Móricz Zsigmond: A szombatosok között

Az erdélyi szombatosokról, vagy más néven zsidózó székelyekről írt alapos bemutató tanulmánnyal még mindig adós blogunk Zsidó Erdély rovata – mentségünkre szóljon, hogy az európai színtéren is unikálisnak, hogy azt ne mondjam, hungarikumnak számító sajátos vallási közösség történelme mai napig csak részletekben látott napvilágot.

Aligha érthetetlen eme helyzetjelleg: a szombatosok amúgy is zárt világát a második világháború, az észak–erdélyi magyar uralom alatt beálló zsidótörvények, majd az 1944 tavaszán meginduló deportálások úgy megtörik, hogy abból visszaút már aligha lenne lehetséges. Akik túlélték a borzalmakat, azok a kommunista diktatúra idején sem sokat kaptak a földi jóból – egy páran Izraelbe távoztak, többen meghaltak, és, mire beköszöntött az 1989–es fura szabadság kora, addigra a zsidózó székelyek közössége már csak történelmi emlék maradt.

Kovács András Vallomás a székely szombatosok perében című, 1981–ben megjelent könyve talán az utolsó olyan dokumentum, amely nagyobb képben tárja elénk a nyomokban még létező, de már akkor is inkább a szájhagyományokból táplálkozó szombatos közösség történetét. Kovács András ugyanakkor szintén hivatkozik egy 1941–ben megjelent riportra, amely a szombatosok életéről meglepő részletességgel számol be.

A szerzője nem más, mint Móricz Zsigmond, aki 1941 nyarán tesz látogatást Erdélyben, ennek során Bözödújfaluba, a székely Jeruzsálembe is ellátogat, megismerkedni a szombatosok világával. Az út során szerzett élményei alapján írja meg az általa vezetett Kelet Népe újságban A szombatosok között hosszabb lélegzetvételű, akár szociológiai alaposságúnak is nevezhető riportját.

1941 nyarán az erdélyi magyarság még csak kóstolgatja az új magyar világ ízét, a zsidótörvények már éreztetik hatásukat, de a visszatérés örömét nem tudják elfedni. A Kelet Népe – korához képest minden bizonnyal – kerüli az antiszemita lózugokat, nem így az erdélyi magyar sajtó túlnyomó többsége, amely aztán 1944–ig következetesen átveszi, torzítja és rátesz egy lapáttal a Völkischer Beobachter propagandájára – jelen cikkünk szempontjából ez azért érdekes, mert a szombatosok is górcső alá kerülnek majd.

De ekkor még Móricz Zsigmond viszonylag nyugodtan járhatja be Bözödújfalut, a zsidózó székelyek közül is többen szóba állnak vele – a Kelet Népe riportja talán azért is ennyire fontos, mert ez az utolsó pillanatképünk a még békében létező, de a feje felett gyülekező felhőket már érzékelő szombatos közösségről.

Álljon hát itt Móricz Zsigmond által jegyezett, 1941. július 1–jén, a Kelet Népe című folyóiratban megjelent riportja – A szombatosok között.

A SZOMBATOSOK KÖZT
Írta: MÓRICZ ZSIGMOND

A világon leggyönyörűbb gyalogút, Bűzödről Bözödújfaluba. Köröskörül hegyek, középszerű, regényes hegyek, a talpuktól a tetejükig felszántva.

Mikor megnyílik a másik völgy, kitárul Bözödújfalu. Lent a völgyben karélyban a házak. Középen a fehér bádogtetejű templom. Fekete és piros tetők.

Álmélkodva lehet gyönyörködni benne.

• Ezek cigányok, – mondja Bözödi Gyurka a faluvégi székelyekre.

Lehet hogy cigányok; nem látszik meg rajtuk. Egész mások, mint a mi cigányaink. Itt a székely is fekete s ezek is kerekfejűek és éppenúgy viselkednek, mint a székely kisgazda: nyelvük is elszékelyesült.

• Unitárius vagyok én instállom, – mondja az öreg cigány, – mindig a vót nekem mindenkim.

Különös, röstellem kimondani azt a szót, hogy: nem cigány? nem zsidó? Mintha sértés volna rá, akár cigány, akár zsidó; itt csak székely lehet az ember tisztességgel.

Azért megkérdem, vannak–e még olyan szombatosok, akik nem tértek ki?

• Vannak bizony, hárman is vannak. Kovács Józsi bácsi, az első.

No ez nem nagy szám. Két asszony áll egy kapuban s két küsdeg gyermek.

Szóba ereszkedünk velük.

Ezek „zsidók“ voltak. Nézem az arcukat. De igazán van bennük valami zsidós. Világos színűek, de hosszas, görbés orruk vagyon s a hanglejtésükben egész határozottan fel lehet ismerni a zsidós éneklést, ahogy fel–felcsapják a hangsúlyt a mondat végén.

Nagyon siratják a zsidóságukat, a szép templomot, az együttlételt, az imádságokat, mindent. „Már nem tudnak többet szívük szerint imádkozni.” „Pedig, ha már az embereknek ennivalója nincs, legalább imádkozhassék.” S az ima akkor üdvözít, akkor nyugtat meg, akkor válik vérré, ha minél komplikáltabban dolgozik meg vele a magyar.

Ezek iszonyú szegénységben vannak.

• Nem kapunk egy véka törökbúzát semmi pénzért, meg nem is vagyon semmi pénz. Ez a kicsi fiú és most kelt fel betegségéből sétetni kellene, de mivel, még málélisztünk sincs, és elönti az anyák szemét a könnyharmat.

• Hol lakik a Kovács Józsi bácsi? Elutasítanak. A zsidótemplommal szemben.

Zsidótemplom. Mindig megüt a szó, hogy zsidó. Mit keres egy Kovács Józsi bácsi a zsidótemplom mellett.

• A sakter mellett. Míg nem volt semmi baj, a sakter mindig haragban volt vele s ki is átkozta a templomban mindenféle zsidó átokkal s mikor parancs jött, hogy át kell térni, akkor megmakacsolta magát s nem tért által: most ő átkozza meg azokat, akik kitértek.

• Mér nem tért át?

– Hát… az is úgy van… aki nem tért át, spekulál!

Nevetek.

Az asszony nem nevet, inkább harag s rossz kedv van a szemében. Szóval komolyan gondolja.

• Maga mért tért át?

• Mit tegyünk. A kicsi gyermek miatt. Annak a jövőjéért. Meg elvesztjük a nyugdíjat, azt mondták, s a földet, házat, mindent. A kormánybiztos kihirdette, hogy aki át nem tér, annak nincs helye a magyar hazában s még el is űzik.

• De a husvétot hallom megülték. Pászkát sütöttek.

• Azt igen.

Részvéttel nézem, most törvény előtt állván, szegény a keresztkérdések alatt, hogy elárulná magát. Nem tud hazudni.

• Könyvük is van? Habozik. Már ennek a megvallásától fél.

• Vót. Azt is be kellett adjunk.

A másik asszony haragosan néz fel:

• Hová kellett beadjunk? Mit beszélsz.

• Szóval van könyvük!

• Vagyon. Valahol. Nem is tudom hol.

Szeretnék ilyen könyvet látni. De nem akarom őket bántani.

Megyünk tovább a kis házak közt. Még ilyen házakat nem is láttam. Egynek sincs jó fedele. Zsindely, de felpattogva sikasan, mint a szentbenedeki gróf kastélyán. A nap ávilágít rajta. Sőt nem is zsindely, hanem deszka, hosszában egymásra fektetve a deszka, de már koromfeketére érve, felkunkorodva két felől s rongyosan.

• Mér nem csinálják meg?

• Hát a nyomorúság. Szegények vagyunk lássa. Itt ebbe a faluba minden szegény.

S csakugyan mind. Ezen a soron, a zsidósoron egy ép s új ház nincsen.

A kertek is üresek, alig megmunkálva. Annál több a dudva.

Bemegyünk egy udvarra. Senki sincs otthon, csak a növendék kacsák. Egy megkötött kotlós berzenkedve fél tőlük. Mintha székely asszony rájönne, hogy zsidókat költött ki.

Minden ház jószerén üres. Kint vannak a mezőn.

• Ennek a falunak kicsi a határa, de a legrosszabb az egész környéken; fehéres rossz agyag, ebben semmi meg nem nő. Alig aratnak s tavaly még nagy szerencsétlenség is volt, elemi csapás, felhőszakadás s árvíz. Attól is van most oly igen nagy szegénység. Ne menjünk először az unitárius paphoz?

• Nem, menjünk csak először a szegény zsidókhoz.

Nem akarom, hogy idegen szempontok tolódjanak be közénk.

No, itt a zsidótemplom. Elég jelentékeny épület. Az ember bámulja, hogy ekkorát építettek ezek a páriák. A tűzfal végén hatszögű kerek ablak. Rideg s magános.

Itt van Kovács József udvara.

Az udvarorv derék, szőke tenyeres–talpas fiatal lány szapul. Rózsaszínű karja lába naptól égetten vöröses. Kerek képű kedves magyar lány.

• No kislányom, aki szombaton szapul, mi kormos?

A lány nem ismeri ezt az alföldi találós kérdést. Értelmetlenül néz. Azt mondja: pénteken. De egy asszony hang a házból:

• Mi a kormos? – kérdi az úr.

A lány még butábban néz: ilyen butát kérdez az úr?

 

• Itthon van apád?

• Nincs.
• Hol van?
• A mezőn.
• Mikor jön haza?
• Mán jön, egy óra s itthon lesz.

Bentről kinéz egy idősebb nő. Feketébe öltözve, mint valami özvegy papné.

De az arca ijesztően sárga.

Beszélgetünk.

• Én is így vagyok. Sárgaságba.
• A májtól van. Ne egyen zsírosat. – Nem eszek én már semmijét, se zsírost, se tojást, se tejest, minden meg van tiltva s nincs es. Még addig, míg Vásárhelyre nem mentem, csak s csak, de mióta az orvosok megbolygattak, azóta sehol nem tudom hová legyek.
• Meggyógyul, csak várjon, – vigasztalom. – Már láttam, aki ebből a betegségből szépen meggyógyult.

Nem merem megmondani, hogy olyat is láttam, aki nem gyógyult meg s az éppen ilyen volt, így megdagadva az ajkat. Olyan, mint egy néger. Még olyan barna bőrű is. Itt általában folyton kísért az, hogy micsoda magyarok ezek a koromfekete hajú s barna bőrűek. Nem a mi alföldijeink közül valók. Hosszú fejek, hosszú vékony lábak s mégsem kúnok. Keletiek, balkániak, ősmagyarok?

• Maguk zsidók?

Néz rám s nem felel.

• Hallottam, maguk zsidók. Hogy maguk nem tértek ki. Azért akarok az urával beszélni: látni akarom, aki erős.

Folyton rajtakapom magam, hogy úgy akarok beszélni, mint ők. De mi nem tudunk már tömören beszélni, a mi nyelvünk szét van taposva, el van porlasztva, tele tömve kötőszavakkal, magyarázó mellékmondatokkal, mint mikor a szikla a téli fagyoktól megtámadva, omlasztja külső színét.

Könnyekkel lesz tele a szeme.

• Az tett engem tönkre. Sok izgalom. Megtámadtak. Kormánybiztos kihirdette, hogy elvesztjük a nyugdíjat, s az uram csendőr volt s ebből élünk.

Nem hiszem, hogy bármilyen kormánybiztosnak joga lett volna rá a történelem folyamán, hogy sárgaságot okozzon embertársának azért, mert máskép dicséri az istent, mint ő, s kivált ma, mikor már nincs kormánybiztos, aki őszintén, szívéből s úgy vallja istenét, hogy hasonlóképpen képes lenne rá, hogy sárgaságba essen az izgalomtól, ha meg akarják neki tiltani ezt a hitet. Itt pedig másról, faji távolságról szó sincs.

Anakronizmus.

Elmegyünk a szomszéd ház előtt.

• Itt lakott a sakter.

Gyerekkoromból emlékszem, hogy ezek a zsidó sakterudvarok milyen elhanyagoltak voltak. Ridegek, beműveletlenek. Hogy féltünk arra menni. Itt is kövekkel van tele az udvar, nem értem, mert vannak a patakkövek úgy egymásra hányva, még egy fatörzs is van, még az is valami pudvás, kettőbetörve és állva a köveken. A kövek közt s köröskörül mindenféle paraj s dudva nő és csalán. Ismeretlen dudvák, erdélyiek, amik nálunk nem jelentkeznek. Vajjon Lányfalun bekapálták–e a kertet?

S valami bűz van az egész udvaron. Idegen s más szag, mint a faluban.

A ház ócska, rossz tetejű, bezárt ajtókkal, elhagyatottan és elvadultan. A pince ajtaja nyitva, az ajtó leszakadva.

• Itt sütötték a pászkát, – mondja Bözödi Gyurka, aki őszinte kíváncsisággal nézelődik.

Benéz egy ablakon.

• Még az idén itt sütötték a pászkát.

Ez nekem nem látszik fontosnak: én egyetemleges, kicsit undorodó részvéttel vagyok. Nekem ez egyelőre csak annyi, hogy megszűnt egy magyar specialitás. A szombatosok! A rajongók. Regény. Kemény, Jókai kedvencei.

• Nyitva van az ajtó.

De én azt látom, hogy egy tyúk van az udvaron. S otthon érzi magát. Vagy a szomszédból jött volna át? Szabad préda most a sakterház udvara? Nem fél, hogy megsakterolják.

A konyhába lépünk be.

Ki van meszelve. Vajjon ki meszelte? Két teknőben mész a szomszéd szoba közepén. Félbehagyott munka.

• Itt sütötték a pászkát.
• Cserepes.

Mulattat, hogy a kemence úgy van építve, ősi pásztorházak módján, hogy egy lábon áll. Baloldalról rúdláb tartja a tetejét. Furcsa székely tűzhely, hogy ebben pászkát sütöttek!

• Valami szertartásuk volt, – magyarázza Gyurka, – hogy összegyűltek a lányok; nyolcan–tízen énekeltek és sűrítették a pászkát.
• Mit énekeltek? Várjon milyen nyelven? Zsidóul? – Dehogy, székely nótákat.

Egyszerre megint új kép. Tessék elképzelni a székely lányokat, ahogy nemzeti

viseletben régi székely nótákat daloltak, balladákat, szerelmieket, katonanótákat, vagy hogy:

Gólya, gólya, hosszúlábú gólya…

És közben sütötték a pászkát.

• A pászkához nem volt szabad hozzányúlni, mikor megsült, csak a papnak. Itt a földön szalma volt s a pap valahogy kikapta, de nem kézzel a kemencéből és a szalmára dobta. Onnan már a hívek szedték fel kézzel.

Lányok fonják a lenszöszt.
Beszélgetnek egymás közt.
Jaj, anyám, a fonás.
Nehéz a várakozás.

Talán ilyeneket énekeltek a pászkáról.

A ház olyan rossz szagú. Különös, hogy a zsidók milyen rémülten finnyásak és higiénikusan túlzók a tisztaságban, a magas kultúrában, de a sakterek korszakában oly elhanyagoltságban élnek, ami aztán semmiféle más élethez nem hasonlít.

Az utcai szobában benne van a kulcs.

• Itt volt a fürdő. Azért van pléhvel berakva az ablak, – mondja Gyurka, aki valósággal tudományos kutatást végez s száz apróságot figyel meg.

Megpróbálja kinyitni az ajtót, de a kulcs se nem nyit, se ki nem jön.

• Nem tudták kihúzni a kulcsot, benne hagyták.

Süketek tétovázásával csinálja a kombinációit. Mindig úgy, mintha bizonyosra venné, hogy egy érzékszervének fogyatékossága miatt ki volna téve annak, hogy valamit elhanyagol.

Most is úgy jár. Mikor ki akarunk menni az udvarból, nyílik ez az ajtó s egy fiatal fiú, olyan tízéves jön ki a bezárt szobából. Fehér szőke, majdnem albínó, hosszú orrú, mintha csakugyan zsidó volna s pedig különben nem zsidós, székely kölyök. Mi ez? A rítus fiziológiai átalakulást csinál?

• No, fiam, hát te mit csinálsz itt?

• Aludtam, – s mutatja sárga fogait, – fáj a fejem, hát elaludtam. Nézem: egészségtelen, sápadt. Mitől fáj a feje?

Gyurka megy be a szobába.

• Ez volt a fürdő?
• Nem, az iskola. Mindenféle bútor s csomag s ferslóg egymásra hányva.
  – Kié ez?
• Mienk.
• Ki az a mienk?
• Anyámmal vagyunk.

Csakugyan ágy van, azon alusznak.

Sötét, kisablakos, dohos nehéz szag. Itt bíza megfájdulhat a feje, aki itt alszik. Itt Gyurkának jó, nemcsak hallása rövid, de betegségében szaglását is elvesztette. Nekem megdöbbentő: ez a szegény magyar parasztok, a székely szombatosok iskolája?

• Hát hol volt a fürdő? – zakatol Bözödi György.
• Ott, – s a fiú a sarokba int.

Ott nincs semmi, se ajtó, se kád. Mikor kijövünk, kérdi Gyurka kielégítetlen tudományszomjjal:

• A fürdőt nem lehet látni?
• Lehet bíz.

Megy előre a fiú s nyitja ki a pászkasütő konyhából balra a barna ajtót. A helyiség az iskola falszomszédja. Gyurka előre megy és szinte visszatántorodik. Szelíd arcán egész felborzadás, jön ki, nézzem én is.

Benézek, hát megszédülök. Valami három méter mély a szoba feneke. Kilenc lépcső visz le. Odalent a félhomályban valami ketrec, abban úgy látni, még van is víz.

Sötét falak, pókháló, minden kormos. Semmi kedvem lemenni.

De Gyurka annyit futkos ki s be s izgul, lemászik, újra fellő, magyaráztatja magának a dolgot, hogy melegítették a vizet, hogy eresztették ki s be. Végül én is lemászok.

Ott lenn az ember mint valami elhagyott bánya fenekén. Iszonyú piszok és szenny.

Bűz.

• Nem tisztasági fürdő. Rituális fürdő.

S Gyurka felvesz egy papírt a földről. Valami könyvből kiszakított félív. Egyik oldalon magyarul, a másikon zsidóul a szöveg. Jób könyvének részlete.

Milyen jellemző.

 

• Először a férfiak fürödtek s azután a nők, – mondja közömbösen a fiú. – Ide rakták le a ruhákat a földre, szalmára, fára.

Hogy ezt siratják ezek a szegények, ma már nem tisztálkodhatnak meg a Szent Jordán vizében minden pénteken.

A ház olyan építésű, mint a székely házak errefelé s mint a tót házak Rozsnyó és Dobsina táján. Az udvarok dombra, hegyre emelkedők, azért lábas házat kell építeni s az utcáról emeletes a ház. A földszint pince szokott lenni. Itt a fürdő feneke az utcával egy szinten van, ezért csak egy dugót kellett kihúzni, a víz elfolyt. De kint az utcán a házfaltól egy méternyire a talajban forrás van, melynek vize ma is vékonyan s állandóan szivárog, ezzel a forrással töltötték meg a medencét.

Élő víznek kútfeje.

Ilyen kifejezések vannak a szent énekekben. Mennyire érezhették ezek a magyar szombatosok istennek csodálatos ajándékát, hogy éppen a fürdő mellett fakasztott vizet Áron s Mózes csodavesszeje.

De jó volt már kikerülni a varázslásnak és fantasztikumnak ebből a gyenge s szomorú várából.

Szemben egy házzal odább áll a zsidótemplom.

Modern építkezés. Tizenhat méter hosszú s nyolc széles és három vagy négy méter magas lehet. Alacsony tetővel. A hátsó rész ajtaján üveg ablak, be lehet nézni, világoskékre festett templompadok. Világos és derült. Előttük barna függöny, az asszonyok nem léphetnek be a szentélybe, csak a karzatról láthatják a férfiak méltóságát és tisztaságát. Milyen megindító lehetett, mikor a székely asszonyok, a maguk népi viseletében teleülték a padokat s hallgatták a héber előimádkozókat s a kétezer meg ötezer éves szent énekeket.

Az ajtófélről a tóra már le van szaggatva.

A másik ajtóra felírások ceruzával:

Samson Hadal
Eliézer Sámuel
Eliézer (ben) Samu

Ki tudja ki írta, mért írta s mit jelent.

Igen szépen, kaligrafice van írva, magyar betűkkel.

A templom környéke megint dudva s dudva. Körül megművelt kertek, már be is vannak kapálva, törökbúza, pityóka.

A szomszéd házból kíváncsian néz egy szalmakalapos paraszt. Itt a földi emberek szeretik a szalmakalapot s az elázva, nyűve olyan a fejükön, mint a tyúkborító kosár.

Közeledünk egymáshoz, ő is mosolyog, mi is. Állatok találkozása, vagy vicsorog egymásra a két állat, vagy ha ember, mosolyog. Mutatják baráti szándékukat.

• Kovács Mózes vagyok, – mondja a borotválatlan, hosszú, sovány, öregedő székely s kezet nyújt.

Elfogadom s én is ugyanúgy közlöm nevem.

• Mit keresnek az urak?
• Zsidókat.

Mosolyog, feketés kinőtt fogait mutatja. Erős dohányos és ínysorvadása van.

• Maga is az?
• Voltam. Már nem vagyok az s nem is leszek, hiszem. Tíz évig én voltam a templomszolga. Most szegény ember vagyok, hogy a mesterség semén, nem lehet talpat kapni. Ez a baj uram. Nincs talp. Nem gondoskodnak róla, hogy legyen.
• Hát kenyér van–e?
• Dehogy van. Az embernek kezében a pénz s nem kap. Egy véka kukoricát nem lehet kapni s ha adnak is, hat pengő s öt pengő az ára. Igen, ez volt a zsidótemplom, hogy mi lesz vele, nem tudjuk, mienk s azt teszünk vele, amit akarunk. Tessék besétálni hozzám.
• Mért van ennyi toll az udvaron?

Az ember is tele tollal, pihével, az udvar, a kerítés, a növények, mindenfelé fújja s odaragasztja a szél a pelyhet.

• Élni kell uram s feleségem tollal foglalkozik s most sincs otthon, Vásárhelyen s tollal.
• Hát ez a kicsi kié? Hány van?
• Van elég, hat gyermek s kicsi kenyér. Se talp, se ennivaló, na így vagyunk.

Leülünk a tollas székeken, a gazda kalapja alatt vigyorog s szólogat.

• Mind csak áttértünk uram, mert muszáj volt. Nem jókedvünkből, az igaz. Kovács József nem tért át, azt mondta, elvehetik házát, földjét, s nem tér… Nincs gyereke, könnyű. De nekem van s sok. Küldjem inasnak? ha az államhoz fordulok, ha zsidó vagyok, semmi bizonyítványt nem s nem. Nem vették fel. Most kaptam s már géplakatos inas s lesz elektrotechnikus. Mind el van helyezve s addig állottunk s ettünk s nem volt mit.

• Bántalmazták különben?
• Nem, azt nem lehet mondani. A hitközséget sem bántalmazták, csak éppen csináltak rólunk személyleírást! Attól ijedtünk be s csináltattak azután fényképet mindenkiről… Gondoltuk, nem jó lesz ez így… Azt mondja az unitárius pap: én nem bánom, ha maguk megünneplik is a szombatot, csak a vasárnapot megtartsák. Én nem bánom, aszongya, ha magik minden nap ünneplenek is, csak vasárnap ne dolgozzanak s jöjjenek templomba bé.

 

 

Feláll s előhozza a féltett s dicsekedett kincset, a templomi kegyszerzsákot. Szőrmés és külső oldala s a csíkos kendő kilátszik belüle.

• Lássa kérem, – mondja –, ez a mi dolgunk…

Megemelgeti a zsákban levő holmit, mintha kicsit szellőztetni akarná. A barna szőr is kopott.

• Kéthetes hornyának bőre. Abból csinálták a régi öregek.

Kimarkol belőle egy csomó könyvet.

• Már a könyveim is elcandalodtak.
• Tudja olvasni őket?

Mosolyog:

• Lássa kérem, mi tudunk héberül jól.

Leül, kinyitja a könyvet s hihetetlen gyorsasággal olvassa. Éppenúgy, mint egy zsidó pap.

• Ez egy cikk.

Mondja s abbahagyja az olvasást. Akkor bólint.

• Csak az a baj, hogy olvasni tudunk mink minden szót, minden betűt, de nem értjük, hogy mit mond.

Ő maga is nevet rajta.

• Vót nekünk ezelőtt régen egy. Egy papunk. Az igen. Hirs Izsák. A pap vót. De micsoda pap, uram? Az? Az egész világ ismerte, uram! Amerika is! Ha az a főszolgabíróval beszélt, annak vót értelme! Még az alispán is. Az, uram olyan ember vót, uram, hogy ha a levelet írt a királynak, arra uram válasz jött! Azért!

Legyint. A most elkergetett sakterre, megvetően.

• Ezt nem bántam, úgy meggyűlöltem uram, hogy azért is kitértem, hogy ez mennyen el.
• Igazi zsidó volt?
• Hát persze, a sakter, pap, annak igazinak kellett lenni. De Hirs Izsák! A nem viselte azt a nagy hajat. Kis kerek szakálla volt, tisztán, rendesen viselkedett. Mindent ő mondott meg. Mennyünk Keresztúrba? Megmondta, menjünk s ne?… Én kerek egy évig jártam gyűjteni a templomra feszt. S gyűjtöttem is. A kormánybiztos megmondta: az a maguk privát ügye, mit csinálnak vele. A templommal.

A mai időkre tér. Valamikor öt segéd dolgozott e mellett a bank mellett, ő nem is dolgozott, csak felügyelt. Most? Még az ipart is beadta, minek fizesse érte az adót, mikor nincs talp.

• A pengő szaporátlan. Lassan gyűl.
• Azelőtt?
• Azelőtt uram? Phö. Micsoda templomszolga voltam én, uram. Besztercén felül van, egy falu, ott igazi zsidók élnek. Istentisztelethez tíz kell, azon alul nem lehet tartani. Mikor odakerültem. Micsoda? Azt mondják a gazdag zsidók, kilencen vagyunk, itt a tizedik, tarthatunk istentiszteletet… Igen, de azt mondja egy: De ki lesz a kántor?… Mondom: Ne törődjenek. A kántor is itt van már… Kicsoda?… Én!… A kolozsvári templomban is ki merek állani imádkozni.

S hetykén néz rám. A szemembe néz. Messziről jött emberrel van szemben, de annak is szemébe meri mondani, hogy micsoda kántor volt ő.

Elbólogat, a most elkergetett sakterre válaszol.

• Jár most koldulni. Nem becsülte meg magát. Semmit se csinált! Mink adtunk neki 3000 lejt (100 pengő) s lakást s kertet s fát s mindent… De jó, hogy elment. Az ablakát beütötték s elment. Még a főbíró adott neki e három hónap haladékot, hogy nagy tél volt, de az ablakát beütötték s el.
• Azt biztosan szombatos ütötte be, – mondom.

Zárkózottan mosolyog s csak annyit vél:

• Lehet.

Aztán tovább elmélkedik:

• Nekünk nagy baj, uram. Mert akármit mond a kormánybiztos, a birtokot nem vették volna el senkitől! se a házát!… ugyan még nem lehet tudni… csak két hete, hogy a zsidók vagyonát felvették. Belekerült Kovács Józsefnek, csak a felvétel 3000 lejbe. .. Nekem is belekerült volna 2000–be…

Kicsit büszke, mint aki kijátszotta a dolgot.

Mindjárt vigasztalja is magát:

• Megyünk szépen az unitárius templomba. Jó pap, derék pap, csak a szájáért érdemes odajárni. Ez?… ez a mienk? E csak lekacagta. Ez csak hármat tisztelt a faluba, mi parasztok annyiba vótunk neki, mint kapca…

Bólint, elárul most valamit:

• Igaz, én nekem is egy bűnöm volt: szombaton cigarettára szerettem gyújtani. Szombaton is. Most nem gyűjtök rá, mert nincs.

Nálam nem volt, de Gyurka megkínálta. Élvezettel gyújtott rá s a füst mellett tiszta gyönyörrel mesélt:

• Elmentem, hívtak, hát elmentem Széplakra kóser bort’ csinálni. Mire odaértem, már ott volt a levél, hogy én nem vagyok megfelelő a kóserolásra, mert szombaton is cigarettázok… Nahát!… Ilyen ember vót.

Igazán méltatlankodik:

• Itt fogadtam napszámost két hétre, az úttal eltöltöttem három napot, megvót a nagy kiadás, a meg elrontja egy egyház hívének a jó keresetét…

Nehéz lenyelni az ilyet egy jó magyar embernek, s pláne egy székelynek, egy kemény szombatosnak!

• Micsoda jó kereset! Jó fizetés! S könnyű!… Ember az olyan ember? Aki így tud ártani? Zsidó az ilyen? Fene.

Nekitüzesedve folytatja:

• Uram, én a bibliát végigolvastam. Mózes könyvét! Két esztendeje furt keresem benne, de én sehol sem találtam, hogy Mózes megtiltotta volna, hogy szombaton nem szabad cigarettázni.

Bözödi Gyurka hangosan felkacag. Külön örül annak, hogy tisztán érti, mert az ember hangja éles, ki van köszörülve a héber előimákon.

• Még abban az időben nem is cigarettáztak!

Kovács Mózes meghökken s megzavarodik:

• Nem?
• Hol van az még! A dohányzás! Pláne a cigaretta!

S Gyurka nagyon kacag. De Mózes gazda nem hagyja magát. Azért neki joga van haragudni a sakterra.

• Az sincs benne a Mózes könyvébe, egybe se, hogy csak a sakternak szabad elvágni a liba nyakát. Az van benne, hogy „szegd meg a nyakát, vesd el a vérét s edd meg a húsát.”
• Jaj, ez már a zsidó pápák találmánya, – nevet az unitárius Bözödi Gyurka. – Mert minden egyházban vannak pápák, akik az ilyeneket kitalálják, hogy abból élhessenek.

Mózes bácsinak, aki már hatvanegy éves, hát egy ilyen huszonkilenc esztendős tudóssal nem sokat törődik, még mindig sok forralta a máját: – A világon senki se tartotta jobban a törvényt, mint mánk. Mennyi bajunk, kárunk lett abból nékünk. Mondjuk, pénteken lekaszáltunk s szombaton már fel kellett volna fiókolni s nem volt szabad s vasárnap megázott a széna!…

Ezt csak lehet érteni?

• Különben mink éppen úgy dolgoztunk, éppenúgy állottunk szénába vasárnap is, mint a magyar s úgy vetettük a búzát is, mint a magyar. Az apám tizenhét éves koráig az is volt, magyar, református. De akkor jött be Brassóból, 65–be egy zsidó, azt kellett vón akkor agyonütni. Wolfinger vót, a fekete nyavalya törje ki az embert. Meg is gazdagult nálunk. Az ügy volt, hogy külön csirkeólja, s külön csitkó s külön ököristállója vót. Nagy gazda lett erősen.
• És maguk mért nem gazdagodtak meg? Maguk is zsidók, mért nem tanulták meg, hogy–hogy kell úgy meggazdagodni, mint az igazi zsidók?
• Jó uram, születtek a gyermekek s a birtok elaprósodott. Az anyámnak is volt tizenkét gyermeke s nekem is van már hat… Mert tudja, előbb én nekem más feleségem volt s avval éltem 16 évig s nem lett gyermek. Meguntam, mire az egész, ha nincs kis gyermek. Akkor vettem egy másat s nem egyeztünk s egy év múlva el. S most tizenegy éve vettem ezt a mostanit. Nagyernyei lány s ez fiatal s vastag s csak rakja a gyermeket le. De jó asszony, ez soha nem pihen, mindig fut s fárad s hordja a pénzt. A tollal tudja. Többet ér, mint a másik kettő együttvéve…. Én? Nem érek semmit. Rovnó alatt erősen meglőttek, s Prágában voltam szuperre s kaptam rokkant igazolványt. Itt beadtam a bírónak s a románok széttépték…
• Engemet hogy is hívtak zsidóul? – szól bele a templomi gyermek, aki itt tátja a száját s tanulja a történelmet.

Mózes gazda ránéz a fiúra:

• Lázár Cilinek a fija e. Csak Lázár az anyja után, mert férjhez ment ugyan Cili Héjasfalvára, kihez is na?
• Farkas Izsákhoz.
• De nem élhettek s a gyermek anyján maradott s lett Lázár Joszif.
• Igen, igen, a vótam én, Joszif.
• Most Jóska, mert a Jóskát akkor Joszifnak mondtuk, engem Mózest meg Mojsénak. Izsákot meg Jiekhot (többször elmondattam s nem értettem meg, olyan idegen hangokat adott ki). Ábrahám volt Ávrám, meg itt van Nagy Jakab, az Jankesz. Ott van Lőrincz Mihály, az Jechil. Itt van Lovász Mihály alsó, az is Jechil–féle. Itt volt egy Nagy Pál, annak neve volt zsidóul Jaszev… És most már ebből a névből is kitérünk. Már én se vagyok Mojse, mert én zsidó többet nem leszek… azt hiszem.
• Mióta vannak itt zsidók? – kérdi Gyurka.
• Ezek, mióta világ a világ! Ezek mind szombatosok voltak. Üldözésbe voltak. Jöttek volt Szpániából.
• Honnan? – s Gyurka hangosan nevet. – Magyarok voltak ezek mindig. Székelyek.

De Mózes gazda csóválgatja a fejét s határozottan mondja:

• Spániából jöttek ezek Pécsi Simonnal, hogy is mondjam, alatta. Oszt itt szépen letelepedtek. Itt nem üldözte őket senki, csak egy katolikus pap, az látta, hogy szombaton nem dolgoznak, rájuk parancsolt, hogy magatoknak nem dolgoztok, de nekem muszáj dolgozzatok. Pedig fizették neki rendesen a képét. Szombaton kiküldte a szénába s neki kellett kaszálni.

Most felvillan az arca:

• De mikor felcsinálták neki a sok szénát a réteken, a rengeteg szénát, boglyákba, jött egy olyan vihar, hogy mind, a széna mind az egekbe szállott, ott állt meg.
• Szombatos legenda, – mondja Bözödi György, megállapítva.

Kovács Mózes erre tudományosan folytatja:

• Sebesi nevű volt ez a katólikus pap, ha jól tudom: Ferenc. Mindenütt a szombatot tartogatták, de titokba. Csak hatvanhétbe kijött a rendelet, hogy szabad már megvallani, akkor meg jött a Wolfinger s neki szabad lett nappal sakterolni is, mert addig csak éccalra mívelték az öregek, mert megtanulták őket… Akkor aztán a Wolfinger végrehajtott mindent s a faluban látták, hogy itt is egy háznál két beteg s ott is három beteg, már jelentgették a főszolgabíróknak, hogy járványos betegség van a zsidóknál, de hát egy hét múlva minden beteg meggyógyult vérből. Így aztán Budapesten az igazi zsidóknál nagy pártfogásba jöttek, mindenkinek ötven forintot ígértek, aki magát leadja s soknak nem fizették meg s ebből nagy erős verekedések lettek…

Most egy fiú jött s kérte a horgot, mert horgászni akar menni a Küsdire.

• Hát halat szabad enni?
• Halat szabad, de nem mindent. Rákot nem s csukát nem s olyat nem, kinek pénze nincsen.

S ott ül Kovács Mózes suszter és földmíves, zsidó és unitárius ember s mezítláb ül a bank mellett s rossz nadrágja tele pehellyel, meg a lajbi is, meg a kalapja. Rossz kék ing van rajta, az is parasztal, foltozva fejérrel s fonalcérnával. Szakálla már péntek este óta való s ma kedd.

– Hol sütötték a pászkát? Mert volt pászka húsvétra még az idén?

• Volt! volt! – mondja s megmagyarázza, hogy a vízen túl kinél sült ki az ünnepi pászka. S hozzáteszi:
• Én már nem vagyok zsidó, uram! De azt nekem senki se parancsolhatja meg, hogy mikor akarok, ne dolgozzak… Szombaton, uram én nem dolgozok… Nem, azt nem. Én két napig nem dolgozok, szombaton s vasárnap. Én megtehetem: úgysincs talp. No ná?

S góbé ravaszul néz s a szemembe kacsint.

A katólikus pap magas, sovány, borostás arcú, fekete bőrű, székelyféle beteges ember. Igen kedves és előzékeny és egyetlen szót nem szól a zsidózók ellen, nagy bölcsességgel éppenúgy nyilatkozik róla, mint mi, mint mindenki, aki mint társadalmi jelenséget nézi, mint virágot a mezőn szigeten.

De az unitárius pap, akinek véletlenül éppen vendége az esperese, akkora tűzzel és nyíltan kárhoztatja őket, ahogy hivatalánál fogva kell.

• Azt is megmondom, hány család. Huszonegy, – nézi a listát, amin össze vannak írva. Az áttértek, akik kijelentik, hogy őseik vallására, az unitárius hitre térnek vissza.

Soknak református a listában a szülője. Mire a pap jogi érvet keres:

• Ha a szüleik éppen reformátusok is voltak, az őseik csak unitáriusok. Úgy látszik, ez a vallások őse: az unitárius.

Aztán mondja:

• Van egy Kovács József, az egy sötét gazember. Éppen ott lakik a templomunk mellett, már akartam is hivatalos jelentést tenni esperes úrnak, hogy ez a gazember nemcsak át nem tér, akármilyen büntetéseket is mérnek rá, hanem azonkívül vasárnap s istentiszteletkor ott áll az ablakban s a zsalugáter mellől lesi, hogy a szombatosok, ha jönnek a mi templomunkba, ki az, aki jön s mindenféle zsidóátokkal szidja őket, úgyhogy kérem, nem mernek a templomba járni a szegény szombatos áttértek.

Huszonegy család az egész. De elég sok a gyerek, összesen száztíz körül van az áttértek száma.

Van egy család, amelyik Kovács, de avval dicsekszik, hogy neki valóságos zsidó volt a nagyapja. Nem ilyenamolyan székely népség, hanem igazi zsidó. Úgy is írja a nevét, hogy Kovács Rózenc István.

A Rózenc azt jelenti, hogy Rosenzweig.

Mikor a faluból eljöttem, az unitárius kocsis, aki hozott, kijelentette, hogy a zsidó magyarok nagyon derék emberek. Soha senki nem verekedett, nem lopott és nem részegeskedett köztük. Csak egy van, aki megissza a bort, mégpedig mértéktelenül. Szombaton is megissza, meg pénteken is megissza, meg mindennap megissza, de már ezt meg kell bocsátani, ilyen természete vagyon. Iszik, ha van mit. Különben ez is igen derék becsületes, jó zsidó ember. És még azt, hogy a zsidók az egész faluban a legszegényebbek. Olyan szegények, hogy már arra fanyalodnak, hogy koldulni járnak, mert pénzért se lehet kapni ennivalót. Hát még akinek semmi pénze. Akárkit lát, megesküszik, hogy ma nem evett s még tegnap sem evett. És senki se törődik vele. A szociális nővér, azt mondta, hogy a bözödújfalusiak ne is számítsanak rá, hogy valamit is kapjanak.

VÉGE

FORRÁS: Kelet Népe, 1941, 7. évfolyam, 12. szám, a lehetőséget köszönjük az Arcanumnak

(Nethuszár)