Velünk élő ’56

Tisztelt hölgyeim és uraim! Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy ma itt beszélhetek. Habár nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy én ehhez kevés vagyok, még nem érdemeltem ki, de az a kép, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója október 23-án beszédet mond a Magyar írószövetség székházánál, szóval ez a kép mélységesen helyesnek tűnik. És ha minden igaz, én vagyok az első PIM-főigazgató, aki itt október 23-án szólhat. Ezért fogadtam el Szentmártoni János elnök úr, barátom felkérését.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Néhány évvel ezelőtt azt írtam: 1956 évente felvillantja számomra, hogy milyen büszkének lenni olyan magyarra, aki nem mi vagyunk, olyan történetre, ami nem a mi történetünk. Tiszteletet ébreszt a másik magyar iránt, és ez jó érzés. Akkoriban még a határ túloldaláról néztem a világra, és úgy nézni a világra, hogy határok vannak magyar és magyar között elég rossz érzés. Engedjék meg, hogy hosszabban idézzem a 2010-ben, tempetőfi nicknéven írt bejegyzésemet az akkor még Reakció-blogról. A Biszku-filmet hozták el Erdélybe, és próbáltam megérteni, hogy miért nem működött a hazámról szóló film a szülőföldemen.

„Mintha Erdélyben felülről/kívülről néznénk ezt a filmet, a témáját, ’56-ot, a kommonizmust, ti főztétek, hát egyétek, de Tamás és Fruzsi ezt elbénázta, felhorgadt bennünk a filmesztéta, akárha Eminem karakterszínészi képességeit boncolgatnánk, ilyen. Mert, ugye, ez nem a mi kommunizmusunk, a mi kommunizmusunk román kommunizmus volt, bezzegkommunizmus, a kisebbségi sorsban súly alatt nőtt a pálma, a nem lehet heroizmusa hevített, az erdélyi magyarok indulásból bűntelenek: azt mondjuk, román elnyomás, és ezzel mindent megmagyaráztunk. Ezt hívják önbecsapásnak. Majd’ kétmillió erdélyi magyar ezt hazudja magának a múltjáról, majd’ kétmillió erdélyi magyarnak nincs köze saját múltjához, majd’ kétmillió erdélyi magyar 1956-ot határon túli eseménynek tudja, bár büszke rá és érzelmileg megérinti október 23-a, fejében ott a határ. Majd’ kétmillió erdélyi magyart sikerrel gyúrt át romániaivá a mi kommunizmusunk.

Nem igazán beszélünk arról, hogy az 1956 Romániában is következményekkel járt, többek között 1959-ben a Bolyai Tudományegyetemet emiatt sikerült megszüntetni. De hát azt is a románok csinálták, Ion Iliescu elvtárs vezényelte le, akit fél évszázaddal később az erdélyi magyarok nem elhanyagolható része megválasztott, legyen a demokratikus állam feje, hadd büdösödjön a szép, új világ.

Legendáriummal helyettesítjük a történelmet, mert ha saját történeteinkből kellene összerakni a közelmúltat, alighanem elmaradna a katarzis. A Biszku-film azért nem élt annyira Erdélyben, mert mi nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy a gonosz banális, melegítőben viszi le a szemetet, a mi gonoszunk gonoszgonosz, ráadásul román is, aki ősi szent földünkön bocskorával tapossa szét templomainkat és iskoláinkat, a mi gonoszunk, valljuk be, hasonlít egy B kategóriás vámpírra, a mi gonoszunkban még csak tragikum sem rejlik, a tragikumot mi hordozzuk, magyarnak megmaradni, ez a mi érdemünk, mi, erdélyi magyarok tragikus és büszke magyarok vagyunk, Tündérország lakói, mi nem kötünk különalkut az ördöggel.
Dehogynem.”

Idézet vége.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Tófalvi Zoltán nyomán elmesélek egy erdélyi történetet. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a Halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. A történet folytatása egy másik típusú jegyzőkönyvből: Dávid Gyula vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. Dávid Gyulát 7 évi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Annak a háromtagú bíróságnak, amely Dávid Gyulát börtönbe küldte, és mellette többek között Páskándi Gézát „nyilvános bujtogatás” vádjával 6 év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte, ennek a bíróságnak három tagjából kettő magyar volt – legalábbis a neveik alapján.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ezt a történetet nem azért meséltem el, hogy bizonyítsam: „nekünk” is volt 1956-unk. Az, hogy a román kommunisták 1956-ot felhasználták arra, hogy az erdélyi magyar értelmiséget lefejezzék, tény.
De nem történelem olyan értelemben, hogy 1956 nem lezárt múlt. 1956 velünk él. És velünk is fog élni mindaddig, amíg nem szolgáltatunk igazságot minden, a kommunista diktatúrák által megnyomorított magyarnak és nem magyarnak. Azok a kommunisták, akik 1956-ban idegen hatalmat hívtak a magyarokra, köztünk járnak. Azok a magyar kommunisták, akik a szovjet tankok fenyegető árnyékából hatalmat gyakoroltak, és nemzedékek életéből raboltak el pótolhatatlan évtizedeket, köztünk járnak. Azok a magyar kommunisták, akik életeket tettek tönkre, könnyű kézzel osztogatták a súlyos ítéleteket, akik besúgásra kényszerítettek barátot, testvért, azok, akik besúgtak, azok, akik érdekből fenntartották a diktatúrát, köztünk járnak.
Ők a szomszédaink, akik kitérdesedett mackónadrágban viszik le a szemetet, vagy osztják fölkonytolt hajjal nagy hangon az észt a sarki közértben. Ők azok a barátaink, akik nem néznek a szemünkbe. Ők azok a rokonaink, akikkel nagyokat hallgatunk, mert tudják, hogy tudjuk, és mi tudjuk, hogy tudják, hogy tudjuk.

És ők azok a politikusok, akiknek hazájuk nincs, csak házuk, és még azt sem ők építették.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A kommunista diktatúrák rettenetes öröksége velünk él. És mindaddig, amíg nem nézünk ezzel szembe csontig hatoló őszinteséggel, rombolni is fog.
Nem ítélkezni akarok.
De mélységesen igazságtalannak érzem, hogy miközben habzó szájjal lehet nácizni, addig a tőlünk fél évszázadot elrabló kommunizmusról nem beszélünk. Magyar írókat kukáznának, mondván, nácik voltak, vagy szimpatizáltak a náci rezsimmel. De a kommunista rezsim alá behajló írókat nem stigmatizálják.
Én sem azt szeretném, hogy vörös csillagot fessünk minden érintett író homlokára. De mondjuk el. Mondják el ők maguk is. Ne mentséget keressenek, hanem adjanak magyarázatot. Olyant, amiből megérthetjük, miért döntöttek úgy, ahogy, és nem másképpen. Hogy nekünk könnyebb legyen helyes döntéseket hozni.
Meséljük el újra és újra az összes rémtettet, azt, hogy milyen embertelen is tud lenni bármilyen totalitárius ideológiára épülő rendszer. Mi tudjuk a leghitelesebben elmondani, mert nekünk élettapasztalatunk.
És nem is annyira magunk miatt. Hanem azért, hogy soha, de soha többé ne lehessen ilyen rendszereket fölépíteni és ránk kényszeríteni.
Gyermekeink és unokáink érdekében mondjuk el.
Ha ezt nem tesszük meg, akkor maradunk, amik voltunk: szemek a láncban.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

DEMETER SZILÁRD

(Elhangzott 2019. október 23-án a Magyar Írószövetség székházánál)

(Forrás: Demeter Szilárd itt éppen író)