A Tusványosi fesztivál és Bálványosi Nyári Szabadegyetem keretén belül sorra kerülő és erdélyi politikai témákat érintő beszélgetéseken, előadásokon egyetlen – igaz súlyos – tanulság fogalmazódott meg bennem: az erdélyi magyar politikai osztály csődöt mondott.

Egész egyszerűen már azzal is lépéshátrányba hozza magát, hogy nem ismeri fel a problémák valós összetevőit, aztán mindezt fokozza azzal, hogy nem nevezi meg az általa eddig elkövetett hibákat, és végül, nem fogalmaz meg javaslatokat a problémák megoldását illetően, arról már nem is beszélek, hogy esetleg egy új módszertant (khm, az erdélyi magyar alapmegállapodás, kvázi társadalmi szerződés megalkotása és egyéb filozofikus hülyeségek) állítana fel, amellyel elkerülné, – nota bene: megelőzné – a problémák eszkalálódását.

Három ilyen beszélgetést mutatok be: az úzvölgyi temetőről szólót, a Beke István-Szőcs Zoltán ügyéhez kapcsolódót és a MOGYE-ról tartott beszélgetést, ez utóbbi inkább sajtótájékoztatónak illett volna be, annyira elkerülte őket az érdemi vitának még a szellője is, hogy ember legyen a talpán, aki nem ásította rongyosra magát.

Úzvölgye

A részletekkel nem akarlak fárasztani, mindenki olvasta a sajtóban megjelent beszámolókat, de azért felelevenítenék néhány jelenetet. Ami igazán sokkoló volt, az két erdélyi magyar politikus boxmeccse: Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának RMDSZ-es elnöke és Zakariás Zoltán, EMNP-s megyei képviselő olyan verbális boxmeccset folytattak le a beszélgetés egy adott pontján, hogy – a Nethuszár információi szerint – egy adott ponton Németh Szilárd, aki a Honvédelmi Minisztérium államtitkára, és ilyen minőségében volt jelen, azon gondolkozott, hogy feláll, és kimegy. Nem lett volna hiábavaló, ha ezt megteszi, talán arra kényszerítette volna az önmaguk fontosságától eltelt erdmagyar politikusokat, hogy kicsit magukba nézzenek, de elismerem, erre kevés az esély.

Ami tény, Borboly rendesen elnagyolta, hogy úgy mondjam, kikerülte a válaszadást arra a kérdésre, hogy bár április eleje óta ismert volt a katonai temető körüli botrány, de megvárták lezserül a hónap végét – azért mindannyian tudjuk a valós választ: jól jött ez a botrány a kampányban, na, lehetett riogatni a románokkal, összefogásra buzdítani, s minden, ami ezen a harmincéves étlapon fent van, az előkerült.

Viszont nem kerültünk közelebb ahhoz a válaszhoz, hogy:

a.: miképpen lehet az, hogy 25 év (minimum, de inkább több) után sem sikerült rendezni a két megye közötti határvitát, azaz, mi a f**omat csináltak az utóbbi negyed évszázadban, és

b.: hol tartunk most ebben a megyehatár vitában, egyáltalán, milyen esélyeink vannak, mivel készülnek, ilyesmik.

Hogy azt ne mondjam, közérdeklődésre számot tartó információk hiányoztak Borboly Csaba és Zakariás urak válaszaiból, ennek ellenére szemmel láthatóan nagyon élvezték, hogy egymást gyepálják, gondolkoztam is rajta, felajánlok nekik egy 2×2 méteres ketrecet, játsszák le egymással, fogadni lehet, én gyűjtöm a pénzt – a bevételből pedig kedves magyarországi vendégeinket hívom egy jó kis sörözésre, amíg a mentő ezt a kettőt ápolja. Aztán elhessegettem ezt a gondolatot, elvégre mégiscsak Úzvölgye a téma, de azt hiszem nem én voltam a legkomolytalanabb, ugyanis Borboly aznap reggel valószínűleg megcsókolta a hősiesség virtuális lábnyomát, és bejelentette, hogy tízezer székely megy augusztus végén Úzvölgyébe megemlékezni, amit én elég nehezen hiszek el, de erről már írtam, olvassátok el itt.

Óriási volt a kontraszt a magyarországi politikusok, és erdmagyar kollégáik között: Kovács Vilmos, aki egyébiránt Magyarországon a hadisírgondozásért felel, és ő az, aki tárgyalt Bukarestben, igazán lenyűgöző ember a hétköznapokban is, világosan, mindenféle teketóriázás nélkül elmondta a tényállást, elmondta melyek a magyar fél érvei, és amennyit lehetett, annyit elmesélt a bukaresti tárgyalásról is. Ugyanakkor szemmel láthatóan vannak olyan dolgok, amelyeket nem ismer, nem ért meg a román mentalitáshoz kapcsolódó dolgokat, és itt jó lenne, ha számíthatna erdmagyar kollégáira, de sajnos ezt nem mondhatja el magáról, így megpróbálok én segíteni neki, dacára annak, hogy ezt már milliószor leírtuk a Nethuszáron:

1. A 149 román katona holttestével kapcsolatos vitát megnyertük, ez tény, a bukaresti ONCE is elismerte. (A szóban forgó román katonák Comanestien nyugszanak.) Ugyanakkor az, hogy a fennmaradó, román fél szerint szám szerint 11 katona nemzetiségét elkezdjük boncolgatni, az nem biztos, hogy jó irány. Ugyanis, ha magyar állampolgárságú katonákról is van szó, az első világháborúban előfordult, hogy az osztrák–magyar hadseregbe románokat soroztak be (ez érthető, gondolom nem kell magyarázni, hogy miért), és ezek a román katonák sokszor szembesültek azzal, hogy saját románjaikra kell lőjenek. A történetet Liviu Rebreanu is feldolgozta az Akasztottak erdeje című művében, amely Romániában érettségi tétel, tucatnyi film is készült a témából, magyarán eléggé beégett a kollektív emlékezetbe, és képes arra, hogy nagy érzelmi hullámokat korbácsoljon. Másképp fogalmazva: a magyar fél által vitatott öt katona etnikai hovatartozása körüli vitát a románok képesek lehetnek úgy felerősíteni, hogy ezzel még jó ideig húzzák majd az időt, ráadásul hozzá lehet kapcsolni mindent, ami a két nép közti ellenségeskedés sztereotípiáit erősíti: a románok neveinek erőszakos magyarítását, a román többségű Erdélyt, ahol jogfosztottan éltek a román tömegek, stb. Ismerjük ezeket, és hamarosan újra olvashatjuk a napi sajtóban, ha ez így megy tovább.
2. Ragaszkodni ahhoz, hogy Csíkszentmárton rendelkezik a temető feletti joggal: ez a legnagyobb tévedés. Ugyanis a román törvények értelmében eddig sem Csíkszentmárton tulajdona volt, hanem adminisztrálta azt, mint területén levő katonai temetőt. Amennyiben a megyehatár körüli vitában a bíróság úgy dönt, hogy Úzvölgye Bákó megyéhez, illetve Darmanestihez tartozik, akkor a katonai temetőt, akár szeretné a bukaresti Védelmi Minisztérium, akár nem, Bákó megye és Darmanesti város felügyelete alá kell helyeznie. A csapdahelyzetből az egyetlen kiút, ha a központi kormány kezében marad, ami egyébként a mi szempontunkból is sokkal biztonságosabb, hiszen a központi intézményeket könnyebb követni, az ezzel kapcsolatos dokumentumok, utasítások könnyebben visszakövethetőek, a felelősök felkutatása könnyebb és egyértelműbb, mintha a két megye hatóságai packáznának velünk – ez utóbbit ráadásul már ismerjük.

Mindezt egy erdmagyar politikus érzékletesen, és logikusan el tudná magyarázni kollégáinak, de ugye a magyarországi fideszes politikusok egyetlen dolga mifelénk annyi, hogy tolják ide a pénzt, a többit ne firtassák, illetve hagyjanak minket nyugodtan veszekedni – és továbbra sem tudjuk, hogy mikor és hogyan fog végződni az ügy, de az erdmagyar politikus kollégák arról is elfeledték tájékoztatni budapesti barátaikat, hogy itt erős politikai érdekek állnak a középpontban, nem is annyira román–magyar konfliktus ez, mint múlt hatalmai és jövő ábrándjai közötti sokadik boxmeccs, pedig a fideszes képviselő Tilki Attila fel is vette Úzvölgye ezen aspektusát, na, itt lett volna az alkalom, hogy, mint helyi politikusok, és a bukaresti hatalmi játszmákat jól, vagy legalábbis jobban ismerő erdélyi vezetők tágabb kontextusba helyezzék az eseményeket, megismertetve magyarországi barátainkkal Ninel Peiat és Mircea Chelarut, elég, ha csak felolvassák a Nethuszár vonatkozó cikkeit, de ugye ez már nem fér a kirakatba, ahol eddig politizáltak az urak. Tilki Attila amúgy jól érzi, itt külföldi szolgálatok is beléptek egyet szart kavarni, csak az irányt tévesztette el, nem a Nyugat, hanem az oroszok vannak jelen a háttérben, s nem is akárhogy.

Összegezve: az még hagyján (dehogy hagyján, csak úgy mondom!), hogy az erdmagyar politikai vezetők, pártállástól függetlenül képtelenek önerőből megoldani az úzvölgyi helyzetet, de az már mégiscsak sok, hogy nemcsak nem tudtak érdemi segítséget nyújtatni a megoldásban fáradozó budapesti barátainknak, de arra is képtelenek voltak, hogy arra az egy-két órácskára normálisan viselkedjenek. És nem sokára jönnek majd hozzánk, hogy kérjék szavazatunk…

(Folytatása következik)

(Nethuszár, borítókép: 888.hu, Kozma Zsuzsi)