Rós Hásáná Erdélyben – Kolozsvár, 1923

Szomorú, de reményteli Rós Hásánát ültek az erdélyi, különösen a kolozsvári zsidók 1923. szeptember 11-én. Ekkor már harmadik esztendeje az új Románia polgárai, annak minden bajával-nyűgével együtt. S ebből bizony bőven kijutott, zsidóknak, magyaroknak, de az egyszerű erdélyi románoknak is abban az időben.

Az erdélyi magyar zsidóság azonban már szervezkedik, kiemelkedően küzd, dolgozik a cionista zsidóság – lapjukban, a Kolozsváron megjelenő Új Kelet napilapban rendszeresen közlik a Palesztinába való kivándorláshoz szükséges információkat.

1923. szeptember 11. Rós Hásáná Kolozsváron, az Új Kelet ünnepi melléklettel jelentkezik, ebben kap helyet Assér Lemil riportja a kolozsvári szegény zsidók ünnepi készülődéséről, amelyből azt is látjuk: az erdélyi magyar zsidóság egy része már ekkor kivándorlásra készült. S bár ekkor még szegénység és nyomor jellemzi az újromániai viszonyokat, akik maradnak talán abban bíznak, hogy lesz még jobb is. Nem lesz!

Alig öt évvel később már felbőszült román diákhordák rendeznek zsidó- és magyarellenes pogromokat Nagyváradon és Kolozsváron. A riport megjelenése után 22 évvel pedig szinte egy magyar zsidó sem maradt Erdélyben – Horthy csendőrsége, kiegészülve az SS-cserekatonákkal deportálják majdhogynem az összes észak-erdélyi zsidót.

Akkor, 1923-ban a kolozsvári zsidók még nem látták a rájuk váró tragédiát – ha látták volna, akkor talán többen választják az aliját. Mindenesetre, 1923. szeptember 11-én, azaz Tisri 1, 5684 idején így készültek a zsidó újévre a kolozsvári zsidók.

Lösanáh habbá bi’Jentsalájím

Újévi riport azokról, akik elmennek és akik itt maradnak

(Kolozsvár, szeptember 10.) Lepergett a nagy film egyik szomorú felvonása. Egy év megint belehullott a végtelenség nagy sírgödrébe, hogy helyet adjon önnön fiának, aki halálát okozta. Félbemaradt tervek, csökönyös reménységek új erőre kapnak s az emberi lélek megkönnyebbült sóhajtással fogadja az uj évet, hátha ez jobb lesz, mint a most letűnt esztendő. Másokra még jobban ráfekszik a bizonytalanság lidércnyomása: vájjon mit határozott rólunk az égi törvényszék? Ki hal meg vízben és ki pusztul eltűz által? Ki kardtól, ki éhen? S a jövő reménytelenségének pillanatnyi felismerésében minden ember szeretné jóvátenni múltbeli bűneit: ember, jó ember szeretne lenni…

Ez a hangulat csapott meg, amikor benyitottam a Szamos utcai házba. Régi ismerőseim laknak itt. Az egyik zsibárus a Vágóhídtéren, a másiknak már sátra van a Széchenyi téren és adót fizet. Feldmanné, akinek a férje valahol Ravaruszkánál maradt még 1914-ben, nem rendelkezik biztos jövedelemmel. Házakhoz jár kisebb-nagyobb munkákra, kisegítőnek. Szerencsém volt, épen otthon találtam. Mentegetőzni kezdett:

– Nekem is ünnepem lesz ma este … Lájbiss, szaladj át a Neubrothnéhoz, nézd meg, nem ég oda a kalács?

Kezével, melyet összeroncsolt a nehéz munka és a szegénység, gyöngéden megigazítja a tiszta abroszt. A rozoga asztalon két zöldelő rézgyertyatartó mereszti fehér gyertyanyakát a közelgő ünnep felé. Mindenütt jóleső tisztaság. Konyha nincs. Azért kell a szomszédba menni…A szekrény alól kis gyerekcipő kandikál ki fényesfeketén s az egyik széken átvasalt ruhák.

Kopogtatnak. A zsibárus Klein Mózes dugja be fejét az ajtón. Kis üvegtányér a kezében. – Méze van már, szomszédasszony? Abárdeszhoz. Leteszi az üvegtányért, amelyben pergetett virágméz aránylik. Ebbe mártják bele az ünnepi kalácsot. Talán arra való, hogy az elmúlt esztendő sok keserűségét pillanatra elfelejtesse. Klein Mózes azonban (az arcáról láttam) inkább azért jött, lássa, mit keres egy idegen az özvegynél. Hátha valami adóügy? S ez nyugtalanná tette. Nem mert rám nézni. Csak akkor nyugodott meg, amikor jiddisül fordultam hozzá s megkérdeztem, készül-e az ünnepre.

– Én már kész vagyok. Csak bort nem hozattam meg. Istenem, száz pengőnél is többe kerül egy ilyen ünnep. Az ember egy hét alatt sem keresi meg, amit két ilyen nap felemészt. De hol van még jomkippur és a sátorosünnepek? De hát: zsidók vagyunk.

És megadással omlott össze vézna emberteste. Aztán hirtelen eszébe jutott valami.

– Nem tudom, a feleségem kivasalta-e a kiflit?

Az utolsó szónál, amikor az ünnepi imaköntöst és halotti ruhát emlegette, kiegyenesedett és büszkén leste a hatását. Nem olyan utolsó koldus és nem akárki. A fehér gyolcsruha persze még a régi jóvilágból való. De van. És nem kell majd szégyenkeznie a templomban, mint a többinek, akik hétköznapi ruhában állnaka nagy törvénynapon Isten elé könyörögni.

Elkísértem az ajtajáig. Benéztem egy pillanatra. Ott dagadozott a kifli vakító fehérségben az asztalon s az asszony keze vigyázva simította ki meleg vasalóval a tavalyi ráncokat. Az asztal sarkában már egymásra rendezett halomban feküdtek a kivasalt ingek és a fehér fejkendő. Kis, tizenkétéves fiú egy szék tetejéről kutatott a poros szekrényen. Az ünnepi imakönyveket kereste.

Meglehetős nagy kerülővel jutottam ki a Baromvásártérre. Az esőtől felázott posvány miatt nehezen tudtam megközelíteni özvegy Bäumel Antalné pincelakását. Még ez a sötét cementbörtön sem volt olyan döbbenetes most, mint máskor. Pedig semmi előkészületet nem láttam az ünnepre. Az özvegy vörösre sírt szemmel mondotta, hogy még kalácsra sem tellett, alig jut fekete kenyérre. Varrni nem tud, mert a villanyt még mindig nem igazította meg a házigazda, aki szabadulni szeretne tőle, gyertyára pedig nincs pénze…. Ilyen szomorú roshasánát még sohasem láttam.

Az udvaron laknak Mund Jakabék. Ezeknek mégis jobb sora van. Az ember szabó s varrással foglalkozik az asszony is. És milyen szerencse érte most őket! – meséli a szerencsétlen Baumelné. S elmondja, hogy Mundnál jó hét esztendővel ezelőtt dolgozott egy inas, akinek már akkor megtetszett a szabó legnagyobbik lánya. A leány még alig volt tizennégy esztendős, nem is vették tehát komolyan a dolgot. A fiú később kiment Amerikába s csinos pénzre tett szert. Nemrégiben levelet írt Kolozsváron élő rokonainak, tudakolják meg, vajjon Mund hozzáadná-e a leányát. A szabó persze alig akart hinni a fülének s amikor a leány kijelentette, hogy ő is szereti még mindig Bernátot, visszaírták a fiúnak, hogy jöhet. De nem jött, hanem másodosztályú hajójegyet küldött az egész családnak és nemsokára el is indulnak… Az ember nem is tudja, mikor éri utól váratlanul a szerencse.

Mundék tehát elmennek. Mások is készülnek el innen. De nem új gálutba. Haza indulnak. Erec Jiszráélba. Most állítják össze az erdélyi kolóniára kivándorló telepesek transportját. A névsorból kiragadok egy-két nevet: Ujlasi Dávid, Hirsch Elek, Krausz Mór. Huszonhetedikén indulnak. Ujlasi cipész Palesztinában is az lesz. Volt egy háza a Hajdu-utcában, eladta s a pénzt átutalta Jeruzsálembe. Egy másik kivándorló már az üzletén is túladott. Megkérdezem, hogy ünnepli meg az utolsó ros hasánát a galutban. Révedező hangon válaszol.

– Bizony, szorongó érzésekkel indulunk az új esztendő felé. Ki tudja, mit hoz a jövő? Hiába, nem olyan egyszerű dolog itthagyni mindent, ami velünk nőtt fel. Rokonaink, barátaink, ismerőseink maradnak itt, a szüleink sírját is elhagyjuk, annyi örömöt és emléket, fájdalmat, csalódást és félbemaradt terveket… Jó volna tudni, mit határoznak rólunk oda fenn.

A fiatalabbak, ötvenen inneniek, több bizodalommal várják az új évet, mely új életet is jelent számukra.

– A házat már rég eladtuk, hiszen augusztusra volt tervezve a kiutazás, de bevártuk a világkongresszus eredményét. Most az ingóságokat váltjuk fel pénzre. Az edényeket és ágyneműt magunkkal visszük. Lassacskán már csomagolunk és lebonyolítjuk még az apró ügyeinket, amelyek idekötnek. S annyi dolog közepette alig érünk rá olyan előkészületeket tenni az ünnepre, mint tavaly és ezelőtt minden esztendőben. Jövőre annál szebben fogjuk megünnepelni a ros hásánát – otthon Jeruzsálemben. S bizakodó hangjából egy boldogabb esztendő hite cseng felém. íme, itt van ez az ember, aki társaival egyik végre beváltja, megéri az évenként annyiszor megismételt fogadkozást:„Lösánáh hábbá bi’Jerusalájim.

Megjelent az 1923. szeptember 11. Új Kelet kolozsvári napilap ünnepi mellékletében. Írta: Asser Lemil

Szerkesztette és bevezetővel ellátta: Felcser V. Örs

(Nethuszár)