Mit jelent számunkra az „orosz világ”? Larisza Jakubova ijesztő tablója

Miért döntött úgy a putyini Oroszország, hogy hadat üzen az európai civilizációnak, és mit akar elérni vele? Larisza Jakubova történész, az Ukrán Tudományos Akadémia levelező tagja szemügyre veszi az „orosz világ” apologétáinak világnézetét – mint egy hatalommal bíró, a modern berendezkedés megsemmisítésére törekvő, annak évszázadok alatt kialakított szabályait eltörölni kívánó totalitárius szekta tervét.

A Donyeckben felnőtt Larisza Jakubova könyveiben – „Háromszáz év magány: Az értelmet és hazát kereső ukrán Donyec-medence” (2016. társszerző Sztanyiszlav Kulcsickij); „Orosz világ a Donyec-medencében és a Krímben” (2018); „Orosz világ Ukrajnában: a szakadék szélén” (2022) – imserteti, hogy a moszkvai politológusok hogyan inspirálták a szeparatista mozgalmakat Ukrajnában, valamint bemutatja az orosz messianizmus és nemzeti rendkívüliség eszméit, amelyeket az Alekszandr Duginhoz hasonló marginális alakok terjesztenek, és amit a Kreml fegyverként használ az expanzió, és Oroszországnak a Nyugattal vívott hibrid háborújának igazolására. Larisza Jakubova megosztotta következtetéseit a Rádió Szvoboda „Kulturális napló” c. adásának hallgatóival.

– Úgy tartják, az „orosz világ” ideológiája Pjotr Sedrovickij /Петр Щедровицкий/ politilógiai tanításaiból ered. Ma Sedrovickij azt mondja, ő egészen mást értett ez alatt, és elhatárolódik az agresszív terjeszkedés ideológiájától.

Sedrovickij az elsők között használta publicistaként az „orosz világ” szófordulatot. Ő az „orosz világot” rendszerszintű jelenségként, információs, gondolati és gazdasági hálózatként értelmezte. Szerinte alapvető üzenete abban állt, hogy beépítse Oroszországot a globális világba, megkapja a hajdanvolt Oroszország valamennyi mentális, kulturális, történelmi, gazdasági erőforrását, és felhasználja azokat Oroszország globális kontextusban történő felépítésére. Azonban annak a kvázi archaikus és kvázi mitikus konstrukciónak a dédszülei, amelyet most látunk, nem Sedrovickij vagy Pavlovszkij, hanem az „eurázsiaiak”.

A múlt század 20-as éveiben az eurázsiaiak nem használták az „orosz világ” fogalmát, de léteztek „szent Rusz”, „hatalmas Rusz”, „orosz térség” konstrukciók. Nem nevezném én ezt ideológiának, annál ez szélesebb: az „orosz világ” világnézet, és alapjában véve az eurázsiaiak által kidolgozott konstrukció. A 20-as évek végén ők keresték Oroszország összeomlásának okát a morális süllyedésben, a helytelen kulturális, politikai és társadalmi értékeknek a Nyugattól való átvételében.

A modern „oroszvilágisták” ezt kiegészítették a házépítő felfogás, az államépítés-történet mitologizálása részleteivel, meg persze a legkonzervatívabb változatú pravoszláviával, és létrehoztak egy szintetikus produktumot, amely képes lett ügyesen egyesíteni az összeegyeztethetetlen, de a posztszovjet polgárok mentalítására és pszichotípusára hatást gyakorló komponenseket, bármik is legyenek azok.

Kétségtelenül ez nem a metodológusok gyermeke – a modern stádiumban ezer és ezer interpretálóé, akik ráadásul gyakran név nélküliek és arctalanok. Ez egy önálló életet élő produktum. A legveszélyesebbek nem is ezek az interpretálók, hanem az információs zajként reprodukált önkényesen összevágott szövegtöredékek, amik folyamatosan pörögnek a médiában, és jelen vannak a hatalom képviselőinek beszédeiben. Különféle iskolák – amelyek így vagy úgy dolgoztak ezen a politikai terméken – értelmi konstrukcióinak kiragadott, egymással abszolút össze nem egyeztethető részletei olyan közös információs mezőként élnek, amelyben reprodukálódik az állami élet az Orosz Föderációban.

A konstrukció egyedisége abban áll, hogy eltérően az ideológiától, hangsúlyozottan nem politikai, vagyis nem oldja meg a politikai kérdéseket mint olyanokat, mert messze túlmutat a politikai élet szféráján. Kérdezze csak meg bármelyik érintettet, mit gondol: elakad és nem lesz képes válaszolni. Mindemellett ez a konstrukció előállítja a legszörnyűbb dolgot: a mindenki mással szembeni gyűlölet kontextusát.

Ön a munkáiban előre jelezte a jelenlegi fegyveres konfliktust. Mikor, és hogyan jutott arra a következtetésre, hogy a világnézet, amelyről beszélünk, az előadótermekből átmegy a harcmezőre, és kihívást intéz az európai civilizációhoz?

Miért lett volna nehéz jósolni?! A háború Ukrajnában 2014-óta tart. Munkámat az úgynevezett „orosz tavasz”, vele együtt az eszme terjedését kísérő egész információs mező tanulmányozásával kezdtem a Donyec-medencében. Alámerülve az „oroszvilág” honlapokba, amelyek, mire a konfliktus mindenkinek szemmel láthatóvá vált, már léteztek, azt tapasztaltam, hogy ez alámerülés a háború és gyűlölet démonjainak világába.

Ez a világ 2014-től kezdve tíz éven át létezett, növesztette potenciálját, táplálták pénzügyileg, támogatták káderileg. Az „orosz világ” politológiai konstrukció nagyon nagy mértékben kezdett változni a „narancsos forradalom” után. Ettől a pillanattól kezdődött el ennek a politológiai produktumnak a megformálása, győzedelmes menetelése, és elkezdődött Ukrajnában az „orosz világ” neofitáinak toborzása. A FÁK országok Intézete rendezvényeket tartott, a Zatulin-ügynökök (Konsztantyin Zatulin orosz politikus, a FÁK Intézet igazgatója. a ford.) konferenciákat rendeztek, amelyeken átbeszélték az összes tézist. Erőforrásaik miatt sohasem szégyellték magukat. Abszolút nyíltan hangzott el náluk a kollektív Nyugat elleni ukrajnai politikai projekt, no meg az ukránok, mint olyanok elpusztítása útján vívott harc eszméje Ukrajna területén. Ám ha megnézzük akkori erőforrásaikat, látható, hogy néhány ezer lájkkkal rendelkeztek. Oroszország és Ukrajna méretéhez képest ebben az időben ez a statisztikai hibahatár közelében volt. Ezért láthatóan az SZBU /ukrán titkosszolgálat. a ford./ és az ukrán politikusok nagyon sokáig ezt egy marginális csoport, bolondok tevékenységének tartották, akikre nem kell feltétlenül figyelmet fordítani.

Ön ezt tapasztalta Donyeckben, amikor ott élt?

Már régen Kijevben élek. Megfigyeltem Donyeckben egy 5-10 emberből álló csoportot, akik egy nem létező ország zászlaját hordozták: kivonultak, fényképezkedtek, publikáltak kis példányszámú újságokban, elküldték beszámolóikat a központba, és szétoszlottak. Sok éven át ezek a munkanélküliek, partra vetett lúzerek érdekeit képviselő csoportok voltak. Ukrajnában ez alatt a 20 év alatt viharos politikai élet zajlott, Ukrajna aktívan kereste magát különféle politikai ideológiákban, rengeteg ötletet, irányzatot, megközelítést próbált ki, emésztett meg. Nem volt okunk aggodalomra, mert a helyi bázisuk minimális volt, nem volt semmilyen támogatottságuk.

Még a Krímben sem?

A Krímben a helyzet bonyolultabb volt. Létrehoztak számos pártot, amelyek így vagy úgy kinyilatkoztatták a nagy egész „oroszvilági” projekt egyes különálló ideológiai részleteit. De persze ezeket ott jelentősen nagyobb mértékben finanszírozták. Ahogy nálunk mondják: ez volt a „jutalma” az FSZB /orosz titkosszolgálat. a ford./ hosszú időn át tartó komoly figyelmének a krími politikai majdanocska iránt. Ők befolyásosabbak voltak, de ez alapvetően annak köszönhető, hogy e nézetek hirdetői jelen voltak a krími parlamentben. Szerepet játszott még ebben a demográfiai helyzet, olyan minőségében, amit mi a Krím társadalmi organizmusának nevezünk. A Krím az a régió, amelyben legmagasabb volt az orosz nyelvűek százalékos aránya Ukrajnában. Ráadásul a Krím lakóinak jelentős hányada hivatásos katona, illetve kiszolgált nyugdíjas. Ezen választóknál ez az ideológia nagyon jól működött 2014-ben.

Ami az ukrajnai Donyec-medencét illeti, ott a helyzet radikálisan más volt, közvetlen katonai beavatkozás nélkül ennek az ideológiának semmi esélye sem lett volna. Kialakult bizonyos egyfelől lehangoló, másfelől reménykeltő szituáció, amely azt mutatja, az ilyen mesterséges, halva született konstrukciókat maga az élet semmisíti meg. Előbb vagy utóbb – sajnos, hatalmas veszteségek, tönkretett sorsok árán – az élet visszatér, és minden mesterségeset elmos a történelem áradata, viszont minden megmarad, aminek alapja van az élet szempontjából.

Ön úgy gondolja, az, amit mi most láthatunk, az nem az „orosz világ” diadala, hanem az agóniája?

Oroszországban van egy csodálatos kutató, Dmitrij Susarin, akinek van egy eget rengető műve, az „Orosz totalitarizmus”. Ebben arról ír, hogy ő ezt az orosz totalitarizmus diadalaként értelmezi. Nem mindenben értek egyet vele, bár mi ugyanarról a dologról beszélünk, más-más oldalról szemlélve. Valójában mi egy elágazási pontban élünk, és még a legtisztább elme sem biztos, hogy meg tudja mondani, mi lesz ezután. Nem vagyok jós, történész vagyok.

Látom, hogy 8 éven át ez a produktum növekvő pályán haladt, fejlődésének csúcspontja felé. Jelen pillanatban tanúi vagyunk a totalitarizmus történelmileg új verziója megszületésének és kialakulásának. A putyinizmus a totalitarizmus történelmileg új verziója az információs társadalom és a posztigazság díszletei között, amely egyesített minden összeegyeztethetetlent és felhasználja a politológia erőforrásait, hogy kialakítsa az emberiség jövőjét. Konkrétan ez az eszméjük, a küldetésük. Meg tudják-e ők ezt csinálni, vagy sem, az az emberiség többi részétől függ.

Ha megjelenne ön előtt egy lovag, és azt kérdezné, hogyan sebezhető meg az „orosz világ” nevű szörnyeteg, van-e neki Achillesz-sarka, milyen választ adna neki?

Kétségtelenül van neki Achillesz-sarka. Tudjuk, hogy a totalitarizmus valamennyi változatának egyszer vége szakad. Ezt a véget az biztosítja, hogy a rendszer önmegsemmisítő. Ez egy halva született nemlét. Gyakran hasonlítják az ennek a konstrukciónak a hatása alatt álló oroszországi embereket az élőhalottal, aki maga nem él, fő feladata, hogy senki se éljen. Ez már nem állam és nem emberi közösség, ez egy rákbeteg politikai rendszer. Mint bármelyik rákbeteg, keresztülmehet néhány stádiumon gyógykezelés nélkül, és így vagy úgy halad a logikus vége felé, a negyedik stádiumhoz, amely halállal végződik. Sajnos, a Szovjetunió példája alapján kénytelenek vagyunk elvetni a naiv feltételezést, mely szerint a totalitarizmus természetes halála lezárja ezt a korszakot egy adott nép életében, és kész. Lev Gudkov¹ kutatásai szociológiai anyagok alapján azt mutatják, hogy fennáll a totalitarizmus visszatérésének lehetősége.

Más a forma. Ha valaki a brezsnyevi időkben azt mondja nekünk, hogy Oroszország igyekezni fog eltörölni a föld színéről Harkovot és a Donyec-medence városait, ráadásul pravoszláv áldással, azt elvitték volna a bolondok házába.

A forma más, a lényeg ugyanaz. Mert tömeges deszubjektivizálásról beszélünk, fixa idea kialakulásáról, a lakosság tömegeinek ezen eszme megszállott megvalósítóivá való átalakulásáról, ennek az eszmének az egész világra való rákényszerítéséről. Azoknak, akik emlékeznek a totalitarizmus bársonyos brezsnyevi változatára, úgy tűnik, ez nem lehetséges. Én, mint a háborúk közötti időszak történésze, ismerek egy másik verziót, amelyben mindez lehetséges volt.

Ami 1917 és 1953 között történt – nemcsak a Szovjetunióban, hanem az egész világon – a totalitárius gondolkodás mátrixa, amely magával ragadta emberek tízmillióit, akik úgy gondolták, hogy csak az ő életmódjuknak és a világról alkotott elképzeléseiknek van létjogosultsága, a többiek pedig kötelesek engedelmeskedni. Ukrajnában azok az emberek, akik még a Szovjetunióban születtek, mára a lakosság 68%-át teszik ki. És bármelyikünk, aki akkor született, ilyen vagy olyan mértékben hordozója ennek a totalitárius mátrixnak. Mi gyakorta fel sem fogjuk, hogyan működik ez bennünk, de ezt ettük már a bölcsődében, óvodában, hordoztuk kisdobos gyermekkorunkban, úttörő kamaszkorunkban, komszomolista ifjúságunkban. Nem is beszélve azokról, akik párttagok voltak: vegyük bármelyiket, ha mindegyikükkel foglalkozhatna pszichológus és történész, felrajzolhatnák mentális térképüket, meglepődnének, mennyire mindannyian ennek a korszaknak a lenyomatai vagyunk.

De ez ugye nem azt jelenti, hogy mindegyikünk az „orosz világ” világnézet hordozója?

Kétségtelenül. A sebezhetőséget számos egyéb tényező magyarázza vagy határozza meg. Mára az alapvető tényező – az „orosz világ” Achilles-sarka, amelyről Ön beszélt – az, hogy nem érinti azokat, akik szubjektívek. Ha szubjektív vagy, akkor máris kitörsz a totalitárius rendszerből. Pontosan ez az a határ, amelyen túlra az semelyik formájában sem képes átjutni. Mert ma ezt a konstrukciót úgy alakítják ki a marketingesek, hogy – sajnos tisztán elméletileg – befolyása alá kerülhet bárki, bármilyen etnikai származású is. Éppen ezért dolgozták ki a nem oroszok képviselői számára is.

Csecsenföldön különösen.

Létezik neo-eurázsiaizmus, ugyanaz, mint az „orosz világ”, csak más nézőpontból. Vagyis ön a hatása alá kerülhet, akkor is, ha ön csecsen, akkor is, ha kazah, sőt még ha koreai is, vagy amerikai, olasz, ha ön 20-30 évvel ezelőtt emigrált Oroszországból Kazahsztánba deportált németek vagy lengyelek utóda, bárki is legyen. Ha ön a ragyogó kollektív múltról alkotott elképzelések töredékeivel él, akkor az ön számára akad ennek a hatalmas politikai technológiai terméknek egy szegmense, amely önt, mint halat a horog, magához láncolja és elvonszolja ebbe a ragyogó totalitárius jövőbe.

Vagyis: az ellenméreg az individualizmus?

Ez nem individualizmus, ez szubjektív létezés. Ez önmagunk megtöltése tartalommal, ami nem csorda- nem törzsi, sem orosz-nyelv-által-egyesített embercsoport tartalom. Ha ön szubjektív, és rendelkezik értékes tartalommal, akkor ez önt nem tudja elragadni. Krisztus a szamaritánusokkal egy nyelven beszélt, ám különböző dolgokról és különböző világfelfogásokról beszéltek. Hát ezért is itt húzódik a határ.

A szituáció szörnyűsége és veszélyessége a világ számára – erről írtam „Eurázsiai széthullás” című könyvemben – az, hogy ez a produktum a létezés határára sodorja a világot, lecserélve a zsidó-keresztény civilizáció elmúlt kétezer év alatt kialakult értékplatformját és a liberális demokrácia bejáratott rendszerét, azt ajánlja, hogy változtassunk meg mindent és tegyük a világot szabályok nélkülivé.

Mint a „CSVK Wagner”? /orosz kvázi magánhadsereg. a ford./

Igen, ahol a pöröly a törvény. Akinek a kezében a pöröly, az fogja megfogalmazni az elkövetkező öt perc törvényeit. Az „orosz világ” egy olyan jövő ígérete, amelyben ember embernek farkasa. Ez egy fényes jövő ígérete minden megsemmisítésén keresztül. Eközben hiányoznak a játékszabályok, azokat csupán a törzsi elv szerint határozzák meg: beszélsz oroszul vagy nem beszélsz oroszul.

Minden épeszű embernek, még ha oroszul is beszél és nem is tud beszélni más nyelven, ha szubjektív, meg kell érteni, hogy ezek nem szabályok – ezek külső jellemzők. Mik hát a szabályok

És amikor kezd elgondolkodni, anyagot gyűjteni, figyelmet fordítani nemcsak az emberek szavaira, hanem tetteire is, akkor megérti, hogy őt bevonták egy állami léptékű totalitárius szektába, egy destruktív totalitárius szektába, és felajánlják az ehhez a totalitáriusan destruktív szektához való tartozás univerzális jegyét – az orosz nyelvet. Minden más automatikusan lenullázódik, és megfosztatik létjogosultságától. Ezek a törekvések a célközönséghez igazodnak, és ők sokan vannak. Marketingjét úgy alakítják, hogy a közönség túlnyomó többségű legyen. Ilyenek például azok a szírek is, akik Bassár el-Asszad hívei: vannak saját mém-készleteik, témáik, stigmáik, sztereotípiáik és manipulációik…

De hát ők oroszul nem beszélnek.

Számukra a katonai művelet kezdete óta második államnyelv az orosz, egyből elkezdték tanítani az iskolákban. Nincs a világnak olyan szöglete, amelyet ennek a terméknek a marketingje ne akarna lefedni. A lényege abban áll, hogy robbantsuk fel belülről a világ létező koordináta rendszerét, és ideális esetben romboljuk le az alapokig.

Ez olyan, akár a permanens forradalom, amelyet Trockij hirdetett?

Ott az eszme ráadásul sokkal humánusabb volt. Ott azzal a banális esettel álltunk szemben, amikor az egyik társadalmi organizmus meghódítja a másikat, felgyorsul a társadalmi-gazdasági fejlődés, az úgynevezett proletariátust bevonják a társadalom irányításának elitjébe, perspektivikus fejlődési tervként pedig ott a kommunizmus építése. Mostanra látjuk, hogy ez abszolút utópisztikus volt. Ennek ellenére üzenete humanista volt: szakadjon meg az ember ezredéves ember-általi kizsákmányolása, biztosítsunk a társadalomnak egyenlő lehetőségeket a megsemmisített kizsákmányolók csontjain. Itt valami egészen más üzenetet közvetítenek. Ennek az „orosz világ” nevű hatalmas mentális platformnak a leginkább konzervatív szárnyán – dugini kifejtésben – annak a világnak a megsemmisítéséről beszélnek, amelyiknek egyszerűen nincsen joga a létezésre, mert az abszolút gonosz kategóriájába sorolódik.

Dmitrij Bikov² azt mondja, Oroszországot nem a NATO keríti be, hanem a jövő, és ezzel a jövővel Oroszország harcban áll. Igaz ez?

Ez csak a lehetséges metszetek egyike. Számomra alapvető az a metszet, mely szerint Oroszország háborúzik saját magával, megsemmisíti önmagát, és megsemmisíti magában az Istent. Mostanra az isteni ábrázat megtagadásának csúcspontján van. Ez a szubjektivitás megtagadása az emberben, ami Isten kenetje: minden embert megkennek születésekor szentelt olajjal, jogot adva az életéhez, boldogságához és értelméhez, önmaga kereséséhez.

Oroszország – kollektív Putyin, aki magára öltötte páncélként az archaikus, kvázi mitikus eszmék egész rétegét. Ez egy teljesen hazug világnézet, fekete mágia. Az embernek, mint szubjektumnak nemcsak a biológiai megsemmisítéséről van szó, hanem lelki és intellektuális megsemmisítéséről is.

Arról van szó, hogy gettóba hajtsák úgy az oroszországi embereket, mint az összes oroszul beszélőt, amelyben az ember a „kollektív Putyin” eszméi által vezérelve fog élni, Prigozsin /a Wagner- csoport tulajdonos-vezetője. a ford./ pörölyének szabályai szerint. Ez nem egyszerűen harc a jövővel, hanem annak akarása, hogy ne hagyjuk az embereket emberré válni és emberi életet élni.

Ez harc az emberi boldogsággal, a boldogságnak azzal az értelmezésével, ami a civilizáció jelenlegi szintjén elfogadott. Ez a projekt egy törzsbéli létezést ajánl, amelyben mindenki egy nem fiatal, nagyon középszerűen iskolázott ember eszméi szerint él. Ennek a kollektív fantomnak – aki Oroszországot kormányozza – alapvető feladata, hogy az emberek, akik a fantom hatalmának demográfiai alapját adják, legyenek intellektuálisan, lelkileg, és kulturálisan annyira szegények, hogy ne vegyék észre a primitivizmust, haragot, gyűlöletet, képmutatást, aljasságot és becstelenséget, a maffiavezérek másodpercenkénti orcátlan hazugságát, a bűnözőket, akik világuralomra törnek.

A putyini Oroszország azért küzd, hogy a világ álljon meg és sehová se haladjon, senki ne keressen semmit, ne álmodozzon, ne fedezzen fel semmit, csak térdepeljen a sarokban kukoricán, idejében kapja meg a vesszőzést, és engedelmesen hallgasson rá. Az ő fényes jövőjükben mindenki engedelmesen végrehajtja a demográfiai erőforrásként rá kimért funkciót a kiválasztottak – akik választói joggal lesznek felruházva – új palotáinak építésében, míg maguk az emberi létezés és önálló gondolkodás jogától megfosztott törzs tagjaiként fognak élni. Hát ez az, amiért a „kollektív Putyin” küzd.

Eközben mindezt a nyugati civilizáció romlottságáról, lélektelenségéről szóló szavakkal leplezik, arról, hogy rég itt az ideje megállítani ezeket a perverz alakokat. Mindez csupán olyan emberek újabb színjátéka, akik meg akarják szilárdítani hatalmukat örökre, és mindazokat, akik nem tartoznak a falkájukhoz, utódaikkal egyetemben meg akarják fosztani a lehetőségtől, hogy valaha is emberi életet éljenek.

FORRÁS: Svoboda

Szemlézte: Orosz Tükör
Fordította: Számel Pál

[1] Lev Dmitrijevics Gudkov /Лев Дми́триевич Гудко́в/ (1946 -) szovjet és orosz szociológus. 2006-tól 2021-ig a „ Jurij Levada” elemző központ igazgatója (Levada Központ). 2006-tól a „Közvélemény hírei” folyóirat főszerkesztője. A filozófiai tudományok doktora.

[2] Dmitrij Lvovics Bikov/Дми́трий Льво́вич Бы́ков/ (1967-) orosz író, irodalomtanár, költő, publicista, kritikus, rádió-és televíziós újságíró

(Nethuszár)