hirdetés
hirdetés
RIPOSZT

Ünneprontó a centenáriumra

Közeledik december 1-je, mikor Romániában mindenki ünnepelni fog. Mi ugyan azt mondjuk, hogy mi nem, pedig igen. Hogy a románok mit fognak ünnepelni, azt majd meglátjuk (remélem, az egyesülésüket, és nem azt, hogy a magyarokból kisebbséget csináltak), hogy mi, magyarok, mit, az nem kérdés: a százéves szenvedéseinket. Egy ilyen nagy alkalmat ugyanis nem lehet kihagyni, ha már magától kínálkozik arra, hogy ünnepélyesen elsirathassuk megint azt, hogy mihozzánk milyen kegyetlen volt mindig a történelem.
Pedig ezt az évfordulót arra is fel lehetne használni, hogy ráébredve végre a valóságra (100 év után ideje is lenne), gondoljuk át újra felelősen a helyzetünket és a tennivalóinkat. Ezért is közlök itt újra egy (sajnos kissé hosszú) részletet a már 15 éve megjelent könyvemből (Miegymás. Kalota Könyvkiadó, 2003. 59–80), hátha itt el is olvassa valaki, mert ott hiába jelent meg, 15 év alatt sehol semmi nyilvános jelét nem láttam annak, hogy valaki is legalább elgondolkozott volna rajta. (A részlet egy 1988-beli írásom kötetbeli kiegészítéséből való, ami a kivándorlásról szólt, a teljes szöveget itt lehet elolvasni: https://bit.ly/2NLAGur.)
_______________________________________________________________
A magyar–román alapviszony rendezetlensége azonban […] csak az egyik tényezője a kivándorlásnak a gazdasági mellett. A nagyobbik bajról még nem is szóltam, pedig elsősorban arra gondoltam fentebb, mikor azt mondtam, hogy az egyéb dolgokról, amelyeknek változatlan fennmaradása esetén a kivándorlás problémája elvileg is, gyakorlatilag is megoldhatatlan, szemérmesen hallgat mindenki. Bevallom, mindmostanáig én is. Mégpedig azért hallgatunk, mert a mi magyar közéleti diskurzusunkban ez a dolog nem szalonképes. Ha valaki feszegetni kezdené, könnyen meglehet, hogy egyszerűen kinéznénk magunk közül. Nem valami tabu ez, mert még annál is bonyolultabb. A tabu olyasmi, amiről mindenki tud, azt is tudja, hogy más is tudja, de valami miatt arról nem szabad beszélni. Ez nem ilyen. Ez is ott van mindegyikünkben, de úgy kell tennünk, mintha ez nem volna, és mintha ezt más nem is tudhatná. Beszélni meg azért nem szabad róla, nehogy kiderüljön, hogy van, mert akkor talán meg is szűnne annak lenni, ami. Ez ugyanis nem tabu, hanem inkább a mi közös Szent Titkunk, amolyan misztériumféle, és szentségtörésszámba menne, ha beszélnénk róla. A baj azonban most már olyan nagy, hogy kénytelen vagyok szóba hozni a dolgot, még ha kockáztatom is, hogy nagy tüzet gyújtok vele a fejemre. Ezt ugyanis most már halaszthatatlanul meg kellene beszélnünk nyilvánosan is, levonva a konzekvenciákat, valaki pedig egyszer el kell hogy kezdje.
Most tehát jól figyeljen ide politikus, újságíró, szerkesztő, tévés, rádiós, civil szervezeti aktivista, lelkész, tanár, minden közvélemény- és közhangulat-formáló értelmiségi, romániai és magyarországi!
Arról van szó, hogy a Trianon óta eltelt 83 esztendő után itt lenne már az ideje, hogy
(1) az akkor kialakult helyzetet felfogjuk, tudomásul vegyük mint megtörtént és máig fennálló valóságot, amely belátható időn belül nem is fog megváltozni, (2) napirendre térjünk fölötte mindnyájan, és (3) kezdjük el végre ennek megfelelően berendezni az életünket és tervezni a jövőnket.
Nem is mostanában jött el ennek az ideje, hiszen már rég itt volt, csak mi nemigen akartuk észrevenni. Jól tudom, hogy ez nem könnyű dolog, hiszen egy nyolc évtizedes hagyománnyal, egy szinte természetünkké vált általános habitussal és egy jól bejáratott beszédmóddal kellene szakítanunk, olyannal mégpedig, amellyel ebben a mi kultúránkban egyelőre még elismerést szerezni is sokkal könnyebb, mint azzal, amelyikre át kellene váltanunk.
Márpedig, hacsak nem akarunk tényleg kifogyni a világból, ezt meg kellene legalább próbálni. Annak ugyanis, hogy bizonyos dolgokban mi magyarok feltűnően sikertelenek vagyunk, nemcsak az az oka, amire olyan nagy meggyőződéssel hivatkozunk mindig, hogy tudniillik a körülményeink nem kedveznek a mi nagyszerű szándékaink megvalósításának, hanem az is, hogy nem tudunk célszerűen, a való helyzetnek megfelelően viselkedni, mert nem is a való világban élünk, hanem valahol egy virtuális álomvilágban lebegünk.
Jobban megértjük ezt, ha röviden áttekintjük, hogyan is jutottunk ide. Ott kezdődött, hogy – mint tudjuk – az erdélyi románok 1918. december 1-jén Gyulafehérváron kimondták az egyesülést Romániával, ez nemzetközi jogi értelemben 1920. június 4-én vált hatályossá, mikor a Versailles melletti Grand-Trianon palotában aláírták azt a békeszerződést, amely a történeti Erdélyt és a csatolt részeket Romániának ítélte oda. A részletekbe nem szükséges belemennem; amit okvetlenül tudni kell róla, már mindenki tudja, sőt még többet is. Bennünket most inkább az érdekel, hogyan érintette ez az emberek mindennapi életét, és főleg hogyan alakította gondolkodás- és viszonyulásmódjukat, elsősorban a közvélemény-formáló értelmiségét.
Ha a kortársak beszámolóiból nem tudnánk is, akkor is sejthetnénk, hogy az erdélyi magyarság eleinte nem tudott mit kezdeni új helyzetével. Emberemlékezet óta többségi nemzetnek tudta magát, számára ez egész magatartását meghatározó adottság volt, és most egyszerre kisebbségi helyzetbe került, és olyan problémákkal lett kénytelen szembesülni, amilyenekhez nem volt hozzászokva, és amelyekre semmiféle elképzelése nem volt, nemhogy stratégiája. A hirtelen jött státus- és presztízsvesztés telibe találta, és ezt az érzetét csak növelte és különösen kínossá tette, hogy mindezt nem egy olyan nép részéről kellett elszenvednie, amelyre hagyományosan felnézett, amelyet hiedelem szinten nagyra becsült (mert volt ilyen is, például a német), hanem egy olyantól, amelyet addig csak az elmaradottságra szokott volt lefitymálóan példaként idézni. Egyetlen szó fejezi ki igazán ezt az érzést: a szégyen. (Ez az érzés kisebb-nagyobb – és alkalmasint tájegységek szerint is különböző – mértékben mindmáig megvan az erdélyi magyarság elég nagy részében. Megértéséhez elég csak arra gondolni, hogy is szól az a katonanóta, amely valamikor a hatalomváltás után született: „Dumnyezó, Dumnyezó, / Mit kellett megérnem! / Bocskor van a lábamon, / Tetű mász a hátamon, / Sirat a galambom.” Azt hiszem, ez mindent elmond.)
A magyarok számára az is sokkoló hatású volt, hogy többé nem boldogulhattak el anyanyelvükön a közhivatalokban. Az új hivatalos nyelvet, a románt nem ismerték, és kezdetben nagyon nehezen tudtak megbarátkozni még a gondolatával is, hogy ezután ezt majd meg kell tanulniuk, annál inkább, mert korábban úgy tekintettek erre a nyelvre, mint amit magyar ember csak véletlenül ha meg nem tanul, úgy, hogy magától ráragad, de akkor sem dicsekszik vele.
A kínos érzéstől úgy próbáltak szabadulni, hogy jó ideig egyszerűen nem hitték el, hogy ez az állapot tartós lehet. Ez motiválta az olyan magatartásformákat, mint amilyen például az volt, hogy nem akartak felesküdni az új főhatalomra, inkább maradtak állás nélkül. Részben ez vezetett a nagy arányú kivándorláshoz is, amely elsősorban az állami alkalmazottakat, főleg a hivatalnokréteget érintette. (Ez a nagy kivándorlási hullám a húszas évek elején mintegy 200.000 fővel csökkentette a romániai magyarság lélekszámát, ami egyáltalán nem elhanyagolható veszteség: a kisebbségivé lett magyaroknak több mint 10%-a hagyta el akkor az országot.)
Hogy milyen lehetett akkor a közhangulat és az általános helyzet, azt kitűnően érzékelteti Molter Károly visszaemlékezése 1937-ből:
„A szellemi élet minden területén szinte nehezebb a folytatás, mint a fiatalok kezdése, kiderül, hogy senki sem tud románul, vagy legalábbis nem eléggé, és a lakosság megértetése egy-egy regátival minden érdekelt üstököt ugyancsak megizzaszt. […] Azt az előbb titkos, majd Trianon napjaiban kezdődő nyílt románul-tanulást látni kellett! A repatriálásra készülő és írásban is sarki martyroknak csúfolt ex-lateinerek sértésnek találták a tegnap iránt a román betűzést, valamint hazaárulásnak számított az is, ha valaki nem ment ki a szegedi egyetemre [a kolozsvári I. Ferenc József Tudományegyetem 1919 elején Szegedre költözött, új magyar nyelvű felsőoktatási intézmény létrehozását pedig a hatóság nem engedélyezte – Sz. N. S.], hanem itt maradt a románná alakított kolozsvári főiskolán. […] Sokan mentek, sokan léptek föl sírva »azokon a kis létrákon«, amelyeken a repatriáló vagonokba jutottak. De hálistennek, sokszorosan többen maradtak itt! Egyrészt, akik anyagilag függetlenek voltak az államtól, másrészt, akik elszántan mondták magukban, hogy ki fogják bírni! Bajos itt kategóriákat fölállítani, hogy a lázadó vér vagy a kenyérkényszer vitt-e többet a Pest környéki barakkokba. Az erdélyi magyarság népi tömege fogyott, és helyébe nőtt mindenütt a román önérzet, a hirtelen előkerülő szakemberek százai költöztek a városba, amelyben a magyar élet és történelem csak búcsúzott vagy temetett. S milyen gyanakvóan néztek azokra, akikről egyszerre kiderült, hogy tudnak valamit románul! »Csak úgy mezőségiesen« – mentegetőztek szinte, de azért szívesen fordították nekünk, nem tudóknak a kérdéseket románra: eleinte kicsit zavarban, bizonytalankodva, majd önelégülten, hogy mégis jó az a kis gyerekkori emlék-nyelv, s végül már némi ellenszolgáltatásért is. Kár, hogy aztán többnyire az új hatóság előtt derült ki, hogy ott újra kellett megíratni a kérést, amelyről végül Bukarestben is kiderült akárhányszor, hogy nem volt jól megírva. Akkor tanulta meg ki-ki Erdélyben, hogy az uralomváltozásból mégis a legkeservesebb a nyelvi probléma. Mert hányat ismerek, aki a földjének jó részét azért vesztette el, mivel nem tudta, milyen rendelet van kifüggesztve a városháza kapuján” (Erdély történelmi hangulata 1916-tól Trianonig. Erdélyi Magyar Évkönyv. A „Brassói Lapok” és a „Népujság” kiadása. Brasov/Brassó, 1937. 46–47).
Ez a visszaemlékezés nemcsak érzékletes hangulatjelentés abból az időből, hanem értékes szociolingvisztikai és társadalomlélektani dokumentum is. A frusztrációérzet következményeként a romániaivá lett magyarság mintha nem vette volna teljesen komolyan azt, hogy itt ezúttal csakugyan megváltozott a világ, éspedig hosszú időre. Ez pedig sokszor lehetetlenné tette számára azt is, hogy bár az adott körülmények között elérhető lehetőségekkel élni tudjon. Hiszen azzal például, hogy a kolozsvári román egyetemre iratkozó magyarokat árulónak bélyegezte, voltaképpen saját értelmiség-utánpótlásának egyik, ha nem is optimális lehetőségétől fosztotta meg magát, ami különösen akkor tűnik nagy veszteségnek, ha meggondoljuk, hogy a húszas évek elejének nagy kivándorlási hulláma elsősorban éppen a magyar értelmiség és a hivatalnokok körében teremtett ijesztően nagy űrt. Így aztán a romániai magyarság mindjárt az elején nagy lépéshátrányba került még saját szűkre szabott lehetőségeihez képest is. Moltertől idézem megint: „Regényes könnyelműséggel […] engedtek a gyász sodrának és bénították félreállásukkal a magyar munkábaállást, mivel – úgy mondták – hogy nem lehetnek szolgák ott, ahol azelőtt urak valának” (i. m. 48. – kiemelés: Sz. N. S.).
Amit itt kiemeltem, abban tulajdonképpen minden benne van. És világossá teszi, hogy emberileg teljesen érthető, ha a magyarok első reakciója az volt: nem szabad együttműködni az új hatalommal, és semmilyen kapcsolatot nem szabad vele kialakítani! Eleinte csakugyan ez volt az általános viszonyulás. Végvári (Reményik Sándor) 1918. december 29-én azt írta (NB. december 1-je óta még egy hónap sem telt el!): „Leszek őrlő szú az idegen fában, / Leszek az alj a felhajtott kupában, / Az idegen vérben leszek a méreg, / Miazma, láz, lappangó rút féreg, / De itthon maradok!” (Eredj, ha tudsz!). Ez a vers később nagy népszerűségre tett szert, előbb azért, mert nagyon sok ember gondolatát mondta ki, később meg azért, mert beépült a politikai propaganda repertoárjába: 1940–44 között Észak-Erdélyben iskolai ünnepély nemigen eshetett meg nélküle, nehogy valaki bizonytalanságban maradjon afelől, mi a történelmi hivatása a kisebbségbe került magyarnak.
Pedig Végvári akkorára már rég elhallgatott („Elhallgatott, mert új parancsok jöttek, / Új rendelése az otthoni rögnek” – írja Reményik 1933 márciusában). A húszas évek második felében ugyanis változni kezdett az erdélyi magyarok helyzetszemlélete, főleg a fiataloké, akik felismerték, hogy a valóság tudomásul nem vétele, a dacos elzárkózás és csakazértis vagy csakazértsem karakánkodás igazából egy százszázalékosan vesztes stratégia. Ennek egyik jele volt az, hogy 1925 őszén már megjelentek a magyar fiatalok a román egyetemeken, 1930 januárjában pedig főiskolás lapként megindult az Erdélyi Fiatalok, amely nagyon tudatosan foglalkozott azzal, hogyan lehet kialakítani kisebbségi körülmények között a magyar nemzeti közösség életének eredményes formáját, 1931-ben pedig, mikor Makkai Sándor református püspök röpirata, a Magunk revíziója is megjelent, amelyben a csodavárás helyett az új helyzethez igazodó cselekvő életformára buzdítja erdélyi olvasóit, az akkor még csak 27 éves László Dezső már olyan tanulmányt közölt, amelynek címe az akkori magyarok nagy része számára valószínűleg elég meghökkentő volt (a maiak számára biztosan az): A kisebbségi élet ajándékai.
Ez a folyamat azonban, amely elvezethetett volna oda, hogy a romániai magyarság idővel meg tudjon barátkozni azzal a gondolattal, és el tudja fogadni, hogy kisebbségben élni nem okvetlenül sorscsapás, hanem ez is az egyik lehetséges és normális formája az emberéletnek, nem tudott beérni. Egyrészt mert közben mindenféle „ordas eszmék” egyre erősebben éreztették hatásukat mindenfelé. A román hatóságok türelmetlen és durva intézkedéseket vezettek be a román nyelvhasználat mielőbbi, lehetőleg azonnali általánossá tétele érdekében (a Székelyföld román „kultúrzónává” nyilvánítása a „visszarománosítás” deklarált céljával, az állami alkalmazottak román nyelvvizsga-kötelezettsége, a román nyelv kizárólagos használatának elrendelése az állami intézményekben és közhivatalokban stb.), ami nem kedvezett sem a román nyelvhez való pozitív viszonyulásnak, sem a gyorsabb megtanulásának, annak pedig éppen nem, hogy az erdélyi magyarság Romániához mint saját hazájához kezdjen viszonyulni. Másrészt a magyarországi revizionista propaganda is egyre erősödött. (Emberileg ez is érthető, hiszen egy ekkora veszteséget, amelynek ráadásul az igazságossága is erősen kétséges volt, az emberek nem tudhatnak csak úgy egyik napról a másikra elfogadni.) Egyre hangosabban szólt az „Úgy vették el tőlünk, nem mi adtuk oda! / Hogy beletörődjünk? Nem fogunk mi soha! / Nem, nem, soha!”, és azokkal az erdélyi hangokkal rezonált, amelyek a román állammal való normális kapcsolatok kialakítása ellen szóltak, és azok reményét erősítette, akik azt hitték, ez csak egy múló rémálom lehet.
A kisebbségi élethelyzethez való eredményes alkalmazkodás felé vezető folyamatot az erdélyi értelmiség körében az is nagyon visszavetette, hogy 1936-ban a Magunk revíziója nagy tekintélyű szerzője nemcsak hogy Magyarországra távozott maga is, hanem még vissza is üzente onnan, hogy Nem lehet. Ennek, mint tudjuk, döbbenetes hatása volt.
1940 szeptemberétől aztán a második bécsi döntés legalábbis Észak-Erdélyben négy évre tárgytalanná tette az egész problémát. 1945-ben vége lett a háborúnak, visszaálltak a trianoni határok, a magyarok körében ugyanolyan, ha nem nagyobb traumákkal, mint negyedszázaddal azelőtt, és kezdődött volna minden elölről – ha tudott volna. De nem tudott, mert rövidesen beállt az a korszak, amely teljesen alkalmatlan volt arra, hogy ezt a dolgot az akkoriak nyilvánosan végigbeszéljék, és mindent a helyére tegyenek. A kommunista rendszer számára tabu volt minden, amit pedig akkor frissiben kellett volna kibeszélni. Trianon, a bécsi döntés, a második magyar hadsereg tragédiája, a Magyarországon kívül került magyarsággal kapcsolatos kérdések mind, mind visszaszorultak a suttogó magánbeszélgetések szintjére, nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. A háború végén a „Hogy beletörődjünk? Nem fogunk mi soha!” még mindenütt ott vibrált a levegőben, s aztán ott is rekedt majd ötven esztendőre, mert a kényszerű hallgatás miatt egyszerűen kezelhetetlenné vált: sem elenyészni nem tudott, sem árnyalódni, egyáltalán semmi sem tudott vele történni.
Így aztán a rendszerváltás után, mikor végre megint lehetett nyilvánosan beszélni mindenről, egyszer csak itt volt megint a „Nem, nem, soha!”. Kissé értetlenül dörzsölgette ugyan a szemét, mint Csipkerózsika, aki hosszú álmából felébredve csodálkozva látja, hogy ez nem az a világ, amelyben ő valamikor álomba szenderedett. Azt persze az új helyzetben már nem tudta megmondani, hogy ha nem törődünk bele, akkor mit is kellene hát tennünk. Mert ami ebből logikusan következhetne, az minden józanul gondolkodó ember számára teljesen világos volt, hogy lehetetlenség. (Vannak ugyan, akiknek mintha nem lenne egészen világos, ők azok, akik a Budapestről Erdélybe jövő nemzetközi vonatokat teleraggatják az „Igazságot Magyarországnak! – Justice for Hungary” feliratú, a szétdarabolt Nagy-Magyarországot ábrázoló matricákkal, de hát őket nem is sorolnám a józanul gondolkodó emberek közé, ha nem vennék rossz néven.)
A „nem beletörődni, nem elfogadni, nem tudomásul venni” tehát nem cselekvési programként jelent meg a rendszerváltás után (ez az, amit a románok közül sokan egyszerűen nem akarnak elhinni, mert azt hiszik, hogy mi racionálisak vagyunk, és sehogy sem bírják felfogni, hogy ha valamire azt mondjuk, hogy abba nem lehet beletörődni, akkor azt ne akarjuk mégse megváltoztatni), hanem gondolkodásmód- és helyzetszemlélet-alakító adottságként. Nem is egészen szerencsés azt mondani, hogy megjelent: ott volt. Illetve számtalan jelből hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy igenis ott van. Még pontosabban, hogy ott kell lennie, mert ráadásul nem is „láthatóan”, nyilvános beszéd formájában lett ott (vagy ha olykor mégis, akkor az rendszerint tiltakozást váltott ki), hanem elrejtőzve még mindig, e megfoghatatlan állapotában pedig nagyon ellenáll mindennek, ami meg akarná változtatni, még a valóságnak is. A háttérből alattomosan, de annál hatásosabban irányítja a saját világunkhoz való viszonyulásunkat, a beszédmódunkat, a helyzetértékelésünket, sőt döntéseinket és tetteinket is. Ott van a „kisebbségi sorsról” és a múltról, különösen Trianonról való beszédünkben, amely – a korábbi ránk erőszakolt hosszú hallgatás ellenhatásaképpen – az utóbbi egy-másfél évtizedben igen gyakori témájává lett a nyilvános beszédnek.
Mindez elsősorban az értelmiséget érintené, ha az értelmiség nem volna közvélemény-formáló is egyben. Itt azonban jobb, ha azt mondjuk: közhangulat-formáló. Mert ami így kialakul, az nem egy szavakban könnyen kifejezhető vélemény lesz, hanem egy elég nehezen szavakba önthető hangulat, illetve egy attitűd, amely nemcsak jellemzőjévé, hanem meghatározójává is válik szinte az egész erdélyi magyar közösségnek, és olyan magatartásformákhoz vezet, amelyeket elég nehéz lenne összeegyeztetni a racionális vagy legalábbis célfunkcionális viselkedéssel. Tudjuk, hogy Trianon megtörtént, tudjuk, hogy Romániában élünk, éspedig nem is tegnap óta, de közben úgy teszünk, mintha ez csak látszat volna, a mi virtuális világunkban ez nem így van, ha pedig időnként a tények rákényszerítenek, hogy ezt mégse tagadhassuk le, akkor annál rosszabb a tényeknek. Erre a közhangulatra az ideiglenesség, az átmenetiség érzése jellemző, a csodavárás, az életünket pedig arra próbáljuk berendezni, hogy vészeljük ezt át, bírjuk ki valahogy addig – hogy meddig, azt egy ilyen irracionális beállítódás esetében nem szükséges megmondani. A fontos az, hogy várjunk – nem lehet ugyan tudni, mire, de hittel kell hinnünk, hogy az a valami csodálatosképpen el kell hogy jöjjön egyszer.
A valóságot pedig leginkább csak olyankor vesszük tudomásul, mikor éppen gyászoljuk azt, ami elmúlt, illetve magunkat. Június 4-én például, mikor a trianoni döntés évfordulóján nagy nemzeti tragédiánkra emlékezünk. De különben is: a múltunkkal a rendesnél jóval többet foglalkozunk, mindig ilyen gyászos hangulatban. Normálisan a gyásszal úgy szokott történni, hogy mikor végleg elveszítünk valakit, akit nagyon szerettünk, egy ideig ugyan lehet, hogy úgy viselkedünk, mintha még mindig köztünk lenne, mert nem tudjuk rögtön elhinni vagy elfogadni a megmásíthatatlant, de aztán valamennyi idő elteltével tudomásul vesszük, hogy ez az élet rendje, és attól kezdve időnként kimegyünk a temetőbe gyászolni – ez egy olyan hely, ahol nem fontos, hogy okvetlenül racionálisan viselkedjünk, talán még el is beszélgetünk egy kicsit kedves halottunkkal –, onnan azonban a való világba megyünk haza, és végezzük a dolgunkat a való világ törvényei szerint. Mi ezt is fordítva csináljuk: a való világba gyászolni járunk, és gyászolunk is, valahányszor oda tévedünk, onnan pedig lebegő, virtuális világunkba megyünk haza.
Mindez nem marad következmények nélkül, ezek pedig a racionális és irracionális viselkedés elemeinek keveredése folytán olykor paradox formát öltenek. Például valószínűleg nagyon sokan mélységesen megbotránkoznának rajta, ha valamelyik RMDSZ­-politikus nyilvánosan kijelentené, hogy az ő hazája bizony nem Magyarország, hanem Románia, ugyanakkor viszont hevesen követeljük, hogy bennünket Romániában senki se kezeljen másodrendű állampolgárokként. – Középiskolás koromban egyszer Rottensteiner Jóska barátunk azzal ért el az egész osztály előtt nagy és máig emlékezetes sikert (mert köztünk ő volt a „legnagyobb magyar”), hogy mikor egy megjegyzése kapcsán egyik tanárunk emlékeztette rá, hogy „azért egyelőre még Romániában élünk”, ő erre öntudatosan azt felelte: „De csak kovártélyban!” (Aki nem értené: így hívták Váradon az albérletet.) Adjuk ezt össze azzal, hogy aztán hány alkalommal figyelmeztettük mégis arra a románokat, hogy mi itt nem albérlők vagyunk, ezt vegyék tudomásul! – Romániát nem érezzük igazi hazánknak, de a körülmények folytán Magyarországot sem, hiszen nem ott élünk, tehát mindent egybevetve az jön ki, hogy tulajdonképpen hazátlanok vagyunk. (Szülőföldünk, az van, és figyeljük csak meg, milyen kínosan ügyelünk rá, hogy olyan szövegkörnyezetben, ahol más hazáról beszélne, mi következetesen szülőföldet mondjunk!) Ugyanakkor viszont annyira érzékenyek vagyunk rá, nehogy valaki hazátlannak nevezzen bennünket, hogy még a bozgor szónak is ezt a jelentést tulajdonítottuk, pedig a románok erről nem tudnak. – És így tovább. Érti ezt valaki?
A valóság tudomásul nem vétele nyilvánul meg abban is, amit nemrég hallottam nem is akárkitől: nekünk egy bizonyos intézményt úgy kell kiépítenünk, hogy az ne függjön a román törvényektől. De hát akkor milyen törvények keretében szerveződjék mégis? Magyarországiakéban? Itt, Romániában? Vagy semmilyen törvény ne legyen rá érvényes, hanem lebegjen ez is ott valahol a mi virtuális álomvilágunkban?
Ezzel most már nagyon közelítünk ahhoz a problémához, ami miatt ezt a dolgot éppen a kivándorlás okán kellett szóba hoznom. Arról van szó tudniillik, hogy mikor 1989 december végétől kezdve elkezdtük megtervezni a jövőnket, sokszor valami ehhez hasonló eszmény jegyében gondolkoztunk mi is. Szóba került ott és azóta is minden az égvilágon: önálló intézményrendszer, önálló oktatási rendszer, önálló egyetem, önálló művelődési élet, önálló egyházi élet, az autonómia különböző formái és egy sereg más, amúgy valóban szükséges és helyeselhető dolog. Egyvalamiről nem hallottam csupán ez idő alatt még érdemben beszélni sem, nemhogy valahol az RMDSZ programjában is súlyának megfelelően helyet kapott volna. Ez pedig a romániai magyarság integrációja a romániai társadalomba. (Magam is látom, hogy az utolsó két szó így együtt elég idétlenül hangzik, tán még sületlenség is, de mondja meg bárki: lehetett volna-e nekem bátorságom éppen ebben a mondatban úgy írni, ahogy normális lenne, és a magyar nyelvszokásnak is jobban megfelelne, azaz hogy a román társadalomba? Bevallom, nem volt. Először úgy írtam ugyan, de elgondoltam, mi lesz erre az olvasó reakciója. Megsajnáltam, és az ő kedvéért gyorsan elrontottam, nehogy azt higgye véletlenül, hogy nekem egy asszimilációs program hiányzik annyira. Ezt pedig azért mondom el, mert ez is tökéletesen jellemzi azt a helyzetet, amelyről itt szó van.)
Ez az integráció annyira kívül áll az érdeklődésünkön, hogy még az sem tud eszünkbe jutni, hogy erről egyáltalán legalább beszélni kellene. Az integráció ugyan amúgy nagyon is divatban van manapság, de szinte kizárólag csak európai integrációként találkozni vele. Ilyen, de csakis ilyen értelemben gyakran előfordul a romániai magyarság jövendő esélyeiről szóló diskurzusban is, igaz, néha elég furcsán, valahogy olyanformán, mintha az lenne a kérdés, hogyan valósítható meg a romániai magyarság európai integrációja. Igen jellemzőnek tartom, hogy azt már rég mondogatjuk (olykor nem is minden kajánság nélkül), hogy Románia európai integrációjának útja Budapesten keresztül vezet, de azt még soha nem hallottam magyaroktól (lehet, hogy csak az én mulasztásom, bár amennyire tőlem tellett, igyekeztem odafigyelni), hogy a romániai magyarság európai integrációjának útja viszont Bukaresten keresztül vezet, még ha ez földrajztudásunk szerint kerülőút is, mert ennek más útja nincs.
Persze ez nem jelenti azt, hogy akkor a romániai magyarságot nem is akartuk integrálni sehová. Dehogyisnem akartuk! Hiszen az, amit a státustörvény kapcsán olyan nagy hangon kürtöltek világgá az akkori vezető politikusok, hogy kormányok csak úgy kapkodták tőle a fejüket (igencsak gyanakodva, mert azt az egyet sehogy nem bírták elképzelni, hogy valaki ennyi energiát legyen képes fektetni valamibe, aminek semmi gyakorlati következménye nem lehet, és azt keresték váltig), tudniillik hogy ez a törvény megvalósítja a magyar nemzet határok fölött átívelő újraegyesítését, tulajdonképpen az is egyfajta integráció akart lenni. Integráció, de hol? Hát abban a („határok fölött”!) lebegő virtuális világban: ennek az egész diskurzusnak, e sok pénzt és energiát felemésztő igyekezetnek az volt az egyetlen célja (a pártpolitikait nem számítva), hogy azt az álomvilágot tegye szilárdabbá és lakályosabbá. Hogy legyen olyan érzésünk, mintha … Hiszen amúgy a való világban ez semmit nem változtatott meg, mert nem is változtathatott. (A tényleges, kézzelfogható kedvezmények más dolog, itt most nem arról van szó, hanem az „eszmei körítésről”. […])
Ez a diskurzus arról is szólt, miszerint a státustörvény egyik célja az, hogy segítse a Budapestről nézve határon túli, innen nézve határon inneni magyarságot abban, hogy megmaradjon hazájában. Szépen hangzik, csakhogy melyikben? Hiszen ezzel mi már olyanformán vagyunk, ahogy az Újszövetségben olvassuk: „Az én országom nem e világból való” (Ján. 18:36). A mi hazánk, amelyet Trianon óta folytonosan igyekszünk magunknak minél komfortosabbá tenni, nem is a földön van: a mi hazánk – ahogyan azt Illyés Gyula egy szép költői képpel elhelyezte nekünk – haza a magasban!
Romániából pedig tömegesen megy el a diplomás magyar fiatalság. Gazdasági okokból, mint mondjuk. Csakhogy a gazdasági okok nem úgy hatnak, mint valami mágneses tér, hogy embereket mint valami nem gondolkodó, élettelen dolgokat csak úgy vonzanának ide vagy taszítanának amoda. Minden egyes végleges eltávozás mögött egy döntés van, a döntésnek pedig a legfontosabb tényezője az, hogy az a fiatal, akinek a döntést meg kell hoznia, milyennek látja jelenbeli helyzetét, és milyen jövőket lát maga előtt egyik vagy másik esetre, ha elképzeli őket.
Ha pedig jól megnézi azt a jövőképet is, amit mi tudunk neki mutatni, utána már nem ugyan megnyugodva is, de könnyebb szívvel dönt az elmenetel mellett, még ha addig lettek volna is kételyei. Ez a jövőkép ugyanis nem a való világról szól, hanem változatlanul azt mutatja, milyenre szeretnénk berendezni a magunk kis külön bejáratú, a román társadalomtól lehetőleg hermetikusan elzárt, többé-kevésbé virtuális világát. A fiatalok azonban nemigen tudnak lelkesedni egy ilyen álomvilágért. Nem mintha nem lenne érzékük bizonyos eszmények fontossága iránt, de mivel fiatalok, tehát normálisak, valahogy úgy vannak vele, ahogy a ritka bölcsességgel megáldott Tempfli József püspök úr mondta volt egyszer: „Mi az ég felé törekszünk, de a lábunkkal a földön állunk!” Ők ugyanis a huszadik század végén születtek, élni pedig – bármennyire megütköznének is ezen némely magasban lebegő hazafiak – nem a tizenkilencedikben akarnak, hanem a huszonegyedikben, éspedig egy olyan tényleges, reális világban, amelyben a talpraesettséget, az életrevalóságot, az egyéni teljesítményt, a sikerorientáltságot és a realitás-érzéket sokkal jobban pontozzák, mint a fellegjárás akár legvirtuózabb mutatványait.
Mert gondoljuk csak meg, hogy ennek a modern világnak meghatározó összetevője az állandó impulzus a felfelé irányuló társadalmi mobilitásra. Tetszik valakinek, vagy nem tetszik, ez van. A fiatalok tehát természetszerűen keresik ennek a lehetőségét. De mit látnak maguk előtt, ha a nekik felkínált jövőképet nézik? Egy olyan világot, amelynek határai tulajdonképpen egybeesnek a mi kis erdélyi magyar világunk határával. Ez a világ nem integrálódik szervesen a román társadalom egészébe, aki számára tehát ez nem tud elég lehetőséget kínálni a felfelé mozdulásra, illetve a szakmai előrelépésre, annak csak egy választása marad: kénytelen Magyarországra (vagy, ha már úgyis elmegy, még tovább) menni, még ha nem akarna is amúgy. Márpedig a mi kis világunkba elég kevés ilyen mobilitási lehetőség fér bele. Ha mondjuk valaki például magyartanár vagy más szakos magyar tanár szeretne lenni, akkor választott hivatását betöltheti e kis magyar világban is, de egyrészt a fiatalságnak csak egy kis része akar magyar iskolában tanár vagy magyar lapnál újságíró lenni, többre nem is nagyon lenne szükség, másrészt az, hogy valakiből tanár lesz, ma sajnos nem számít valami nagy dobásnak. És mihez kezdjen ebben a magyarrá zsugorított jövőben a többi, akinek nem olyan a szakmája (mint például a magyartanáré), hogy gyakorlásához ne is kelljen kilépnie a magyarság köréből, de aki többre képes, és többre is vágyik?
Amit a kismagyar világban már nem lát elérhetőnek, azt a legtöbb fiatal meg sem próbálja valahogy mégis Romániában maradva megvalósítani. Nem ő a hibás érte, ha így gondolkozik: ha kimondatlanul is, az egész körülötte zajló közbeszéd arra ösztönzi, hogy vigyázó szemét ne Bukarestre, hanem Budapestre vesse. Még tán meg is szólnánk érte, ha arra vetemedne, hogy valamilyen román cégnél, intézménynél, alapítványnál próbálkozzék. De ez a veszély nem fenyegeti: a fantáziáját már takarékra állítottuk, így ha például támogatásra van szüksége, csakis magyarországi alapítványoknál pályázik. Meg sem tud fordulni a fejében, hogy utánanézzen, hátha Bukarestből is hozzá lehetne jutni valamihez, s ha valami egészen kivételes csoda folytán mégis eszébe jutna, akkor sem veszi komolyan mint lehetőséget, hiszen úgy gondolja, hogy magyaroknak ott úgysem adnának. Ki tudhatná megmondani, mi mindenről maradtunk le már eddig csak azért, mert ezt ki sem próbáltuk?
S hogy miért nem próbáltuk ki, azt elég jól megvilágítja egy újságcikk, amely évekkel ezelőtt jelent meg a kolozsvári Szabadságban, és arról szólt, hogy nekünk okvetlenül szükségünk van egy magyar bankra, hogy ha valakinek közülünk valamilyen vállalkozás beindításához kölcsönre lenne szüksége, tudjunk neki adni. Ehhez pedig azért kell, hogy a bank magyar legyen, mert az úgy van, hogy ha a román bankoktól román kér kölcsönt, őt azonnal előzékenyen kiszolgálják, még a széket is a feneke alá tolják, de ha magyar, akkor mindenféle garanciákat követelnek tőle, végigjáratnak vele egy egész kálváriát az iratok ürügyén, és még akkor sem biztos, hogy adnak neki. Azért emlékszem rá ennyire, mert a gutaütés környékezett tőle, mikor elolvastam. A szerzőnek ugyan szemlátomást gőze sem volt róla, hogy a bankügyletek valójában hogy is működnek, és milyen logika szerint, de aki magyar éppen azon gondolkozott akkor, hogyan indítson el egy kisvállalkozást itt Erdélyben, és ezt elolvasta, talán el is ment a kedve az egésztől, és a cégbejegyzéshez szükséges papírok helyett esetleg inkább a kivándorláshoz valókat szerezte be. S ha netán csakugyan ez lett a vége, akkor most úgy beszélünk róla, mint aki gazdasági okokból volt kénytelen kivándorolni, pedig ebből csak annyi igaz, hogy ő ugyan végső elemzésben csakugyan gazdasági okokból ment el, de nem biztos, hogy kénytelen is lett volna vele: ha nem beszéljük le róla, ne adj’ isten még biztatjuk is egy kicsit, ma talán jól menő cége lenne Szamosújváron.
A diplomás fiatalok romániai társadalmi mobilitását azonban nemcsak ez a kulturális magatartás akadályozza, sőt teszi lehetetlenné, hanem az is, hogy közülük nagyon sokan ehhez nem tudnak eléggé románul (és egyesek pár évi magyarországi tanulás után még azt a kicsit is elfelejtik). Mivel az integráció szempontja a romániai magyar politikai gondolkodásból kimaradt, a jelenlegi iskolai romántanítás botrányos kérdése a nyilvános diskurzusban még csak problémaként sem igen jelenik meg. [NB. ezt még 2003-ban írtam, azóta legalább ebben már változott valami.] Aki nem hinné, gondoljon csak arra, hogy az utóbbi tizenhárom évben hány olyan politikai nyilatkozatot, állásfoglalást, beszédet, cikket, tanulmányt olvasott, amely az anyanyelvű oktatás fontosságáról szólt, és ehhez képest hány olyat, amely nyomatékosan követelte volna, hogy az oktatási rendszer biztosítsa végre azt a gyakorlati lehetőséget és hiánytalanul minden ahhoz szükséges feltételt (vagyis az erre a célra kidolgozott tanterveket, az ennek megfelelő tankönyveket és az erre a munkára felkészített szakembereket), hogy a magyar gyerek ne csak Déván vagy Kolozsváron tudjon megtanulni rendesen románul az utcán, hanem Székelyudvarhelyen is az iskolában! Pedig ami most romántanítás címén folyik nálunk, az tulajdonképpen a nyelvi emberi jogok súlyos megsértése. De ez mintha senkit nem érdekelne igazán, kivéve persze a szenvedő alanyokat meg a szülőket, de még közülük se mindet: elképesztő módon árulkodik valóságtól elszakadt világszemléletünkről, hogy erről a dologról milyen kedélyes derűvel beszélnek olykor némelyek, ráadásul éppen ott, ahol a legnagyobb a baj, a Székelyföldön. Egyesek még dicsekszenek is vele, mintha az olyan nagy virtus volna, hogy az ő gyerekük, az aztán nem tud románul! Talán olyanformán vannak vele, hogy ahová készül, ott arra úgysem lesz szüksége. Meg aztán abban nőtt fel is egy részük, hogy az igazi magyart arról lehet megismerni, hogy az égvilágon semmi köze a románokhoz.
Bizonyára az ilyen vagy ehhez hasonló szemléletnek is tulajdonítható, hogy a romániai magyarságnak a román társadalomba való integrálódása még gondolatként sem igen tudott markánsan megjelenni a rendszerváltás utáni időszakban. Nem mintha senki sem lett volna, aki így próbált volna gondolkozni. Az itt következő írásokból [a kötetben, ahol ez megjelent] majd meglátszik, hogy én például kezdettől fogva valahogy így képzeltem volna, még ha nem is neveztem integrációnak (nem óvatosságból, hanem mert akkor még magam sem láttam világosan, melyik az a fogalom, amely köré szerveznem kellene gondolataimat, s a szó sem volt még annyira a kezem ügyében, mint mostanában), és még ha majdhogynem egymagamban nem boldogulhattam is azzal, amihez sokkal több ember kellett volna, hogy tudniillik ennek a gondolatnak a részleteit is kidolgozzuk. Annak azonban, hogy végül számos javaslatommal úgyszólván egyedül maradtam, az is volt az oka, hogy bár az RMDSZ-ben az integráció mint pozitív dolog iránt nem volt sok érzékenység, az implicit módon integrációellenes diskurzusnak észrevehető sikere lehetett.
Nem véletlen, hogy milyen metaforák honosodtak meg ebben az időszakban a romániai magyar nyilvános beszédben. Egyetlen, de nagyon jellemző példát mondok erre. A magyar nyelv pazar választékot kínál a ’megalkuvó’ jelentés kifejezésére: alattomos, alázatos, alázatoskodó, aljas, állhatatlan, becstelen, befolyásolható, bókoló, csalárd, csúszó-mászó, elpuhult, elvtelen, gerinctelen, gyenge jellemű, hajbókoló, helyezkedő, hitvány, hízelgő, jellemtelen, kétkulacsos, köpönyegforgató, lakájtermészetű, lelkiismeretlen, megalázkodó, megalkuvó, megbízhatatlan, meghunyászkodó, pipogya, puha, puha gerincű, puhány, sunyi, szolgai, szolgalelkű, talpnyaló, tányérnyaló, teddide-teddoda, tisztességtelen, tömjénező, tutyimutyi, és még nincs is itt minden. Aki klasszikus műveltségét is fitogtatni szeretné, annak ott van a defetista, inkorrekt, konformista, opportunista, szervilis, szibarita, tranzigens, aki táji elemekkel akarja fűszerezni beszédét, az mondhatja, hogy kócipor(os), lágymártás, lekvár, lottyadt, puliszkahitű, aki a szlenget kedveli, annak ott van például a majrés vagy a takony, aki meg a zaftosabb vagy képszerűbb beszédmódot, az mondhatja, hogy nyalizós, nyalós, seggnyaló, vagy választhat az olyan szólások közül, mint: minden nyeregbe illik a segge; úgy fordul, ahogy a szél fúj; úgy táncol, ahogy fütyülnek. Nekünk azonban ezek közül egyik sem felelt meg, mert egyik sem volt elég elmarasztaló, és ami a helyzetészlelésünkben a leglényegesebb volt, azt egyik sem fejezte ki. Ott van ugyan ezek közül is elég sok a nyilvános beszédben, még többször is, mint amennyire okvetlenül szükség lenne, de az igazit nekünk magunknak kellett megtalálnunk itt helyben. Ez pedig a tájbasimuló. Ennek lett nagy sikere, el is terjedt rendesen, megsemmisítően becsmérlő értelemben. Mert ebben világosan benne van a „nem illeszkedni bele a (román) környezetbe” imperatívusza. Pedig ez nem a hosszú távú fennmaradás és a sikeresség, hanem a nagy hatásfokú önpusztítás és a garantált kudarc stratégiájának iskolapéldája! Az evolúció sok millió éves története arról szól, hogy azok a fajok, amelyek alkalmazkodni tudtak a környezetükhöz, és bele tudtak illeszkedni, fennmaradtak és sikeresen szaporodtak, amelyek meg nem, azok bizony eltűntek az élővilágból. Ez a törvény könyörtelen, és az evolúció minden formájára érvényes, a társadalmi evolúcióra is. Számos állatfajnak még a színe és alakja is olyanná alakult, hogy minél jobban „belesimuljon a tájba”, hogy minél nehezebben vegyék észre ellenségei, illetve más fajok, amelyekre éppen ő vadászott. Gondoljunk csak a levelibékára: alig lehet meglátni a falevelek között! Akinek pedig azért lennének ellenérzései az integráció gondolatával szemben, mert számára ez valami félreértés folytán az „elrománosodás” szinonimája, vegye figyelembe, hogy a levelibéka ettől még nem vált falevéllé maga is, és nem kell attól tartania, hogy megeszik a hernyók. Ellenkezőleg: azért lett ilyenné, mert ez volt az egyetlen lehetősége, hogy megmaradjon békának! Hogy bele tudott illeszkedni abba a környezetbe, amelyben élnie adatott.
Szinte hallom: Mit jön ez itt nekem a békával? Ugyan mi látványos van abban, hogy annyi veszedelem után – „megfogyva bár, de törve nem” – évmilliók óta még mindig ott brekeg időnként az orgonafán? Mi több mint ezer esztendeje itt vagyunk a Kárpát­medencében! Különben is utáljuk a békát. Nem tud imponálni. Mennyivel imponálóbb a viccbeli egér, aki a kocsmából hazafelé menet öklét rázva, torkaszakadtából üvölti utcahosszat: „Hol az a macska? Hadd …” – ne írjam már ide, micsináljak vele. Ez már igen! Ebben van tartás! És bátor kiállás! Egy baj van csak vele: hogy ilyen egér csak a viccben van. És azért van éppen viccben, mert bármennyire imponáló is, nevetséges. Az etológia nem tud ilyenről, sem egérről, sem más állatról, amely így viselkedne. Mert ha feltéve, de meg nem engedve lett volna is ilyen egér, az az evolúciós vonal nem maradhatott volna fenn, mert a macska rövid úton tett volna róla, hogy magvaszakadttá váljon.
A fiatalok pedig mennek, hiába is prédikálnánk nekik magyarságról, helytállásról meg ilyesmiről. Ők ugyanis egy valóság-ideológiában és a realitást messzemenően figyelembe vevő, ahhoz igazodó cselekvésprogramban még csak tudnának hinni, ha egyáltalán volna valahol ilyenünk, de az önsajnáltató, örök-sértődött, siránkozó, heroikus helytállás- és öncélú helybenmaradás-ideológiában nem. Nem tudják életcélnak vagy nagyszerű élethivatásnak felfogni azt, hogy itthon maradjanak és itt tengjenek-lengjenek csak azért, hogy népszámláláskor növeljék a statisztikát. Ez az ő számukra a mai világ mércéjével mérve nemcsak hogy anakronisztikus, hanem nevetséges is. Különösen ha olyasmit látnak, hogy ennek az ideológiának legfeljebb annyira futja a fantáziájából, hogy ha Magyarországról felkínálnak romániai fiataloknak negyven ösztöndíjat továbbtanulásra, akkor abból az elbíráló kuratórium kevésbé fiatal tagjai húszat meg sem pályáztatnak, hanem visszaküldik őket kihasználatlanul, mert hátha ezek nem jönnek vissza, és akkor inkább kevesebben maradjanak ott. (Nem vicc, ez néhány évvel ezelőtt csakugyan megtörtént!)
És én nagyon meg tudom érteni ezeket a fiatalokat. Nehogy úgy értse valaki, hogy akkor én mindjárt örülnék a kivándorlásnak, hiszen dehogyis örülök neki. Nagyon is örülök annak, ha valamelyikük itthon találja meg a számítását. De nem tudom őket hibáztatni vagy elítélni azért sem, ha elmennek, és ott kamatoztatják képességeiket, ahol erre megvan a lehetőségük, ha már mi olyanná alakítottuk az itthont, amilyen. És értse meg már mindenki, hogy ha mi nem változtatunk sürgősen és gyökeresen a helyzetészlelésünkön, a problémalátásunkon, a kisebbségi életstratégiánkon, a politikai és közéleti diskurzus, a nyilvános beszéd és a (romániai) magyar média alapbeállítódásán, akkor ez a kivándorlás folytatódni, sőt valószínűleg még fokozódni is fog, mert ennek a mai állapotok fennmaradása esetén egyszerűen nincs ellenszere. Ma már a fiatalok nem érzik úgy, hogy innen bárki el akarná őket üldözni (hacsak mi magunk nem a katasztrofálisan korszerűtlen irracionális viselkedésünkkel), tehát szabadon cselekszenek, akár mennek, akár maradnak. Nem látszik már olyan nagy gondnak az sem, hogy az itthon elvégzendő munkát kire hagyják, hiszen a diplomás fiatalok közül legtöbben azért is mennek el, mert a mi szűk magyar világunkban nekik már nem is jut képesítésüknek megfelelő munkahely, vagy ha jutna is tán, nem éri meg, mert némely magyar intézményeink vezetői még mindig úgy fogják fel, hogy a magyar kultúra ügyéért dolgozó vegye úgy, hogy ez népszolgálat, és érje be az országos minimálbér körüli vagy akár az alatti fizetéssel.
Mit kellene tehát megváltoztatnunk ahhoz, hogy ez ne így legyen? Először is ki kellene lépnünk végre abból a játszmából, amelyben mi, magyarok az örökös áldozat szerepét játsszuk. Amit idővel el kell felejteni, azt mernünk kellene elfelejteni. Hiszen a felejtés képessége nem ok nélkül jelent meg az evolúció során: azért alakult ki, mert ha mindent magunkkal cipelnénk, az túl nagy teher lenne ahhoz, hogy még megfelelően bánni tudjunk vele, és célszerűen tudjunk viselkedni. Azzal, hogy állandóan emlékeztetni akarjuk őket a múltra, mégpedig nagy érzelmi intenzitással, tulajdonképpen nem hagyjuk, hogy az emberekben magától megtörténjék az, ami rendesen szokott, és az élet a normális medrébe terelődjék, hanem régi nemzedékek rengeteg megoldatlanul maradt problémáját és sérelmeit cipeltetjük velük tovább. Pedig amit azok a nemzedékek nem tudtak jól megoldani, azt mi már biztosan nem tudhatjuk. Ha ennyi terhet rakunk állandóan az emberek vállára, és még erkölcsi kötelességükké is tesszük, hogy azt mindenüvé magukkal hurcolják, ne csodálkozzunk, ha nem tudják sérülés nélkül elhordozni. Próbáljunk inkább megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az embereknek joguk van – már csak lelki egészségük érdekében is – nemcsak emlékezni, hanem felejteni is.
Az örökös emlékeztetés helyett tudomásul kellene vennünk a valóságot: igenis bele kellene végre józanul törődnünk, hogy a világ ez, és másik nincs. Át kellene költöznünk a múltból a jelenbe, fejünket pedig előre kellene fordítanunk, a jövő felé, és nem folyton hátrafelé néznünk.
Le kellene szállnunk továbbá a földre, és napirendre kellene térnünk fölötte, hogy a mi hazánk – nem egyelőre, nem ideiglenesen, hanem véglegesen – itt lent van, a földön, éspedig éppen ott, ahol élünk, nem valahol a magasban. Ott csak a fellegek vannak, embernek ott járni-kelni, pláne lakni nem alkalmas. Hiszen ha továbbra is folyton azt mondogatjuk, valahányszor csak kihozza a szó, hogy ez nekünk nem igazi hazánk, akkor csodálkozhatunk­-e rajta, ha az emberek elkívánkoznak innen?
És meg kellene már próbálnunk a kisebbségi életről úgy gondolkozni és úgy beszélni nyilvánosan is, mint emberek természetes és teljesen normális életformájáról, nem pedig mint valami abnormális állapotról, mint valami fogalma szerint tragikus rendellenességről, fogyatékosságról, csonkaságról, anomáliáról. (Hiszen ha nem így fogjuk fel, akkor hogyan is tudhatnánk a jogainkért harcolni? Azt kell megértenünk, majd mindenki számára nyilvánvalóvá tennünk, hogy kisebbségben az ember ugyanúgy normális életet élhet és akar is élni, mint többségben, ha pedig ez most még sok tekintetben akadályokba ütközik, annak nem a kisebbségi helyzet az oka, hanem hogy ez a dolog jelenleg nem jól van elrendezve, tehát sürgősen tenni kell róla, hogy mielőbb jól legyen elrendezve.) Meg kellene tanulnunk továbbá, hogy ne a kisebbségi sors kálváriáját osszuk-szorozzuk heteken, hónapokon, éveken át az újságokban, tíz- meg tízezer variációban ugyanarra a témára, hanem merjük észrevenni a kisebbségi élet ajándékait is, ahogy a fiatal László Dezső mondta, és erről legyen bátorságunk nyilvánosan is beszélni.
Tudom, hogy talán ez fog nekünk a legnehezebben menni, mert ezen a téren van a legnagyobb rutinunk abban, amit pedig nagyon nem kellene csinálnunk. Újságírók éveken keresztül megélnek belőle. Ráadásul ott van az is, hogy Magyarországon is sokan azt hiszik, hogy ha mi kisebbségben élünk, akkor minket kötelező módon sajnálni kell, mintha betegek vagy nyomorékok volnánk. Pedig nem sajnálni kellene minket, hanem megérteni a helyzetünket, és szolidárisnak lenni velünk – magyar a magyarral – abban, amiben éppen rászorulunk, azzal mégpedig, hogy lehet még olyan helyzet, mikor nekik lesz szükségük a mi szolidaritásunkra. [De ezen akkor sem valamelyik magyarországi párt támogatását értettem.] Ez meg azért nem mehet könnyen egyelőre, mert hogyan érthetnék ők meg a mi helyzetünket, mikor egyelőre mi sem értjük, mert az eddigi sok hiábavaló beszéd után azt sem tudjuk már, mit higgyünk, mit ne.
A sajtónak, tévének, rádiónak és a nyilvános politikai és egyházi beszédnek nagyon fontos szerepe lenne abban, hogy az általános közhangulat el tudjon végre mozdulni a normalitás felé. Tudom, hogy nem teljesíthető kívánság, de én őszintén szólva legjobban azt szeretném, hogy aki ezekről a dolgokról most még nem tud úgy írni vagy beszélni, hogy segítsen vele, hanem csak úgy, hogy rontson a helyzeten, az inkább hallgasson addig, míg nem érzi úgy, hogy már tud. Sejtésem szerint nagy csend lenne hirtelen – ami nagyon ránk is férne, hogy tudjuk végre nyugodtan végiggondolni ezt a dolgot, a legelejétől. Hátha akkor sikerülne egy olyan jövőképet is kialakítanunk a román társadalomba szervesen integrálódó romániai magyarság számára, amelyben mindenki ott láthatná a helyét, és nem kellene a neki felkínált jövő elől elmenekülnie, ha korszerűen akar magyarként élni ebben a világban.
Szilágyi N. Sándor
Forrás: Szilágyi N. Sándor Fb-oldala
hirdetés
hirdetés

ZSIDÓ ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

CIGÁNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés

ÖRMÉNY ERDÉLY

hirdetés
hirdetés