Szomorú összegzés: fél év háború

Fél év – nem nagy idő, normális körülmények között, de hol vannak mostanság azok a normális idők, amelyeket oly gyakran sírunk vissza? Fél esztendeje, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát, ezzel pedig kezdetét vette egy olyan háború, amiről azt hittük, hogy legkésőbb 1995-ben magunk mögött hagytuk örökre. De a balkáni szellem átköltözött Moszkvába, erőre kapott és újra lecsapott. Fél évnyi távolságból visszanézve viszont nyugodtan kijelenthetjük: ez a harc lesz a végső. Oroszországnak is, lehet, hogy nekünk, a Nyugatnak is. Sajnos, akárhogy is mericskéljük alehetőségeket, ezt a harcot meg kell vívnunk, hogy utána végre nekiláthassunk annak, amivel már régóta foglalkoznunk kéne: a klímaváltozás miatt meggyötört bolygónk megmentésével, a fogyasztásra alapuló gazdasági kultúránk átszervezésével, a létezés szellemi minőségének emelésével – ez utóbbihoz pedig alig találni partnert a nyugati kultúrkörben, így nekünk is vannak miért magunkba néznünk.

Az orosz agresszió nem volt minden előzmény nélküli. Jómagam, aki több éve foglalkozom Oroszországgal (hol intenzívebben, hol kevésbé, ahogy időm engedte) egyáltalán nem lepődtem meg a február 24-i támadás hírének hallatán. Annál is kevésbé, mert a Nethuszáron már 18-án megírtuk: lesz háború!  És ugyancsak jómagamról szólva: meglepődtem, hogy a 21. században még mindig lehet háborúkat indítani, meglepődtem azon, hogy Putyin, bármennyire is nyerő kártyák voltak a kezében a háború elött, minden racionalitást mellőzve elindította páncélosait Ukrajna ellen.

Ellentmondás? Aligha! A nyugati társadalom, benne a sajtóval pontosan úgy volt ezzel a kérdéssel, mint én is: eszünk szerint tudtuk, hogy elkerülhetetlen az összecsapás, csakhogy annyira ismeretlen volt ez a veszély, hogy agyunk inkább leblokkolt, és abban a hitben ringattuk magunk, hogy az egész csak a Kreml izmozása, valamit el akar érni, ezért katonaságot von össze az ukrán határnál, hogy aztán a felével beérje. Nem is lehettünk volna hülyébbek, hiszen mi kell egy háborúhoz? Pénz.

És mit csinált Moszkva már tavaly nyár óta?

Folyamatosan játszott a pandémia utáni európai gazdaság megugrott energiaigényével, egyre kevesebb gáz érkezett Russzijából, egyre drágábban – azaz, mesterségesen felverte a piaci árakat, hogy irgalmatlanul kaszáljon, ezt a pénzt pedig, ahogy azt már akkor sejteni lehetett, háborúra költi majd. Ugyancsak a háborús szándék komolyságát jelezte az is, ahogy az oroszok mindenféle tárgyalást komolytalanul vettek. Volt Biden-Putyin találkozó, EBESZ konferencia orosz részvétellel, volt itt minden, de az oroszok még csak azt sem mondták el, mit akarnak pontosan. Tavaly karácsonykor aztán robbant a hír – Putyin, az időzítést tekintve nem kevés cinizmusról téve tanúbizonyságot, akkor közölte a Nyugattal feltételeit, amelyek között ott szerepelt az is, hogy a NATO vonuljon vissza az 1997-es határai mögé. Nyilvánvaló, hogy ez teljesíthetetlen feltétel, a Baltikum, Lengyelország, Románia, Magyarország, Szlovákia – mind-mind ki kellett volna lépjen a NATO-ból, miden NATO-csapatnak el kellett volna hagynia ezen országok területét, de kár is merengeni ezen az „ajánlaton”, ugyanis az oroszok sem azért tették meg, hogy erről bárki is tárgyalásokat folytasson, tudták jól, hogy elfogadhatatlan.

Innen kezdve már a napnál is világosabb kellett volna legyen, hogy háború lesz, és ez nem elkerülhető, legalábbis tárgyalásos úton biztos, hogy nem. Mégsem ébredtünk fel – a nyugati társadalom annyira megszokta a békét, hogy el sem tudtuk képzelni azt, hogy ezt a békét valaki felkavarja, megtöri miközben erre még racionális okai sincsenek. Oroszországnak ugyanis, akárhogy néztük akkoriban, semmiféle racionális oka nem volt arra, hogy háborút indítson: gazdasága messze nem olyan erős, hogy finanszírozni tudja az ezzel járó költségeket.

A demográfiai csapda őket is sújtja,

egy háborúban pedig pont a fiatalok, a családalapítás előtt állók halnak meg, így a nemzet reprodukálása erősen kétségessé válik, ha egy amúgy is csökkenőfélben levő nép még el is küldi a halába fiait és lányait. Nem tűnt racionálisnak már csak azért sem, mert Ukrajna, a maga belső problémáival amúgy is a szétesés küszöbén álldogált, a lakosság tekintélyes része orosz ajkú, szavazati joggal (bár a Donyecki és Luhanszki úgynevezett köztársaságok, illetve a Krím orosz lakói automatikusan kiírták magukat az ukrán választópolgárok köréből, amikor elfogadták az orosz fennhatóságot, ez sem válik a Kreml fényes elméinek dicsőségére), a gazdaságuk legjobb esetben is csak döcögött, a NATO-csatlakozásuk szóba sem kerülhetett, az EU-csatlakozásuk merő álom, de, ha valami csoda folytán ezek mégiscsak megtörténtek volna, akkor azzal is Oroszország járt volna jól.

Többmilliónyi orosz polgár került volna uniós államba, ami remekül kedvez a mesterségesen előidézett politikai instabilitásoknak, a balti államok orosz kisebbségeivel egyszerre indított „nemzetiségi/kisebbségi követelések” álruhájába bújva pedig Putyin minden különösebb erőfeszítés nélkül maga alá gyűrte volna fél Kelet-Európát.

Mindemellett ott voltak az általuk finanszírozott különböző szélsőséges pártok, mint Romániában az AUR például, akik egy időben a második legnépszerűbb politikaim alakulatként nem minden alap nélkül reménykedhettek a kormány kerülésben. Aztán Putyin megtámadta Ukrajnát, és az AUR-ról kiderült, nem mind arany, ami fénylik, be is zuhant a népszerűségük, azóta sem tudnak kijönni onnan, legnagyobb örömünkre.

Mindezt csak azért írom, hogy lássuk:

nemcsak, hogy nem volt racionalitás a háború megindításában, hanem orosz szemszögből nézve egyenesen lábon lőtték saját magukat: elveszttették európai szövetségeseiket, elvesztették piacaikat, felemésztették hadseregük jelentős részét, egységbe kovácsolták a nyugati világot, kizárták Oroszországot a globális folyamatokból stb.

Finnország és Svédország NATO-csatlakozása után pedig azt is elmondhatjuk, hogy Putyinnak akár egy észak-atlanti díjat is át lehetne adni, senki nem tett még ennyit a NATO bővítéséért, mint ő. Oroszország első hat hónapja a háborúban totális csőd – minimálisnak nevezhető területi zsákmányok irtózatos véráldozat mellett. Fél év alatt több katonát és több harci eszközt vesztett Moszkva, mint a csecsen háború több éve alatt. És a területek, amelyeket maga alá gyűrt? Nos, ha az győzelem, hogy egy rakétákkal előzetesen, tisztes távolból sivatagi szintre radírozott városba bevonulsz, akkor ez már nagyon az alja – a modern háborúkban ez már szinte elképzelhetetlen. Oroszország mégis megtette, mert mást nem tudott tenni – minden technológiai előnye, fölénye meddő illúziónak bizonyult. A lélekszámban regisztrált többsége csak arra volt jó, hogy még több orosz kiskatona haljon meg értelmetlenül.

Borogyanka, Mariupol – a mészárlások, a népirtás –

aligha lehet innen úgy visszajönni, hogy senki ne álljon majd bíróság elé háborús bűnök miatt, ezzel pedig Putyin belesétált abba az utcába, amelynek nincs kijárata. Nincs már arra esély, hogy arcvesztés nélkül kihátráljon ebből a véres kalandból, egy tűzszünetről, úgynevezett békéről pedig mindenki tudja, hogy az nem lesz több, mint felkészülés a következő, még súlyosabb háborúra – ez pedig már NATO-Oroszország háború lesz. Persze, egy pár éves tűzszünet jól jönne most mindenkinek, különben is, lehetne abban reménykedni, hogy Putyin meghal, és akkor el lehet kezdnie egy másmilyen tárgyalássorozatot, de ez már a remény terepe, ami nem katonai műfaj.

A háború fél éve azonban nekünk, nyugatiaknak

is felért egy kijózanító pofonnal, bár a sokk miatt egyelőre még nem tudjuk olyan precízen megfogalmazni a leszűrhető tanulságokat, ahogy az illene, dióhéjban összefoglalva: az eddigi debilista-liberális attitűdöt el kell engednünk, mert erről legkésőbb pont most kiderült, hogy életképtelen: a biológiai-fizikai-kémiai szabályokat mellőző, zöldnek álcázott idiotizmus, amely még ezekben a nehéz időkben is az atomenergia ellen lázad, a nemzetállamok létének és fontosságának tagadása, a nemzeti szuverenitás eddigi lekicsinylése, a honvédelem, katonaság, hadsereg (khm, ki is mondta, hogy Európának szüksége van egy önálló hadseregre?) kérdésköreinek hippióta kigúnyolása stb. – és akkor még mindig csak a  felszínt kapirgáltam.

A legfontosabb tanulságot azonban a háború mellékhatásaként beálló energiaválság hozta meg: az eddigi fogyasztói szokásainkat teljesen újra kell gondolnunk, mert az élelmiszerpazarlás, amit eddig folytattunk, az energiapazarlás, amikor 50 lej volt egy repcsijegy Rómába Kolozsvárról, miközben Bécsig a taxi 60 lejt kér el, az ész nélküli autókázás stb. – a háború mellé idén jött egy újabb fiygelmeztetés, az aszály. És mindez így együtt – járvány, háború, aszály – már épp elég figyelmeztetés a Jóistentől ahhoz, hogy utólag már ne kérhessük számon a Teremtőt, miért hagyta pusztulni a Földet – hiszen ő szólt.

Itt tartunk most, és innen kéne talpraállni – ehhez viszont béke kell, a békéhez pedig győzelem.

Mit tudunk tenni?

Ghonzó

(Nethuszár)