Öt forgatókönyv Oroszország jövőjéről
2024. 04. 25. 15:06:58
A külpolitikára szakosodott amerikai Foreign Affairs című kiadvány öt lehetséges forgatókönyvet vázolt fel Oroszország jövőjével kapcsolatban, amelyre az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek kell felkészülniük – ezeket ismertetjük alább.
Putyin új cárként mutatja be magát, de egy igazi cárnak nem kéne aggódnia utódlási válság miatt. Putyin azonban aggódik, ezért kellett szimulálnia az elnökválasztást, amit nem is olyan rég nyert meg, meggyőző fölénnyel és kétes módszerekkel. 2030-ban, ennek az elnöki ciklusának végén azonban 78 éves lesz. A születéskor várható élettartam Oroszországban még a 67 évet sem éri el – azok az oroszok, akik túllépik a 60. életévüket, a 80-as éveiket is megélhetik. Putyin csatlakozhat hozzájuk, de nem feledheti: még Sztálint is utolérte a halál.
Oroszország, mint Franciaország
Franciaország mélyen gyökerező bürokratikus és monarchikus, és gazdag forradalmi hagyományokkal rendelkező ország. A forradalmárok felszámolták a monarchiát, hogy az visszatérjen egy király, majd egy császár személyében, hogy aztán újra eltűnjön, ahogy újabb köztársaságok keletkeztek és szűntek meg. Franciaország hatalmas birodalmat épített, majd veszített el a rendkívül kiterjed gyarmati területeivel együtt. Az ország uralkodói, élén Napóleonnal, több évszázadon keresztül fenyegették szomszédaikat.
A maga részéről Oroszországnak van egy etatista és monarchikus hagyománya is, amely a jövőbeni politikai rendszerek természetétől függetlenül fennmarad, és egy forradalmi hagyománya, amely ugyan már nem aktuális, de az intézményi kulturálban és a népi emlékezetben továbbra is él, mint figyelmeztetés és inspirációs forrás.
Oroszországban Moszkva dominanciája az ország többi részével szemben meghaladja azt a mértéket, amit Párizs mondhat magáénak Franciaországban, ahogy Oroszország földrajzi kiterjedése is meghaladja Franciaországét. Nagyon kevés állam, és még kevesebb európai ország mondhatja el, hogy sok közös vonása van Oroszországgal, de Franciaország jobban hasonlíthat erre az országra, mint bármelyikük. Minden problémájával együtt Franciaországon kívül nehéz olyan országot találni, amely alkalmasabb arra, hogy reális modellt nyújtson egy virágzó és békés Oroszország számára.
Ha Oroszország olyanná válna, mint Franciaország – egy demokrácia, jogállami rendszerrel, amely büszke abszolutista és forradalmi múltjára, de már nem fenyegeti szomszédait – az nagyon fontos geopolitikai eredmény lenne, ezt azonban nagyon nehéz elérni. Franciaország nagyon nehéz és hosszú utat járt be, amíg elért addig, amilyennek ma ismerjük őt. Egyesek azt mondanák, hogy Oroszországnak szüksége van egy saját Charles de Gaulle-ra, aki megszilárdítaná a liberális rendet, bár jelenleg nincs ilyen hős alak a láthatáron. 1991-ben azonban Oroszország problémája nem az volt, hogy Borisz Jelcin nem vált de Gaulle-á, hanem az, hogy az ország sokkal távolabb volt a stabil, nyugati típusú alkotmányos rendszertől, mint a három évtizeddel korábbi Franciaország.
Oroszország visszavonulóban
Egyes oroszok örülnének, ha Oroszország Franciaországra hasonlító országgá válna, viszont mások számára ez maga a tabu-forgatókönyv. El tudunk képzelni viszont egy leendő tekintélyelvű nacionalista vezetőt, aki Putyinhoz hasonlóan meg van győződve arról, hogy az Egyesült Államok Oroszország elpusztítására törekszik, de aggódik az ország kilátástalan jövője miatt, és hajlandó Putyint hibáztatni a kialakult helyzetért. Vagyis valaki, aki örömet okoz azoknak, akik most Putyinra szavaztak, de aki képes meggyőzni őket arról, hogy az Ukrajna elleni háború rossz Oroszországnak.
Noha Oroszország tekintélyelvű rezsimje ismét bizonyította háborús körülmények közötti ellenálló képességét, a hazai befektetések és a diverzifikáló súlyos hiánya, valamint Putyin képtelensége a demográfiai válság megfékezésére, illetve a technológiai összeomlásban betöltött szerepe arra késztetheti a nacionalistákat, hogy felismerjék: Oroszország az önpusztítás küszöbén áll.
Privát véleményszférájukban sokan jutottak már arra a következtetésre, hogy Putyin saját elavult rezsimjének fennmaradását az ország nagyhatalomként való fennmaradásával egyenértékű célként kezeli.
Tavaly nyáron Jevgenyij Prigozsin kénytelen volt feladni rövid ideig tartó lázadását, mivel magára maradt a Moszkva ellen irányuló lázadásában. Azonban hiába nem sikerült kellő támogatást szereznie az orosz elitből, a rezsim hívei ugyanúgy nem siettek Putyin védelmére sem.
Az orosz csapatok Ukrajnából való kivonása és a Nyugat-ellenes harcok leállítása lehet Putyin hatalomból való eltávolításának, vagy a Kreml jelenlegi vezetőjének halálának következménye, ahogy az sem zárható ki, hogy Putyin azért lesz kénytelen megtenni mindezeket, mert hatalmát komoly fenyegetések érik majd.
Történjen bárhogy is, az Ukrajnából való kivonulás és a Nyugat-ellenes harc beszüntetése egy olyan felismerésből fakadna, amely taktikai lépések megtételét vonná maga után. Ilyen felismerések lehetnek: Oroszország nem képes a végtelenségig harcolni a Nyugat ellen, óriási árat fizet azért, hogy ezt az utat választja, és fennáll annak a veszélye, hogy elveszíti az Európával fenntartott létfontosságú kapcsolatokat, miközben számára megalázóan egyoldalú függési viszonyba kerül Kínával szemben.
Oroszország, mint vazallus
A Putyin-párti elitek büszkék arra, hogy találtak egy olyan lehetőséget, amely még mindig jobb, mint a Nyugat. A Peking és Moszkva közötti szoros kapcsolat sok elemzőt meglepett, ismervén a két nemzet közötti zavaros múltbeli kapcsolatokat, beleértve az 1960-as évekbeli kínai-szovjet szakadást, amely egy rövid határháborúba torkollott.
Bár Oroszország továbbra is az egyetlen ország, amely a Csing-birodalomtól elvett területeket birtokol, ez nem állította meg Moszkva és Peking közeledését, a közeledés alatt pedig az elmúlt két évtizedben egyre gyakoribbá és földrajzilag elterjedtebbé váló közös hadgyakorlatokat is beleérthetjük. Ennek ellenére a két nép közötti kulturális és társadalmi kapcsolatok felületesek maradnak.
Az oroszok kulturális értelemben európaiak, és közülük kevesen beszélnek kínaiul, ellentétben az angolul beszélők számával. Ezzel szemben, még ha néhány idősebb kínai beszél is oroszul – ez Moszkva kommunista világban egykor betöltött központi szerepének köszönhető –, számuk nem jelentős, és azok az idők, amikor a kínai diákok nagy számban jártak orosz egyetemekre már csak távoli emlékek. A két vezető eddig 42 alkalommal találkozott egymással, és olyan kifejezésekkel fordultak egymáshoz, mint „a legjobb barátom” (Hszi, Putyinról) és „kedves barátom” (Putyin, Xiről).
Ahogy Kína egyre inkább az orosz külkapcsolatok egyik főszereplőjévé vált, a két ország bejelentette, hogy „átfogó stratégiai partnerséget” köt. Három évtizeddel ezelőtt a két ország közötti kereskedelem értéke 16 milliárd dollár volt, és bár a 2010-es évek közepére ez csak 78 milliárdra nőtt, 2023-ban már meghaladja a 230 milliárdot.
A Kína által Oroszországtól vásárolt repülőgép-hajtóműveken kívül ennek a kapcsolatnak a többi része viszont egyirányú: Moszkva alapvetően Pekingtől függ. A Moszkva és Peking közötti kapcsolatok kiegyensúlyozatlansága arra késztette az elemzőket, hogy Oroszországról úgy beszéljenek, mint Kína vazallusáról. Az a közös elkötelezettség, hogy a diktatórikus rendszereiknek leginkább megfelelő új világrendet építsenek fel, és uralhassák a körülöttük lévő régiókat, azt jelenti, hogy ez a de facto vazallusi kapcsolat továbbra is fennmarad, még ha egyik vezető sem akarja azt igazán.
Oroszország Észak-Korea szerepében
Bár két teljesen eltérő méretű országról van szó, a Putyin által irányított ország területe 142-szer nagyobb, mint a Kim Dzsong-un diktatúrája által uralt terület, Oroszország és Észak-Korea a jövőben nagyon hasonlíthat majd egymásra. Pontosabban: Oroszország egyfajta óriás-Észak-Koreává válhat – belföldön elnyomó, kívülről elszigetelt, nukleáris fegyverekkel rendelkező és Kínától függő, de vele szemben ellenállni képes állammá válhat, amely Pekingnek is okozhat még fejfájásokat.
Oroszország anarchiában
Miközben Oroszország külföldön, Kelet-Európától Közép-Afrikáig és a Közel-Keletig elveti a káosz magvait, addig Moszkva is áldozatul eshet ennek az anarchiának. Egy ilyen már a közeljövőben bekövetkező válságnak számos oka lehet: egy belső felkelés, amely kicsúszik az ellenőrzés alól, egy vagy több természeti katasztrófa, amely meghaladja a hatóságok menedzselési képességeit, nukleáris baleset vagy egy nukleáris erőmű szándékos szabotálása, a vezető akár erőszakos, akár természetesen úton bekövetkező halála…
A hanyatló intézményekkel és a legitimitás hiányával jellemezhető országok, mint amilyen Oroszország is, egyszerűen belesüllyedhetnek a katasztrofális események sorozatába, egy olyan válságba, amellyel már nem tudnak megbirkózni.
Bár Oroszország kevésbé kiszolgáltatott a területi felbomlásnak, mint a Szovjetunió volt, mivel az államot alkotó területi egységek etnikai vagy politikai okokból már nem határolódnak el annyira egyértelműen, mint a szovjet idő alatt, azért vannak olyan problémás régiók is, mint az Észak-Kaukázus vagy Kalinyingrád., egy olyan exklávé, amely több mint 600 kilométerre fekszik az ország többi részétől.
Ha Oroszország káoszba süllyed, Kína közbeléphet, hogy visszaszerezze azokat a hatalmas területeket az Amur folyó medencéjében, amelyeket a Romanovok a Csing-dinasztiától vettek el. Japán akár erőszakos módszerek útján is, de visszaveheti azokat az északi területeket, amelyeket az oroszok Dél-Kurillnak és Szahalin-szigetnek neveznek – és talán még az orosz távol-keleti szárazföld egy részét is, a finnek pedig visszaszerezhetik a Karélia-félsziget egykor általuk ellenőrzött részét. Az ilyen akciók általános összeomlást, vagy épp ellenkezőleg, Oroszország tömeges mozgósítását is kiválthatják.
Oroszország az útelágazásnál
Oroszország jövője kétfelé ágazik: az egyik kockázatos és a Kínától való még erősebb függést jelenti, a másik pedig a kevés sikerrel kecsegtető visszatérést Európába. Annak érdekében, hogy Oroszország egyszerre élvezhesse mindkét lehetőség előnyeit – azaz: egy dinamikus és új gazdasági szerkezettel kitartson nagyhatalomként, valamint ne kelljen engednie a Nyugatnak, és ne váljon Kína állandó vazallusává, továbbra is uralhassa az eurázsiai régiót, és lerakhassa egy olyan új világrend alapjait, amelyben a tekintélyelvűséget és más országok megszállását tolerálják – olyan mélyreható változtatásra lenne szükség, amelyek messze túlmutatnak az ország képességein.
Abban a (nagyon valószínű) esetben, ha Oroszország nem lesz egyhamar „új Franciaország”, a legvalószínűbb út továbbra is egy orosz nacionalista hatalomra jutása marad, aki felismeri, hogy az ország milyen kemény árat fizet szélsőséges és Nyugat-ellenes magatartásáért, így egy olyan kormány alakulhat, amely megtalálja az ország stabil helyét a nemzetközi színtéren – érvel a Foreign Affairs. Ebbe az irányba tett lépést jelentene az ukrajnai háború leállítása Kijevnek kedvező feltételekkel: egy olyan fegyverszünet, amelyben az elcsatolt területek nem kapnak jogi elismerést, és amelyben Ukrajnának joga van a NATO-hoz, az Európai Unióhoz vagy bármely más nemzetközi szervezet csatlakozni.
Ha tetszett, oszd meg
FORRÁS: Foreign Policy
Szerkesztette és fordította: Felcser V. Örs
(Nethuszár)