márciust, a vásárhelyi pogrom üzenete, hogy itt igazság nincs, és nem is lesz, a felelősök köszönik szépen, de különösebb akadály nélkül szerveznek úzvölgyi temetőattakot. Vássárhely nyitotta, Marosvásárhely zárja tavasz idusát…

Március van, ilyenkor kizöldül a határ. Magyarzöldbe borul a természet – igen, magyarzöldbe, mert Erdélyben ilyen is van, sőt, zöldben CSAK ilyen van. Ellentéte a románkék, és kékből is CSAK ilyen van.

Kék a Dácsia, a miniszterelnök ingének színe, az államfő nyakkendője, az állami intézmények hivatalos táblája, a magyar nyelvtől mentes utcanévtáblák. Faluhelyt a román kékre festi házát, a rendőr egyenruhája kék, nem akármilyen kék, hanem AZ a kék, a románkék. És a minket lefülelő titkosszolgák népies megnevezése is: kékszeműek.

A zöld? Az a miénk! Nem akármilyen zöld ez, a megnevezése ződ, pontosabban: magyarzőőd! Ződre van, a ződre van a rácsos kapu, amit beriglizve tartunk, hogy ne lopjanak el mindent a cigányok. Zöld a kerítés a faluban, ha ott élnek románok is, mert az övéké kék. Ződ az RMDSZ színe, ződ az ablak, benne piros-fehér virág, húsvétkor mi ZŐD tojást adunk, benne kicsi piros szívecskével, fehér körben. Ződek a környezetvédők, és az ufók, akiknek életritmusát mi is egyre gyakrabban vesszük fel ebben az országban, amelyben élni adatott oly sokunknak, legalábbis úgy teszünk, mint ET: egyrészt alig látszunk, amikor igen, akkor furcsák vagyunk, és állandóan hazamennénk. Vagy a haza jöjjön értünk, mindegy is, csak ződ legyen!

Itt a március, kinyílunk mi, magyarok és emlékezünk – amíg bele nem ződülünk!

Örsike

(Nethuszár)