(Majdnem!) Minden, ami az orosz-nyugat konfliktus megértéséhez szükséges

Hetek óta dúl az orosz-ukrán konfliktus: nemcsak a diplomáciában és nemcsak a zárt ajtók mögötti politika világában, hanem a sajtóban is. Ebből kifolyólag aztán egyre nagyobb a médiazaj, miközben voltaképp semmit sem tudunk. Ez viszont szemmel láthatóan nem akadályozza meg az intellektuálisan ellustult európai népek bősz kommentelőit, hogy a közösségi média felületein fejtsék ki ostobaságaikat, ezzel pedig jelentősen szűkítve a teret a helyzetet ténylegesen megérteni akaró gondolkodók előtt.

Alább megpróbáltam összeszedni mindazokat a pontokat, amelyeket MINDENKÉPP ismerni és szem előtt kell tartani, ha az orosz-ukrán helyzet nyomán előállt geopolitikai kérdésekkel kezdünk el foglalkozni. Nem igazán bízom abban, hogy pont ennek a cikkemnek lesz majd kiemelkedő olvasottsága, de legyen számomra is sorvezető, terveim szerint az alább szereplő pontok mindegyikéről majd bővebben is írok – ha nem sodornak el az események. természetesen nem az első hat pontra gondolok – ezeket a magyar politikusok és kommentelők szájából elhangzott idiotizmusok szülték, valószínűleg érkeznek majd az überszuperértelmes kommentelők, akik elmagyarázzak, hogy Putyin diktátor, illetve nem is diktátor, mert visszaadja Erdélyt a magyaroknak.

Ikken, itt tartunk, ma ennyit bír felfogni és magából kiönteni az átlagember. Sajnálatos módon nem látom azt, hogy ebből lenne kiút, az emberi elhülyülés, és ezzel párhuzamosan az agresszív viselkedések mintája annyira népszerűvé, követendő példává vált, hogy Isten újrafelfedezése nélkül ebből már nem mászik ki az emberiség.

Jöjjön akkor pontokba szedve mindaz, amit a mai elmérgesedett világhelyzetről illene tudni ahhoz, hogy véleményt alkossunk – természetesen a teljesség igénye nélkül, mert hiába soroltam fel sok mindent, legalább annyi ki is maradt a listámról.

1. Putyin magához rendelte Orbánt

Mindazok, akik valamiért nem szeretik az Orbán-kormányt előszeretettel fogalmaztak így. Ez a helyzet viszont köszönőviszonyban sincs a valósággal – az államfői találkozókat hónapokkal előtte rögzítik, így ez nem az utolsó héten kitalált esemény volt, egyéb magyarázás ide már nem is szükséges. Természetesen, aki azt hiszi, hogy Putyin magához rendelte Orbánt, az ezt is akarja hinni – váljék egészségére, reméljük, hogy az illetőnek soha nem kell majd geopolitikai döntéseket hoznia. Azért ezt itt hagyom – tavaly decemberi hír arról, hogy lesz majd egy Putyin-Orbán találkozó, ami végül idén februárban jött létre. Azért az „odarendelés” időrendi jellemzői nem így szoktak mutatni…

2. Orbán NE menjen Moszkvába

Miért is ne? Azért, mert Moszkvába menni nettó diktatúra és minden egyéb – ezt és ehhez hasonlókat, vagy ilyen értelmű szlogeneket a magyar ellenzéki politikusok köreiből lehetett hallani, ezzel újfent bizonyítva azt a tételt, hogy az ellenzék erősen hajlamos saját vágyait reálpolitikai tényezőként, racionális viselkedésként eladni, mi több, ők maguk is úgy gondolják, hogy a módszer helyes. Oké, ez szívük joga, csak a valóság egyrészt ennél sokkal komplexebb, másrészt ritkán igazodik a vágyainkhoz. Ez van…

Az érv azért hamis, mert egész Európa szeretne Moszkvába menni, csak az Unió vezetésének többségét nem fogadják, amikor meg igen, akkor abban sincs köszönet, lásd Joseph Borrell EU-külügyminisztert, akivel gyakorlatilag felmosták a padlót Moszkvában pár hónappal ezelőtt. Ursula von der Leyennek, aki jelenleg az Unió „miniszterelnöke”, mint az EB vezetője annyi sem jutott, hogy „helló, Putyin”. Az eddigi tárgyalásokat Amerika folytatta Oroszországgal, Európa teljes mellőzésével. Ilyenkor nem kihasználni azt, hogy egy uniós ország miniszterelnöke elmehet Moszkvába, akit még Putyin is fogad, mi több, rajta keresztül lehetne ismertetni az árnyaltabb európai álláspontot – több mint bűn, ez hiba lenne.

3. Orbán ne tárgyaljon Putyinnal

Miért is? Boris Johnon, brit miniszterelnök telefonon egyeztet Putyinnal, és nemsokára Moszkvába látogat. Emmanuel Macron az elmúlt öt napban kétszer is felhívta telefonon Putyint. Az olasz elnök? Dettó… Európa kezd szétesni, mintha minden állam a maga feje után menne ebben a kollektív őrületben, de ez egy helyzeti leírás és nem értékítélet. Akármelyik ország akármelyik miniszterelnöke, feltéve, ha épeszű, ennek függvényében cselekszik, és igyekszik ő maga is hasznos dealt kötni országa számára. Nem mellesleg Európa számára is.

4. Orbán ne tárgyaljon Putyinnal 2.0

Miközben az egész mainstream sajtó attól hangos, hogy a demokratikus világ összes politikusa a párbeszéd híve, és nem is akarnak másban gondolkodni, mint diplomáciai megoldásban, akadnak olyanok, akik szerint Orbánnak nem kéne tárgyalnia Putyinnal. Az ebben rejlő kognitív disszonancia keveseket zavar, nem azt a kort éljük, amikor a racionális vitának rajongótábora lenne.

5. Orbán ne tárgyaljon Putyinnal 3.0

Miközben az orosz-ukrán feszkó kapcsán Európa egyetlen dolgot tud biztosan: hogy nem tud semmit! Mi több, a világ összes jelentős szereplője közül egyedül Putyin tudja, hogy mit akarhat valójában, másnak itt halvány fingja sincs semmiről, de mégcsak abban sincs egyetértés, hogy mit tesz a Nyugat, ha az oroszok megindulnak. Ebben a helyzetben van egy uniós vezető, aki – amint azt maga Putyin is elmondja – első kézből kap tájékoztatást Moszkva álláspontjáról. Olyan információkkal, amelyekről az uniós államok vezetőinek többsége csak álmodik. A mainstream sajtó persze megírja: „Orbán elárulta nyugati szövetségeseit”, a valóságban viszont könnyen lehet, hogy Brüsszeltől Berlinig, Párizstól Stockholmig mindenki azon ügyködik, hogy elővegye Orbán Viktor telefonszámát, és odacsörögjön Magyarország miniszterelnökének, hogy „te, Viktor, neked mit mondott Vlagyimir? Lesz háború?” esetleg „Szia Viktor, Olaf vagyok, a német kancellár, bocs, hogy annyit szívattunk az elmúlt években, nem tudsz nekünk is olcsó gázt intézni, Schröder nem veszi fel nekem a telefont…”

6. Orbán ne vegyen gázt az oroszoktól

Egy svájci lap egyenesen árulásként, vagy valami ehhez hasonlóként értelmezte azt a tényt, hogy Magyarország évi egymilliárd köbméterrel több gázt kap a Gazpromtól, persze a világpiaci ár alatt. Bocsánat, de sem Svájc, sem a többi európai ország nem tud nekünk gázt adni. Ez egy! Kettő: jelenleg Magyarország gőzerővel tolja a gázt – kinek is? – igen, az ukránoknak.  Nincs mit, szívesen!

Az 1,2,3,4 pontok összegzése:

Magyarországon választások lesznek, ilyenkor a valóság percepciója messze eltér attól, amit ildomosnak neveznénk! Ilyenkor se szeri, se száma a politikai tőkeszerzés céljából íródott, vágyálmokat kergető publicisztikáknak, elemzésekbe bújtatott akármiknek, és az ostoba hozzászólásoknak a szociális média különböző felületein.

Folytassuk:

7. Putyin diktátor

Igen, az! Tetszik ez nekem? Nem, nekem egyáltalán nem, agyfaszt kapok attól, hogy egy Rammstein-klip megosztása miatt két év letöltendőt kap egy orosz fiatal. Csakhogy Putyin Oroszország elnöke, és nem is biztos, hogy az oroszok többsége úgy gondolja, hogy ez neki rossz. Aki meg így gondolja, az eltűnik, esetleg megissza a plutóniumteáját, de ezektől eltérve, nem érzem, nem érzékelem úgy, hogy az orosz társadalom nagy többsége Putyin-ellenes lenne. Mindezeken túl, Putyin Oroszország elnöke, az orosz hadsereg főparancsnoka stb. Ha az oroszokkal akarsz egyezkedni, Putyinnal egyezkedjél. Pont. Tetszik ez neked? Nem! Érdekel ez valakit? Engem igen, együtt is érzek veled. Téged is érdekel. Putyin pedig leszar mindkettőnket és elzárja a gázcsapot, itthon az egekbe emelkednek a gázárak, az amúgy sem kevés szociális feszültséggócok száma tovább szaporodik, aztán robban a puliszka és egész más bajaink lesznek. Nem kéne ezt megvárni!

A politika – és különösen a geopolitika – nem a hétköznapi erkölcsi ítéletek végrehajtó szerve, és jól is van így, különben az első sáskajárás végezne velünk! (vö: nincsenek is sáskák, azt csak Bill Gates találta ki!)

8. A gáz

A geopolitika első fejezete: az érdek, a területek, azok földrajzi elhelyezkedése és a területeken nyugvó talajkincsek stb. Akinek innen kell kezdenie, az inkább ne nézzen mostanában híreket, mert csak jobban összezavarodik. Akárhogy is szeretnénk megállítani a klímaváltozást, az nem egy féléves projekt. Meg nem is tíz éves projekt, annál sokkal többről és sokkal komplexebb dolgokról van itt szó, hiába akarja lenyomni a torkunkon az európai zöld mozgalom azt, hogy ez egyszerű feladat.

A helyzet az, hogy gáz, kőolaj és egyéb fosszilis energiák nélkül nem megyünk sokra, legalábbis nem addig, amíg a technológia nem ér el egy olyan szintet, nem tud olyan eszközöket gyártani, amelyekkel a fosszilis energiahordozók HATÉKONYAN lecserélhetőek. Ezen eszközök előállításra energiára van szükség, szóval, helló kígyó, harapd meg a farkad!

Csak mellékszál, de érdekes lehet: emberi jogokkal nem lehet fűteni a lakásokat! A mai kontinentális mainstream liberális politika egyszerűen nem képes újra felismerni az évszázados leckét, azt a leckét, amelyet a liberalizmus valamikor nemcsak felismert, hanem egyenesen promovált, és közpolitikákat gyártott az ebben rejlő csapdák elkerülésére: az egzisztenciális szorongás olyan társadalmai mozgásokat szül, amelyek erőszakos, anarchikus cselekményekbe torkollnak, amikor az emberek széles tömegei önként és dalolva szarják le az emberi, a magántulajdon- és úgy általában véve minden jogot. Az egykori szabadelvűek épp ezért helyeztek nagyhangsúlyt a fejlesztésekre, az egyenlő esélyekre, a nyomor felszámolására stb. Ők még tudták azt, ami ma már elfeledett leckének tűnik: a jó kormányzás megelőzi a szélsőségek megerősödését!

(Az egzisztenciális szorongásról itt egy 2020-as cikk, akkor még csak a pandémiával összefüggésben. Az akkor leírtak ma már tágabb környezetben is valósággá váltak, és súlyosbodtak! A világ középosztálya pedig már a lázadás küszöbén, lásd erről ezt a tanulmányt!)

Összegezve: az Európai Unió intézményeiben megszületett nagy zöld álom pont úgy járt, ahogy mostanság a nyugati ideológiák járni szoktak: jött a Valóság nevű tanító bácsi és felpofozta őket. Sajnos, legalábbis az eddigi jelekből arra következtetek, nem ébredtek fel ettől, így további nyomorúságos hónapok, évek várnak ránk, esetleg egy új, nyomorúságos korszak nyílik meg, de erről majd később.

9. Gáz 2.0

Szóval, ha már mindenki megértette, hogy gázra (és kőolajra stb.) továbbra is szükség lesz, akkor azt is meg kell érteni, hogy az, aki gázt szeretne eladni jóval nagyobb helyzeti előnyben van, mint az, akinek mindenképpen gázt kell vennie. Amit ma látunk az európai energiapiacon az nem más, mint ennek a helyzetnek az oroszok általi felismerése. Persze mindez még nem lett volna elég, sőt, mindez még semmire sem lett volna elég, ha…

És itt jön az a „ha” amiről elég keveset olvashattok a mainstream sajtóban:

• ha az Európai Unió legalább az utóbbi húsz évben mindent, de mindent megtett volna, hogy diverzifikálja gázpiacát, de nem tette, cserébe az orosz medve bajuszát azért rendesen húzogatták a szankcióikkal, amelyeknek általában az egyszerű európai és az egyszerű orosz emberek itták meg a levét, de a nemrég Németországban kormányra kerül SPD tagja, aki a Gazprom felügyelőbizottságának is tagja, bizonyos Gerhard Schröder egykori német kancellárt például nem igazán érintették ezek a korlátozások. A hipokrita hozzáállás most benyújtotta a számlát: Oroszország pont úgy viselkedik, mint Európa, és főként, mint Amerika szokott, amikor érzi, hogy gazdasági, technológiai előnyben van egy másik állammal, térséggel szemben. Erőből viszi keresztül az akaratát.
• Arról „ha”-ról se feledkezzünk meg, hogy jó 15-20 évvel ezelőtt volt egy összeurópai álom: a Nabucco gázvezeték, emlékszünk még rá? Mi több, ennek alapítói között a magyar MOL is ott volt, illetve lett volna, de aztán az Unió addig tökölt, amíg – figyelem! – a németek kötöttek egy külön alkut a Gazprommal, és az egész Nabucco-projekt, amely az orosz gáznak lett volna alternatívája, úgy termék, mint szállítás szintjén elesett. Magyarország akkori miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc pedig kitáncolt a Nabucco-tervből, el is hidegült tőle a nyugati mainstream, de ez már csak só a sebre. A Nabucco leállásával egyidőben és a német különalkunak köszönhetően! – épült meg az Északi Áramlat első vezetéke (most készült el a második, a North Stream2), ahol már direktben lehetett tolni az orosz gázt a németeknek, és mindenki boldog volt, ráadásul, ha már esett a Nabucco, akkor az oroszok maguk alá gyűrték a kelet-európai országokat, és Szerbia, Magyarország, Bulgária (utóbbi kettő már akkor uniós tagállam) sorban álltak be a moszkvai új terv mögé: Kék Áramlat (emlékszünk még?) amiből aztán kinőtt az a Déli Áramlat nevű vezetékrendszer, ahonnan ma kapja Magyarország a gázt, Ukrajna megkerülésével. Mielőtt infarktust kapnál csak szólok: az orosz tervhez Gyurcsány Ferenc vezette magyar kormány csatakozott. Szóval, amikor 2010-ben megjön Orbán Viktor és kormányt alakít, akkor kész helyzetet kapott, amit Feri bácsi hagyott hátra neki. Hogy most arra készülsz, hogy odakommenteld, miért kell mindent Fletóra fogni, meg azóta eltelt X év, és propaganda? Oké, táttájé, eresszed, kommentelj, de jegyzed meg: a geopolitika nem négyéves ciklusokban gondolkodik! (És akkor arról, hogy az orosz titkosszolgákat a magyar titkosszolgálat központjába beengedő Gyurcsány Ferenc milyen infókat tolhatott ki Moszkvának, hogy aztán a magyar MOL kis híján Gazprom leányvállalat lett, arról most külön nem értekezek…)

10. Gáz 3.0

Jó, de miért pont most? Ahogy arról már mi is, de sokan mások is cikkeztek, a járvány utáni visszaállásra készülő Európában megugrott az energiaigény. A gazdasági visszaesés, majd újbóli növekedést a járvány elején még V betűként írták le a szakértők, vagy W-ként, ami azt jelenti, hogy a mélypontokat hirtelen emelkedés követi majd – ez így is volt, 2021 nyarán már érezhető volt az európai ipari termelés megugrása, ami energiaigényes folyamat. Csakhogy: a sok otthon ülés miatt az emberek többet fűtöttek, több gázt használtak, amelyet az európai gáztározókból, másképp fogalmazva, a tartalékokból oldottak meg, ezeket viszont nem pótolták. A képlet innen kezdve egyszerű: hiány alakult ki egy olyan termékből, amely felett a Gazpromnak (majdnem) monopóliuma van. Ezt a képletet minden európai döntéshozó ismerte, mégsem tett semmit… Vagyis, de igen: nyilatkozatok az orosz diktatúra elítélésről stb. Van még kérdés?

11. Gázvezeték miatt háború?

A háború esélye igencsak alacsony, persze nem zárható ki. Az, hogy miért játszanak fontos szerepet ebben a kérdésben a gázvezetékek, leginkább úgy értelmezhető, hogy került alternatíva – legalábbis papíron. Másképp fogalmazva: jött egy új, nagy testű szereplő erre a tatamira, és ez nem más, mint Amerika, amelyik főként Donald Trump elnöksége alatt (bizony-bizony!) felpörgette saját palagáz-kitermelésének technológiai eszköztárát, így előbb önellátóvá tudott válni, majd exportőrként léptek fel a globális piacon.

(Az amerikai gáz import-export alakulását megsasolhatod, ha ide klikkelsz, érdekes lehet az is, hogy KINEK exportál LNG-t Amerika, hogyan alakultak ezek a mennyiségek az utóbbi időben – nos, klikk ide, és megtudhatod!)

A lengyelekkel például kötöttek egy szerződést, hogy majd ellátják őket cseppfolyós gázzal. És akkor ott van Katar ezen a piacon, és nemrég Bolívia jelentette be, hogy hatalmas mennyiségű földgázt találtak talaja alatt, belép majd ő is szépen arra a piacra, melyről az Amerikai Egyesült Államokat kéne kiszorítsa, akik nem arról híresek, hogy az ilyesmit ne hálálnák meg egy-két jól irányzott dél-amerikai puccsal, félkatonai gerillák támogatásával stb. Az oroszoknak pedig most van a most, azaz, az egyre radikálisabb átalakulás elé néző globális energiapiacból most kell kihasítaniuk a lehető legnagyobb szeletet maguknak. Mindez persze még nem ok a háborúra, de nem is ellenérv – csak egy tényező, ami számít a játékban. És sokat számít.

12. Alternatív útvonalak és a hipokriták:

Európa most gőzerővel, vagy inkább gázerővel dolgozik azon, hogy valahonnan gázt szerezzen magának, és túl azon, hogy ezt nem a 24. órában kéne elkezdeni, a szomorú helyzet az, hogy egyedül nem is tudja megoldani, Amerika segítségét kérte, aki HELYETTÜNK és NEKÜNK letárgyalja a dealt Katarral. Katar adna cseppfolyós gázt az Európai Uniónak, azzal a kikötéssel, hogy az Unió (és a tagállamok), azt nem adhatják tovább harmadik félnek! Ukrán tesók, szevasztok, egyelőre csak tőlünk, magyaroktól kaptok gázt, hiába tömi meg a spájzát katari gázzal az Unió. És miért hipokrita? Tényleg? Szerintetek MIVEL fogják azt az irgalmatlan mennyiségű gázt Európai szállítani? Teleportálással? Ugye, hogy nem! Na, ennyit a zöld politikáról.

Példa: az előbb említett Lengyelország, amelyik ugye Amerikától venne gázt: a hajók átszelik az óceánt, kikötnek a horvát partokon, ahol átteszik kamionokba a gázt, így szállítják Lengyelországba – ha nem izgat ennek a zöldpolitikai vonzata, akkor gondolkodj el a balesetveszélyességén. Mi több, ha egy gázszállító hajó felborul, akkor Varsóban megfagynak. Kiszolgáltatottság? Khm… Katar és az ő cseppfolyós gáza? Same old shit…

13. Hipokriták 2.0

Senki nem figyelt az oroszokra, akik már nyáron elkezdték lassan emelni a gáz árát, miközben az Unió általában havonta dörgött oda egyet a demokrácia miatt Putyinnak, és hisztizett a kontinens baloldala, amiért Orbán Viktor kormánya és a magyar delegációk nem akarják aláírni az eredményeket sosem hozó EP-nyilatkozatokat. Hiába mondta azt milliószor Orbán Viktor magyar kormányfő, hogy az oroszokkal tárgyalni kell, nem szankciókkal és nyilatkozatokkal bombázni Putyint, mert adott esetben ez még kontraproduktív is lehet, senki nem hallgatott rá, holott, ha nem is értesz egyet a magyar miniszterelnökkel, de azt mindenképp el kell ismerni, hogy az általa képviselt álláspontban is volt és van ráció! Ez viszont nem, vagy csak nagyon kis mértékben mondható el a nyugati mainstream politikai osztályról, akik saját vágyaik fogságába estek, legalábbis szellemi értelemben mindenképp, a röhej az, hogy most egymást érik azok a nyugati nyilatkozatok, amelyek tárgyalások fontosságáról szólnak – Oroszország visszaütött, kiderült, hogy az fájni is tud, háborúzni senki nem akar, így már érdemes tárgyalni, csak sokkal rosszabb a pozíciónk. Orbán Viktor javaslatainak figyelembevételével ezt akár el is lehetett volna kerülni!

Ezek tényleg azt gondolták, hogy Európa szava számít, hogy az, ha az Európai Parlament kiad egy nyilatkozatot, akkor azt a Kremlben majd komolyan veszik? A helyzet az, hogy a tartós béke csak akkor reális és kézzelfogható, ha abban minden fél érdekelt. Putyin Oroszországa sem működik másképp, ha nem szankciókkal, hanem kereskedelmi egyezményekkel próbálták volna megfogni Vologyát, akkor most nem lennénk ilyen helyzetben.

14. Milyen kereskedelmi egyezmények?

Olyan, ami minden szereplőnek haszonnal jár. Egy gázüzletben ezt nem nehéz megkötni, mi több, eddig viszonylag olcsón kaptuk a gázt az oroszoktól, dacára annak, hogy Putyin szerint Európa már nem prémiumpiac. A járvány, Amerika megjelenése a piacon, a járványkezelés címén a piacokra öntött hatalmas mennyiségű pénz, a növekvő kereslet, a természeti törvények, mint például az, hogy minden évben van tél (nehéz felismerni, ugye?), a gáztározók kiürülése mind-mind inflációgerjesztő jelenség, ráadásul ezek nem is külön-külön, egymástól időben távol jelentkeztek, hanem egyszerre. Ha jobban belegondolunk, akkor a mostani rekordmagas gázár még mindig nem akkora, amekkora a rossz helyzetünkből fakadóan lehetne! És ez egy rossz hír, mert ebben bőven benne van az is, hogy nem állunk meg itt! Mármint a gázárakkal… Sem!

Visszatérve: olyan kereskedelmi, gazdasági jellegű egyezményekkel lehetett volna Putyint megfogni, ami az orosz középosztálynak tesz jót – a recept nem is olyan régi, hogy feledésbe merült volna, a nyugati munkakultúra beszivárgása egy erősen állami irányítású gazdaságba, ahol az állam szereplői élet-halál urai előbb-utóbb kitermeli azt a réteget, amelyik már nem fél attól, hogy nem kapja meg havi fizetését, mert tudja, hogy egyszerű alkalmazotti jogait az ő (nyugati) munkáltatója tiszteletben tartja. Ez a réteg pedig Putyinban már nem az egzisztenciájának garanciáját, hanem annak ellenségét látja/látná – és innen már lehet tovább folytatni a gondolatot.

A helyzet jobb megértéhez azt is hozzá kell tennünk, hogy az orosz társdadalomban van egy erős félsz a nyugati korporációk által folyatott rablókapitalizmussal szemben, amelyik az általuk csak a pokolra kívánt Jelcin idejében élte fénykorát. A Nyugat is ebben a Moszkvában talált partnerre, csakhogy ezek az idők elmúltak, és Putyinnak köszönhetően múltak el – talán Nyugat első, nagy hibája ez volt: nem vette komolyan Putyint és az ő Oroszországát akkor, amikor még ők is szívesen csatlakoztak volna a nyugati érdekszférához, (vissza lehet keresni a 9/11, az afganisztáni, majd az iraki háború megindításkor ismert Putyinunkat, lásd itt vagy épp itt!) persze nem olyan feltételekkel, mint Jelcin idejében. Az akkori amerikai elnökök, akik ezt az irányt elkúrták, ma már nincsenek hatalomban (W. Bush és Obama), Putyin viszont még mindig, köszöni szépen, Russzijá ura.

15. Miért nem egységes Európa?

Azért, mert olyan, hogy európai egység nem létezik. A járvány is megmutatta: amikor elkezdődött, akkor a tagállamok úgy basztak ki egymással, ahogy lehet, a németek pl. minden orvosi eszköz exportját megtiltották, dacára annak, hogy ők a kontinens legnagyobb gyártói. Ahogy korábban is említettem, a németek már kötöttek különalkut az oroszokkal gázügyben, így aligha meglepő, hogy a német vezetésű Unióban egyik tagállam sem bízná magát az Európai Bizottságra, vagy valami homályos, általa nem kontrollálható „európai egységre”. Persze, ha az Európai Parlamentet nézzük, akkor minden rózsás, csakhogy az EP nem több, mint egy sóhivatal, akaratát nem tudja keresztülvinni az Bizottságon és az Európai Tanácson, az Unió intézményrendszere megmerevedett, ráadásul nem is arra találták ki, hogy gyorsan tudjon bármire is reagálni. Ebből kifolyólag minden tagállam igyekszik saját érdekeit önmagától érvényesíteni, ha nem megy, akkor valamelyik nagy szövetségeshez csatlakozni. Ráadásul, járványtól és gázpiactól függetlenül:

16. Európa újrarendeződik

Merkel távozásával a német politika megroppant, ez ma már világosan látszik, a hárompárti koalíció Berlinből eddig semmi érdemlegeset nem tudott hozzátenni a helyzet javításához, mindezt úgy, hogy Németország tagja annak a minszki négyeknek, amelyek az első orosz-ukrán fegyverszünetet is tető alá hozták. A németek most legjobb esteben is küldenek pár ezer sisakot az ukránoknak (Klicskó erre mondta, hogy legközelebb lehet párnákat küldenek), kínosan ügyelnek arra, hogy az oroszokat semmivel se piszkálják fel, például az ukránoknak fegyvert szállító brit gépek is kerülővel érhették el céljukat, mivel a németek nem engedték be őket saját légterükbe – miközben mindkettő NATO-tagállam, khm…

A német visszavonulással viszont megnyílt az út a francia elnök, Macron előtt, aki már régóta készül arra, hogy országa nagyobb és meghatározóbb szerephez jusson az Unión belül. Macron nemsokára meglátogatja Putyint, és biztosak lehetünk abban, ha érez valamiféle támogatást Moszkva felől aziránt, hogy Franciaország nagyobb támogatást kapjon, ezáltal pedig jelentősebb szerepre tegyen szert, akkor úgy csapnak egymás tenyerébe, hogy liberális elemző legyen a talpán, aki ezt kimagyarázza. (Ki fogják, no doubt! Ahogy a magyarországi ellenzéki holdudvar azt sem ismerte fel, hogy európai színtéren Orbán Viktor egyik legjobb szövetségese a francia elnök. Igen, Macron! Atomenergia zölddé tétele az Unióban? Egyeznek! Közös európai hadsereg? Szintén hasonló elképzelések (Macron, 2018-ban: lásd itt, Orbán, 2016-ban: lásd itt) Erősebb Európa, főleg Amerikától kevésbé függő Európa? Egyeznek az álláspontok! Macron: lásd itt vagy lásd itt – Orbán Viktor: lásd itt)

17. Az orosz percepció nem ismerete, arrogancia, lekezelés

Talán ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy miért jutottunk ide: az Európai Unió és annak csúcsszervei az utóbbi évtizedben egyáltalán nem fordítottak figyelmet a moszkvai aggodalmakra, mindenkinek úgy tűnt, hogy könnyű az egészet elintézni egy kézlegyintéssel – „Putyin diktátor” -, rosszabb esetben kiadunk egy nyilatkozatot, elrendelünk egy-két szankciót. Miközben Moszkva aggodalmaiban van egy sor olyan tényező, amely, ha nekünk nem is tetszik és nem szeretjük hallani, racionálisak és érthetőek. Ilyen például a NATO-nak az a szándéka, hogy megjelenjen Oroszország határainál. Lehet azon mérgelődni, hogy miért akarja Putyin megtiltani Ukrajnának a NATO-tagságot (amelynek egyébként sincs realitása), de ennek az elsődleges üzenete mégiscsak az, hogy egy olyan katonai szövetség, amelynek Oroszország nem tagja, amelynek döntéseire Moszkvának nincs befolyása, olyan rakétarendszereket telepít az orosz határ közelébe, amelyekkel bármikor elérheti Moszkvát. Hogy fölös az aggodalom, mert a NATO nem támadja meg Oroszországot?

Khm.., kérdem én, ha jön majd egy Bush elnök? Mi több, a mainstream média maga is táplálta az orosz félelmeket azzal, hogy egész komolyan adta elő elméletét, miszerint, ha Trump veszít, nem adja át hatalmát, és még egy háborút is képes kiprovokálni, mi több, megnyomja a piros gombot, atomvillanás jobbról, szevasz, mentünk a levesbe. (Arról, hogy egyik elnök, sem Trump, sem Biden nem igazán háborúellenes, lásd ezt itt!)

Putyin ráadásul régi motoros a politikában, első kézből szerzett tapasztalatai vannak arról, hogy mire képes Amerika olyankor, amikor háborút akar indítani, hogy mennyire leszarja a nemzetközi közösség tiltakozását – Putyin ugyanis elnök volt már akkor is, amikor a USA hazug indokkal megindította az Irak elleni támadást. Putyin még mindig elnök, amikor Amerika letekeri az iraki háborút és maga után káoszt hagy, amiből kinő az Iszlám Állam.

Putyin elnökként nézi végig a lehet, hogy nem demokratikus, de mindenképp stabil rendszerek összeomlását, a folyamatban Amerika jelentős szerepet vállal: Szíria (vagy ezt itt),  Tunézia (esetleg ezt itt), Egyiptom (különösen érdes anyag lehet ez is itt), Irak, Afganisztán, Líbia – hogy csak néhány olyan országot említsünk, ahol korábban, ha nem is dübörgött a jólét, de legalább nem kellet egymást agyonlőni egy pohár vízért.

Putyin elnökként nézte végig, ahogy Trump arasznyi közelségbe kerül a közel-keleti béke létrehozásához, mindezt úgy, hogy erőből tárgyal az arab szereplőkkel, az Emirátusok, Szudán pedig rendezi kapcsolatait Izraellel. Aztán jön Biden, és megint a háború szélén állunk, Putyin pedig MÁR nem hisz a jenkiknek. Ezért IS (persze nem kizárólag csak ezért) nehéz tárgyalásos úton rendezni a kérdést…

Más szemszög: Kuba Oroszország szövetségese volt a sötét kommunista idők idején. Olyan kor volt, amilyen, de Kuba az oroszok katonai szövetségese, szuverén állam, amelyik megendi a Szovjetuniónak, hogy érdekszférájának védelmében rakétákat telepítsen Kuba partjaira, közel az Államokhoz. Lapozzunk csak pár kört találomra az erről szóló cikkek, írások, tanulmányok között – mit is csinált Amerika?

Nos, most nagyjából ugyanezt teszi Oroszország is, akkor is, ha SZERINTÜNK nem analóg a két helyzet, az oroszok jelentős része szerint viszont IGEN, pont fix ugyanarról beszélünk. És ilyenkor érzik azt, hogy Amerika megtiltaná nekik azt, amit magának megenged, ráadásul most az orosz határokhoz közel játszódik mindez…

18. Jó, jó, de az oroszok kezdték

Ööö, ez már a szomszéd visszaütött kérdése – azért az Amerika által agyonszeretett Jelcin elnök idejében orosz emberek azért haltak meg a kórházakban, mert az egészségügyben az egyszerű antibiotikum is ritka kincsnek számított.* Miközben az orosz ember azt hallgatta, hogy országa jó úton van, szeretik őket Amerikában, demokratizálódni kell még néhány kört és akkor minden jó lesz stb. Ugyanaz, amit mi is megtapasztalhattunk a kilencvenes évek elején, amikor a vadprivatizáció és a tőkehiány miatt a keleti vállalatok sorba hulltak el, millió munkanélkülit bocsjátva ki a társadalomba, rohamos infláció, növekvő bűnözés, elszegényedés jellemezte ezt a kort, miközben a mainstream azt hangsúlyozta, hogy a „piac megoldja”, és „átmenet”, különben is „demokrácia”, aki meg továbbra is panaszkodott az hirtelen nácivá, retrográddá stb. vált.

(*az orosz egészségügyi rendszer válságos állapotáról és a Jelcin-korszakban lezajlott, nemzetközi tanácsadók hatására bevezetett „privatizációról” lásd az ENSZ 2015-ös jelentését!)

Ugyanazt élték meg az oroszok is, csakhogy sajátos viszonyaik miatt mindezt szorozzuk be százzal, hogy legalább elképzelni tudjuk, milyen lehetett mondjuk Novoszibirszkben nőgyógyásznak lenni. Putyin nem azért nyerte meg az első választását, mert demokráciát, hanem azért, mert rendet ígért és tény: a korábbi viszonyokhoz képest, ma azért van rend Russzijában. Putyin nem azért van még mindig hatalmon, mert az FSZB, mert elnyomja az ellenzéket stb. Persze, ezek IS kellenek, de önmagukban nem elégségesek, egy forradalom őt is elsöpörheti. Putyint az orosz társadalom tartja a székében, és ez akkor is így van, ha a nyugati mainstream ezt szereti letagadni. Persze, csak azért tagadja, mert szeretné, ha nem lenne igaz – wishfull thinking, ugye? Tény, az orosz társadalom többségének, minden hibájával, minden demokráciadeficitjével együtt megfelel a Putyin neve által fémjelezett rendszer – ezt pedig a Nyugat nemcsak nem érti, de nem is akarja megérteni, sem tudomásul venni, így aztán érdemi válaszokat sem képes adni.

A fentiek ráadásul még mindig csak felszínes, de mindenki által látható – és kötelezően tudni illő! – okok és összefüggések, amelyeket az orosz-ukrán viszonylatban MINDENKÉPP ismernünk és számolnunk kell velük, ha okosan akarjuk értelmezni az egész problematikát. Persze ez nem fog mindig sikerülni, és nem is sikerülhet mindenkinek, azonban az, ha saját vágyainkat vetítjük ki az események értelmezésére, akkor nemcsak, hogy távol maradunk a dolgok megértéstől, hanem egyenesen Putyin malmára hajtjuk a vizet. Eddig is az volt a nyugati divat, hogy az oroszokat majd bezárjuk a spájzba, rájuk engedünk egy-két EP-nyilatkozatot, kicsit megszanckionáljuk őket, és majd jófiúkká válnak, mert nélkülünk – Nyugat nélkül – éhen halnak, Putyin hatalmát megdöntik stb.

Nagyjából erről, és semmi másról nem szólt az elmúlt évek, évtized Oroszországgal kapcsolatos nyugati sajtója. Aztán most nézzük, és nem értjük, hogy miként történhetett meg az, hogy katonaruhába bújt, kigyúrt és komoly fegyverarzenállal ellátott orosz hadsereg egészségügyi sétába kezd az ukrán határnál. Néhány pont, ami felett látványosan elsiklott a nyugati társadalom Ukrajna kapcsán

1. a Majdan: fiatalok tucatjaival végeztek az oroszbarát kijevi kormány golyói. Az akkori elnök végül elmenekült, Oroszországban kapott menedékjogot, és néhány választás után egy humorista nyerte el az elnöki széket, Kijev pedig demokratikus Ukrajnáról kezdett beszélni, a nyugati füleknek ez olyan, mintha mézzel kenegetnék őket – mindenki lenyugodott. CSAKHOGY:
2. azt Moszkva is látta, hogy bármennyire is kemény a helyzet Kijevben (azt hiszem éles tölténnyel a 90-es évek eleje óta nem lőttek fegyvertelen tüntetők közé Európában!), a Nyugat – a hangzatos szólamokon túl – nem tesz semmit. Hiába jött egy Nyugat-barát kormány, Moszkva előbb betolta a páncélosait a Krím-félszigetre, majd a Donbasz és Luganszk tartományokban is megmutatta mire képes. Nem azért nem csatlakoztak ezek a területek MÉG Oroszországhoz, mert az ukránok és a Nyugat megvédte őket, hanem azért, mert Putyin valamiért még nem akarja (főként gazdasági okok miatt), ráadásul minek is akarná: a folyamatos instabilitás neki kedvez. A Nyugat mit csinált? Semmit! Hangzatos szólamok, minszki megállapodás, Merkel mutti külön útjai és privátvonala Putyin mobiljához, de semmi olyan eredményt nem ért el a Nyugat már akkor sem, ami számára kézzelfogható lett volna. Másképp fogalmazva: nem AKKOR kellett volna katonákat küldeni Ukrajna segítségére, amikor ott TÉNYLEG háború volt? Putyin másodszor is levette az ábrát: a Nyugat fél háborúzni!
3. A Nyugat azt sem látta, vagy azt sem akarta látni, hogy a Majdanon tüntető fiatalok nem csak Nyugat-barát kormányt akartak, és nem akartak háborút az oroszokkal – ők Nyugathoz akarnak tartozni, vízum nélkül utazni Európába, nyugati egyetemeken tanulni, létbiztonságot, jogbiztonságot, korrupciónélküliséget stb. Mindebből semmit sem kaptak meg, márpedig a dühös ifjúságnál csak egy veszélyesebb elem van: az illúzióvesztett társadalom. Ukrajna ma az, és a Majdan utáni kormányok tették azzá, nem kevés nyugati segítséggel. Pontosabban: amíg nem volt orosz fenyegetés, addig a nyugatiak mellőzték az ukránokat. Szép volt fiúk, jól harcoltatok, hősök vagytok, részvétünk a halottjaitok miatt, de most ne zavarjatok, épp a genderjogokkal óvjuk meg a világbékét. Hát, ez lett a vége…

És még mindig csak a felszínt kapargatjuk, egyelőre csak azokat a pontokat vázoltam fel, amelyeket mindenképp az átlagosnál mélyebben kéne ismerni ahhoz, hogy az ember egyáltalán nekifogjon értelmezni azokat az információkat, amelyek manapság az orosz-ukrán proxyháború kapcsán eljutnak hozzánk. Itt szükséges azt is elszögeznem, hogy valid, a fogalom klasszikus értelemében vett információról jelenleg alig-alig beszélhetünk. Vannak hírek, ezek elég soványak, és van egy akkora véleményhullám a világsajtóban, amely jelenleg egyébre sem használ, csak zajkeltésre. A sovány és alig-alig csordogáló hírek pedig ezt a médiazajt már nem tudják áttörni, így aztán egyre mélyebbre süllyedünk a helyzet meg nem értésben, ez pedig a rossz válasz megszületésének kedvez. A jó válasz szükségessége pedig mindent felülír, ugyanis, amit most, ma látunk, annak a végkimenetele meghatározza majd a következő évtizedünket, talán többet is.

Jöjjenek akkor a mélyebbnek számító problémahalmazok:

19. Demográfia

Erre az érdekeségre Ferike barátom és olvasónk hívta fel a figyelmem – látjátok, mennyit ér egy értő, gondolkodó olvasó!!!!!???? – Oroszország, demográfiai szempontból most tart ott, hogy még elkezdhet egy háborút. Pár év múlva ezt már nem, vagy a jelenleginél nehezebben teheti meg, míg tíz év múlva már esélye sem lesz a mostani helyzetét megismételni – ugyanis Oroszországban is egyre kevesebb a fiatal, a társadalom öregszik stb. Ferikének mondtam, hogy én viszont még jó 10-15 évvel ezelőtt olvastam a Foreign Policyban egy elemzést, ami arról szólt, hogy a társadalom elöregedése magával hozza majd a békét, ugyanis a középkorúak, idősek már nem akarnak háborúzni. (A demográfia és az orosz háborúskodás összefüggéseiről ajánlom: Foreign Policy, War ont he Rocks, The Guardian, Oroszország 1990-2020 közötti népességének alakulása)

Hát, az FP jóslata egyelőre nem vált be, de EGYELŐRE – a helyzet az, hogy tényleg afelé haladunk, legalábbis abban, amit mi nyugati világnak nevezünk, hogy elöregszünk, a munkát, ipart, szolgáltatást kiszervezzük valamelyik jelenleg még olcsóbb, fiatal munkaerővel bíró országba, és próbáljuk élvezni a világ javainak döntő többségét, amit a nyugati civilizáció naponta felzabál. Bár Kína nagy és népes ország, hasonló cipőben jár: a kommunista párt politikája által meghirdetett etykézés, majd a lánygyermekek nem támogatása (hogy ez Kínában mit jelent, azt most inkább ne is firtassuk) nemcsak azt eredményezte, hogy Kína egy húszéves perspektívában belép az elöregedés fázisába, hanem azt is, hogy van egy többszázmilliós fiatal és férfi rétege.

Na már most: a kínai férfi-női arányok úgy eltolódtak, köszönhetően az előbb említett kommunista politikának, hogy el kell gondolkozzunk azon: mit tud kezdeni majd egy állam százmillió nőre éhes férfiemberrel? Vagy kapnak államilag, a kajabon mellé egy ingyenjegyet a kuplerájba, vagy, valamilyen imaginárius ellenségképet betáplálnak a fejükbe, felfegyverzik őket és …, a többit nem nehéz kitalálni. Bár a megközelítésem viccesnek tűnik, igyekeztem is humorral plasztikusabbá tenni a sokak által még nem látott problémát, attól ez még létezik, és attól ez még reális veszélye. Mi több, Kína is lassan ott tart, hogy számolnia kell annak az utolsó generációnak a kiöregedésével, amelyik még elég nagy számú ahhoz, hogy támogasson egy háborút. (Ha megmaradunk a feltételezésünknél, hogy az elöregedő társadalmak már nem támogatják kormányaikat, hogy fegyveres konfliktusokban vegyenek részt!) Hasonló a helyzet Iránban és Törökországban is. Ráadásul ezek az államok, ahogy arra szintén Ferika hívta fel a figyelmem, egykori birodalmak utódai, ahol azért – így vagy úgy – de mai napig él a perzsa, cári Oroszország, oszmán birodalmak álma, és némileg meghatározza a politikáról, valamint a külpolitikáról való gondolkodást.

20. Államok, amelyekre most valamiért nem figyelünk

Bár a magyar sajtóban jó nagy késéssel ugyan, de ma már megjelenik Kína, mint geopolitikai szereplő, azért azt továbbra sem tudjuk, hogy mit is akar Peking. Közeledni fog az oroszokhoz (a mostani olimpiai megnyitó után elhangzott testvéri szeretetben fogant nyilatkozatokat ne vegyük komolyan), és ha igen, akkor mennyire. Ha igen, akkor miért éri meg ez nekik, másképp fogalmazva, nekik miért érne meg támogatni MOST egy olyan Oroszországot, amellyel még fel tudják venni a versenyt (legalábbis belátható időn belül felfogják), amelyik egy Nyugattal vívott, Moszkva számára győzelemmel záruló konfliktus esetén jelentősen megerősödne.

Ha Kína támogatja is Oroszországot a jelenlegi konfliktusban, azt biztos nem azért teszi, mert ukrán területekre fájna a foga – ezt azt hiszem elvethetjük, de marad a kérdés: akkor miért? Cserébe Moszkva majd támogatni fogja, amikor Kína lenyeli Tajvant? Magyarázat lehet, de kevésnek tűnik. Mi van akkor, ha a mostani, pillanatnyi orosz-kínai szolidaritás mögött az van, hogy az Amerika utáni két legnagyobb hatalom már kitalálta, hogy miként nézzen ki az új világrend, benne az új befolyási övezetekkel, és most egymást támogatva készülnek mindezt lenyomni az amerikaiak torkán. Csendben megjegyezném: ebben a játékban nekünk, európaiaknak lapot sem osztottak. És ha igen, akkor mi lehet az a világrend, melyek lehetnek azok a befolyási övezetek, azok a biztonsági garanciák, amelyeket ez a két állam szeretne?

Azt ugyanis mindannyian tudjuk, hogy az oroszok által benyújtott követelések csak szemfényvesztésre jók (ezeken a csontokon úgy csámcsog az európai politikai elit, mintha TÉNYLEG arról lenne szó, amit az oroszok leírtak, és nem arról, amit valójában gondolnak, de ez már szinte mindegy is, megszoktuk a balfaszságot, szemöldökünk sem rándul).

És Kínával még nincs vége – ebben az sok, mi több, egyre több szereplős játékban Törökország is megjelent, nem is akárhogy: egyrészt, erősen támogatja Ukrajnát, már a jelenlegi orosz-ukrán szituáció előtt katonai drónokkal kedveskedett neki, legutóbb pedig a békítő szerepében lépett fel Erdogan, ami lehet, hogy elsőre nem tűnik túl jelentős ügynek, de akkor ismerjük meg Törökország szerepének másik vonatkozását, amelyik viszont már több mint érdekes.

Azt ugye tudjuk, maga Erdogan jelentette be, hogy Isztambul arra készül, a Boszporusszal párhuzamosan épít egy másik csatornát, amelyikkel összeköti a Fekete-tengert a Márvány-tengerrel. Hogy jobban értsük ennek lényegét: a Boszporuszon való közlekedést a Montreaux-i Egyezmény szabályozza, amelyet még 1936-ban alkottak meg. Ez az egyezmény Törökország számára kizárólagos jogot biztosít a szoros feletti ellenőrzésre, ugyanakkor békeidőben a polgári hajók számára szabad áthaladást is szavatol. Ami számunkra érdekes, hogy a nem fekete-tengeri országok hadihajó forgalmát viszont korlátozza (2008-ban, a grúziai konfliktus idején már volt abból feszkó, hogy a Boszporuszon átjött egy amerikai hadihajó – ezt Oroszország akkor sérelmezte, az általuk ellenőrzött grúz kikötőben végül ki sem tudott kötni az állítása szerint csak segélyeket szállító amerikai hadihajó!), magyarán, az Egyezmény szellemében amerikai, francia stb. hadihajók nem tudnának csak úgy megjelenni a Fekete-tengeren.

Más a helyzet az Isztambul-csatorna megnyitásával: ez belföldi vízi útnak számítana, és az jön át rajta, aki akar, pontosabban, akinek Törökország megengedi. Az a Törökország, amely ma még NATO-tag, de Erdogan alatt egyre erősebben van jelen nemzetközi politikájában az egykori Oszmán Birodalom utáni sóvárgás, az az Erdogan, amelyik nem habozik a menekültáradat megindításával zsarolni Európát – hogy Törökország politikája milyen fordulatot vesz majd  a következő években, az egyelőre rejtély, de, ha Amerikával szembefordulna (amire azért nem kevés esély van, lássuk be!), akkor könnyen előállhat olyan helyzet, amikor annak fogunk örülni, hogy az orosz hadsereg jelen van a Fekete-tengeren.

Mindez egyébként részben, de nem egészében azt is megmagyarázhatja, hogy miért vállalta be Moszkva Krím megszállását, miközben a többi térséget (Donyck, Lugansznk) hanyagolja, de a két nagyhatalom még vív egymással egy nem szabályos geopolitikai mérkőzést a Balkánon, hogy tovább fokozzam a feszültséget.

Törökországon kívül nem árt figyelni Iránra is: a perzsa állam évtizedek óta arra készül, hogy atomfegyvereket fejlesszen ki magának, Szíria, Irak, Líbia összeomlása után pedig megnyílt előtte a fizikai tér, a síita milíciák jelenléte a szunnita Irak területén ma már szinte mindennapos jelenségnek számít, a két államnak amúgy is maradt egymással elszámolnivalója az Irán-Irak háború óta, Afganisztánban pedig, Biden gyászos kivonulása után egyrészt visszajöttek a tálibok, akik ma már egészen másképp kommunikálnak és másként jár az eszük, mint korábbi elvtársaiknak, ezért kevésbé tűnnek kiszámíthatónak, másrészt Biden gyászos kivonulása, az Amerika-barát afgánok magukra hagyása nagyon alacsonyra lőtte be az amúgy sem túl magas Nyugat iránti bizalmat.

Kína, Oroszország és Irán is érdeklődve figyeli, mi a helyzet Afganisztánban, és hogyan tudná oda betenni a lábát, de a legjobban figyelő szereplő az pont egy másik atomhatalom, Pakisztán, aki nagyon nem szeretné, ha a tálibok megerősödnének, de magára sem akarja haragítani őket, viszont csöppet sem hiányzik neki, hogy Afganisztán felől is erősítenie kelljen védelemét, mert ott van neki egy másik atomhatalom, az ősellenség India, ahol Modri elnök óta napirenden van az imaginárius belső ellenség gyártása, keresztények és muzulmánok elleni állam által hallgatólagosan támogatott erőszak – idő kérdése, hogy a hindu fasizmus mikor fedezi fel magának azt, hogy Kasmír népei az ő bevonulására várnak, és akkor tényleg napokra, vagy akárcsak órákra leszünk egy kisebb (más szereplők belépésével nagyobb) atomháborútól. És ha már a nagy sakktáblán vagyunk, akkor nézzünk jobban: Japán észrevette az orosz-ukrán válság globálissá váló eszkalációjában a lehetőséget, nekik az oroszokkal lenne egy meccsük, amit Kuril-szigeteknek neveznek, csakhogy Kína minden japán katonai lépést ellenségesként kezel, így a felkelő nap országa és a Nyugat közötti, a jelenleginél erősebb szövetség, közös katonai akció könnyen eredményeztheti, hogy Kína is felpörgeti az oroszok támogatását, az ázsiai térségben továbbá az eddig csendben ugyan, de rendületlenül ott kevergeti a szart és a kávéját az az Észak-Korea, amely imád nukleáris rakétákkal lövöldözni, ráadásul Amerika valamiért elfelejtette ide is exportálni a demokráciáját, így aztán Kim Dzson-Un és elvtársai egyre inkább bíznak abban, hogy hamarosan ők is globális katonai szereplőkké válhatnak, nem is biztos, hogy minden ok nélkül, ennek viszont senki sem fog örülni. Izrael megbékült ugyan két jelentős muzulmán állammal, de ez azt is jelenti, hogy arab-arab háborúskodás is kitörhet, ugyanis az Emirátusoknak lassan fontosabb a jólét, az anyagi javak és a nyugati civilizáció termékeinek szabad elérése, mint Mohamed próféta hű követése, ami viszont újabb teret nyit meg az iráni titkosszolgálat előtt, amely nem fog habozni, ha fellázíthatja a helyi fundamentalistákat a kormányuk ellen.

Latin-Amerika pedig nemrég Bolívia hangján keresztül jelezte, hamarosan belépnek arra az energiapiacra, ahol már Venezuela jelen van, ezek az államok hagyományosan oroszbarát politikát folytatnak, ide csaphatjuk a floridai partokhoz közel eső Kubát is, Brazíliában, ha nem is polgárháborús hangulat uralkodik, de nincsenek messze ettől, lévén Bolsonaro elnök sajátos járványkezelése, mi több, szegényeket sújtó politikája nyomán a járványidőszakban oda jutottak, hogy a favellákban a kokainkartellek rendelték el a karantént, mivel nem sokan szegték ezt meg, így az emberek könnyen levonták a következtetést: erő=rend, biztonság – ez utóbbi egyébként a világon majdnem mindenütt megfigyelhető! A járvány miatt amúgy is elszegényedő brazil lakosság körében erősen reális annak alehetősége, hogy kitör egy éhséglázadás, egy brutális, forradalom vagy valami hasonló.

És Afrika?

Egyelőre a demográfiai válság nyomai itt nem látszanak, ez viszont továbbra is garantálja, hogy menekültek milliói indulnak majd el innen boldogságukat keresve (az elöregedett Európa felé, khm, ki is jósolt hasonlókat Európában, emylik miniszterelnök?!), de az etiópiai Renenszánsz-gát megépítése már egy olyan kérdéskör, aminél már sokkal kevesebbért is gyilkolták le egymást emberek azon a vidéken, ezzel pedig már el is érkeztünk a geostratégia következő állomására, ami – legalábbis az én értelmezésében – még mindig nem mélynek, hanem egyenesen közhelyesnek számít, ez pedig nem más, mint: háború a vízért!

Igen, a vízért, és nem, nem a tengerek feletti katonai uralomra gondolok, hanem az egyszerű ivóvízre, ami hamarosan olyan stratégiai ággá változik, mint most a kőolaj vagy a gáz (ha már most nem az?!), ezzel pedig meg is nyitottuk a következő problémahalmazt, ami nem más, mint a klímaváltozás, az ebből fakadó problémák (elsivatagosodás, vízhiány, szélsőséges időjárások által okozott gazdasági károk, mezőgazdasági termelésben előálló ingadozások, kimaradások, élelmiszerbiztonság stb.) visszavezetnek minket ugyanoda, hogy előbb-utóbb háborúzni KELL, akár tetszik nekünk, akár nem.

Hogy el lehetne mindezt kerülni?

Aligha, ugyanis most jön egy olyan problémakör, amely valahol minden eddig taglalt kérdésnek a gyökerénél áll, ez pedig nem más, mint a világ emberiségének, különösen a globális irányzatokat uraló politikai, gazdasági, kulturális elitnek az elhülyülése, a

21. Szellemi, intellektuális elsivatagosodás

Akadnak manapság is olyan gondolkodók, akik figyelmeztetni próbálnak arra, hogy a fentiekre nincsenek válaszaink. A gond szerintem ennél sokkal nagyobb:

nincs már meg az az intellektuális képességünk, hogy befogadjunk, elemezzünk, szintetizáljunk, illetve ezek alapján döntsünk komoly kérdésekről.

A járvány világosan megmutatta: az irányító elitek haboznak kemény lépéseket meghozni, a tömeg jelentős része, talán a többsége is szívesen szembemegy a tudományos alapokon nyugvó racionalitással, ami még nem lenne akkora baj, ha ennek az oka nem a saját egó kielégítése lenne: ha eddig mehettem éjfél után kocsmába, akkor most legyen szabad, járvány ide vagy oda, és az ilyen és ehhez hasonló vágyak termelték ki azt az álracionalitást, amivel aztán később már a „szabadságjogok” védelmében léptek fel az oltásellenesek.

Ha legyintenénk rájuk, akkor csak szólok, világszerte milliók tüntettek és tüntetnek a mai napig a járványügyi szabályozások ellen, ami azt is jelenti, hogy a jelenleginél sokkal súlyosabb válságok idején – amelyek bekövetkezte csak idő kérdése! – ez az emberiség nem lesz képest fegyelmezetten helyt állni, az elitek pedig két dolgot szoktak meg az elmúlt harminc évben: fikázni a plebszt és kiszolgálni az ízlésüket, akkor is így van ez, ha első olvasatra paradoxonnak tűnik, amit írok. A helyzet több mint siralmas, az államokat, intézményeket irányító döntéshozók világszerte haboztak kemény intézkedéseket foganatosítani, a média teljesítménye pedig kritikán alulinak nevezhető.

Itt tartunk most, és ebben a mezőben kéne lehelyezni az orosz-ukrán, amerikai. nyugati konfliktust!

Ugye mennyivel könnyebb hülyének lenni?

Felcser V. Örs

(Nethuszár)

Nethuszár