Szorongásunk ára: tétlenül nézzük, ahogy Atlantiszunk elsüllyed

Szorongunk – ez az igazság. Akármerre nézek, akármelyik ismerősömmel, rokonommal, barátommal beszéljek, éljen itthon, Erdélyben vagy Magyarországon, esetleg a távoli Nyugaton, az a kép rajzolódik ki előttem, hogy bizony szorongunk. Lesz háború? Magunkra maradunk? Mi történik velünk?

A geopolitikai folyamatok nem túl megnyugtatóak: Trump Amerikája kivonulni látszik Európából, mindezt ráadásul egy Putyinnal kötött egyezség alapján tenné – a hírekből kikövetkeztethető jelzések legalábbis nagyon ebbe az irányba mutatnak, ugyanakkor biztosat nem tudunk. Talán ez a bizonytalanság is hozzájárul félelmeink növekedéséhez, de az sem elhanyagolható szempont, hogy látjuk: ismerőseink, barátaink, rokonaink egy része – jelentős része! – egyszerűen „megbolondult”. Amikor a kovidjárvány idején csak a szokásosnak is nevezhető összeesküvés-elméleteket ontották magukból még csak legyintettünk. Most pedig szörnyülködve vesszük tudomásul, hogy környezetünk nagy része a magyarellenes, erőszakot alkalmazni nem habozó Georgescu és vasgárdista társai felé veszi az irányt, őket támogatja. Magyarként. Nézzük, és nem értjük, mi történik.

Azokat a szabadságjogokat, amelyeket szüleink generációja még véráldozattal vívott ki 1989-ben, mára ellenségként, minden rossz okozójaként tünteti fel a politikai térben szereplők jelentős része – nem véletlenül: támogatást kapnak ebben azoktól a szavazópolgároktól, amelyek pont a szüleink generációját jelentik. A szekusok rémtettei által meggyötört generáció visszahívná egykori kínzóit a hatalomba? Nem tudjuk, nem értjük mi történik, csak látjuk, észleljük, és szorongunk.

A gyűlölködés, az egymás elleni acsarkodás, a káröröm nemcsak korábban elképzelhetetlen magasságokba emelkedett, hanem egyenesen trendi lett – ezzel párhuzamosan pedig a gyengébb fél iránti megvetés, a megtámadott alázása hétköznapi normává vált. Ezrek magyarázzák a közösségi média kommentfelületein, hogy az erősebbre kell hallgatni, az erősebb kedvére kell tenni – legyen az Putyin vagy Trump, vagy épp a kigyúrt, erőszakos, de „háttérrel” rendelkező szomszéd a lépcsőházunkból.

Elvadulás – talán ezzel lehetne legjobban jellemezni korunkat.

Erkölcsi, morális iránytűk nincsenek, pedig igény lenne rá. A nép lázasan keresi ezeket, kétségbeesésükben vagy épp butaságukban, esetleg mindkettő valamilyen mixéből kifolyólag már a második kanyar után beleesnek az épp aktuális messiás hálójába. Földi embereket ruháznak fel földöntúli képességekkel és isteni ártatlansággal, hogy voksukat nyugodt szívvel ráadhassák. Messiás-igény van, a piac pedig kitermeli az aktuális sikeres szélhámost. A ráció megszűnt, legalábbis hosszú szabadságra vonult.

A jungiánus asztrológia szerint a „felfokozott elköteleződés” korának végét éljük.

Lehet benne valami, és kétségtelen: a „felfokozott” ebben az esetben a rossz döntéshez való ragaszkodást jelenti, aminek elhagyása kifejezetten javallott. Csakhogy, miden jel szerint, az emberiség arra készül, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti. Mindennapi absztrakt jelenségek mutatják ezt: miközben szólásszabadságra hivatkozva oroszpárti hangok hangosan támogatják ártatlan ukránok ezreinek lemészárlását, aközben ugyanezek a szólásszabadságot igénylő hangok tapsolnak más vélemények betiltásának, ellehetetlenítésének. Miközben a választás szabadságára hivatkozva idéznék meg és hoznák a földre a démont, aközben az istenit keresőket üldözik és elnyomják, minden szégyenkezés nélkül, büszkén teszik ezt, a csőcselék pedig élvezettel tapsol a jelenetnek.

Nemcsak a „felfokozottat”, hanem magát az „elköteleződést” is kidobjuk az ablakon – valamikor elköteleződtünk olyan politikai értékek mellett, mint a szabadság például, esetleg a gyengébb támogatása, a szociális igazságosság és egyebek. Mindezek túlzásai elhoztak nekünk olyan vadhajtásokat, amelyek joggal ingereltek többeket – ezek a többek viszont nem a vadhajtásokat vágják le, hanem gyökerestől irtanak mindent, ami a szépre emlékeztetne. Minden túlzásai ellenére, az mégiscsak szebb világ volt, mint a mai, ennek ellenére azt teljesen felégetni óhajtja a csőcselék, pedig mást helyette úgysem tud állítani.

Kidobjuk tehát az elköteleződést is, relatívvá vált a szeretet, az érzelmi kapcsolat, az egymás iránti hűség, a víziók és álmok iránti tisztelet. Ha a korszak jelzője az elvadulás, akkor annak tartalma a tartalomnélküliség – a sivárság. Érzelmi sivárság lengi be nyugati civilizációnkat, arcrezdülés nélkül vesszük tudomásul, hogy azok, akiket amúgy bármikor megállíthatnánk, lazán népirtanak, elnyomó rendszereiket akadály nélkül ültetik nyakunkra, összefogás és lényegi ellencselekvés nélkül vesszük tudomásul, hogy az Atlanti óceán mindkét partján nagy számban élő frusztrált idióták egymást segítve döntik romba társadalmainkat.

Atlantisz elsüllyed.

Ki írja meg krónikánkat?

-örsh-

(Nethuszár)