Szombatosok 1941 tavaszán: a Libanon folyóirat riportja

A múlt héten ismertettük Zsidó Erdély rovatunkban a Móricz Zsigmond által 1941-ben írt és a Kelet Népe lapban megjelent, bözödújfalusi szombatosokról írt nagy terjedelmű riportját. Örömünkre szolgál, hogy – az olvasottsági adatok alapján – mai napig sem veszett ki a magyar közönségből e téma iránti érdeklődés, így folytatjuk a szombatosok, avagy zsidózó székelyek ismertetéséről szóló cikksorozatunkat.

MA egy olyan riportot mutatunk be, amely hangvételében jócskán különbözik a Móricz Zsigmond által bemutatott képtől. Ahogy az előbbi, úgy a jelen írás is helyszíni tapasztalatok alapján íródott, a budapesti illetőségű szerző ellátogatott Bözödújfaluba, mi több, az évszám is egyezik: 1941.

1941-ben ugyanis nemcsak Móricz, aki a szombatosokat vegzáló hoirthysta hatalom első kemány lépései után látogatott el Bözödújfaluba, hanem Balázs György, A Libanon Zsidó Tudományos és Kritikai Folyóirat szerkesztője is. Mintha nem ugyanoda mentek volna, mintha nem ugyanarról a településről, ugyanarról a szombatos közösségről írtak volna. Móricz Zsigmond 1941 nyarán a szombatosokat mocskoknak, rendetlennek, szűkszavúnak, egyenes válaszokat kerülgetőnek ábrázolja.

A szintén 1941-ben Bözödújfalura látogató Balázs György által elénk tárt kép viszont teljesen más – mi több, mint látni fogjuk, az is kiderül, hogy egy-két bözödújfalusi szombatos tárgyi emléknek mi lett a sorsa.

Időrendi sorrendben Balázs György tette az első látogatást, a Libanon 1941. évi 6. évfolyamban jelent meg írása, ami júniust jelent, a bözödújfalusi út ezek szerint ez előtt, valamikor májusban történhetett, legalábbis az írás alapján kivehető időjárási körülmények alapján. Móricz írása 1941 júniusában jelenik meg a Kelet Népe lapban – az sem kizárt, hogy egymáshoz nagyon közeli időpontban látogattak el a helyszínre. Külön érdekesség – ismét felhívom a figyelmet! – a két riport hangneme, az általuk bemutatott helyzet közötti gyökeres különbség. Hogy jobban értsük, olvassuk el ismét Móricz riportját is – KLIKK IDE!

Alább pedig a Libanon 1941. 6. évfolyamában Balázs György tollából megjelent riportot olvashatjátok teljes terjedelmében.

Az erdélyi szombatosok 1941 tavaszán

1889-ben jelent meg Kohn Sámuel könyve, mely tudományos alapossággal tárgyalja az erdélyi szombatosok történetét a mozgalom kezdetétől fogva egészen az író napjaiig. 1914-ben Guttmann Mihály és Harmos Sándor tolla alól kikerült – mintegy Kohn munkájának kiegészítéseként – Péchy Simon imádságos könyve. E két mű világot vet egy odáig ismeretlen szellemi mozgalomra, a székely léleknek egy jellegzetes megnyilatkozására, a zsidó és a magyar szellemiségnek legragyogóbb és legmélyebb összeölelkezésére: a szombatosságra.

Nagyon messzire nyúlnak vissza e mozgalom gyökerei, sokkal messzebbre, mint Kohn Sámuel gondolja. Szerinte a reformációvolt életrehívója, de minden valószínűség amellett szól, hogy amikor a reformáció hullámai Erdély határához értek, az erdélyi lélek már készen állott az új tanok befogadására. Hogy mi volt az a hatóerő, amely a lelkeket ennyire átformálta és először a szombatosság, majd a még fennálló gyenge korlátokat áttörve, a zsidóság etikájához és dogmatikájához sodorta, azt ma a rendelkezésünkre álló történeti adatok hiányos volta miatt lehetetlenség megállapítani. Lehet a kabar lélek egy késői megnyilatkozásának, lehet a dák birodalomban tömegesen lakó zsidók szellemi hatásának, vagy akár a Törökország felől beszivárgó spanyol zsidók vallási befolyásának tulajdonítani. De bármi volt is az indítóok. tény az, hogy a XVI. sz. közepétől fogva hol nyíltan, hol titokban, de mindenképen éltek a szombatos eszmék és elvek Erdély népe egy jó részének a lelkében.

A világháború vérzivatara, majd Magyarország megcsonkítása következtében ez a terület is idegen uralom alá jutott s elsodorta Erdély szombatosait az érdeklődés homlokteréből. Pedig ezek az idők folyamán (1868 óta már hivatalosan a zsidó felekezethez tartoznak) egyre több és több szállal, egyre erősebb kötelékekkel kapcsolódtak a zsidósághoz. Ezeket a kötelékeket nem tudta elszakítani a húsz évig tartó idegen uralom és magyarságuk, valamint zsidóságuk mellett kitartottak a vasgárdisták minden terrorja ellenére is.

Ma, a húsz évig tartó rabságból való felszabadulásuk után, ismét feléjük fordul a magyar zsidóság érdeklődése. Az Országos Magyar Zsidó Múzeum, dr. Munkácsi Ernő igazgató lelkes ösztönzésére azzal a megbízatással küldött ki a Székelyföldre, hogy tanulmányozzam az erdélyi vallás- és gondolatszabadságnak élő tanúbizonyságait, a zsidóvá lett szombatosok életét és eszmevilágát.

A felszabadult Erdélyen át vezetett az utam Bözödújfalu határmenti kis községe felé. Erdélynek a levegője csodálatos! Az égignyúló bércek, a zuhogó hegyipatakok, a csendes kis városok és bércek közé rejtett kis falvak levegőjében valami magasabb szellemiség lebeg. Bármerre járunk, bármerre nézünk, mindenhol az elmúlt évszázadok nagy szellemi alkotásainak emlékei kerülnek szemünk elé. Az embereknek és az intézményeknek a lelke ma is ugyanazt a szellemiséget sugározza, mint évszázadokkal ezelőtt. Ez tette alkalmassá Erdélyt arra, hogy megelőzve egész Európát, elsőnek írja zászlajára a szellemi- és vallásszabadságnak nemes és kulturált lelkekből fakadó jelszavát.

40–50 km-nyire Marosvásárhelytől, rejtett kis völgyben, viruló hegyoldalak között fekszik Bözödújfalu. Kicsi község, összesen 700 lakossal, de ez a 700 lélek Magyarország összes vallási színeit palettába foglalja. Békés egyetértésben élnek egymás mellett római katholikusok, görögkeletiek, reformátusok, unitáriusok és szervesen beleilleszkedve a színképbe s kiegészítve annak tarkaságát, Eőssi Andrásnak és Péchy Simonnak késői leszármazottai, a magukat גרי צדק *-nek nevező prozelita zsidók.

Külsőleg semmi különbséget sem lehet felfedezni köztük és a falu többi székely lakossága között. Annak ellenére, hogy magukat orthodoxoknak tartják és a legszigorúbban ragaszkodnak a vallási törvényekhez, péot-ot és szakállt nem viselnek. Öltözködési módjuk is azonos a vidék divatjával. Háziszőttes, halina csizmanadrágot, ugyanebből az anyagból vagy bőrből készült mellényt és bakkancsot vagy csizmát viselnek. Fedetlen fővel soha sem járnak. Hétköznap szalmakalapot, szombaton pedig fekete ünneplő kalapot viselnek. Az asszonyok öltözködése ugyancsak semmiben nem különbözik a székely nők ruházkodásától.

Értelmes és nyíltszívű emberek és talán egyetlen különbség köztük és a falu többi lakosa között, hogy ismereteik szélesebb körnek. Beszédjük őszinte, egyenes, nem kerülgetik a mondanivalójukat, hanem nyílt férfiassággal kimondják, amit akarnak. Valamennyiök anyanyelve magyar. Csak elvétve akad közöttük egy-egy, aki a magyar nyelven kívül a jiddis nyelvet is ismeri. Ezek rendszerint idegenben jártak és ott sajátították el. A zsidók között elterjedt és a köznapi használatban szokásos héber kifejezéseket mindannyian ismerik és használják. Érdekesen csendül ki a székelyes magyar beszédből a héber szó. Amidőn a volt hitközségi elnök egy alkalommal vitakerülő tiltakozásainak akart kifejezést adni, elhárító magatartását ezzel a kijelentéssel kísérte:,,Nem vagyok én róse”.

Életmódjuk a falusi ember életmódja. Mindannyian földművesek, kisebb-nagyobb birtokuk van, 8—10 hold föld házzal, de akadnak közöttük módosabbak is. Ezeknek a birtoka a 40—50 holdat is eléri. Zsellér, napszámos még soha sem került ki közülük. Hajnalban kelnek, ellátják állataikat és a reggeli ima után, amit tallitban és tefillinben héber nyelven végeznek el, kimennek a mezőre, itt hajnaltól napestig törik az ugart. A földjükhöz szerelmesen ragaszkodnak. Akadnak közöttük néhányan, akik a földművelésen kívül egyéb mesterséghez is értenek, de főfoglalkozásuknak ezek is a földművelést tartják. Házuk tája tiszta, rendes. Maga a ház több világos, levegős helyiségből áll. Berendezési tárgyaik fejlett kultúrigényekről és szépérzékről tanúskodnak.

Az ajtófélfákon még ma, a megváltozott viszonyok között is mindenütt ott van a Tórában előírt mezúza*. De nemcsak ez az egyetlen külső jele mély vallásosságuknak. Egyszerű, szép és jókarban tartott templomuk és iskolájuk is erről tanúskodik. Mindkettőt hitközségük, – mely beleértve a gyermekeket is, kb. 70 tagot számlál – az erdélyi zsidóság támogatásával 1929-ben építtette a régi, rozoga templom és iskola helyébe. Templomuk belseje épp olyan, mint bármelyik konzervatív zsidó templom. Síma, dísztelen falak, a menyezeten csillagábrázolások. A keleti fal középső részét a frigyszekrény foglalja el, tetején primitív faragott madárábrázolásokkal, tízparancsolattáblával. E fölött egy korona van elhelyezve. A frigyszekrény jobb oldalán előimádkozói asztalka, fölötte színes mízrabi tábla, mely koraiakban a tizenkét hónap jelképes ábrázolását tartalmazza. A tórafelolvasó emelvény dísztelen padoktól körülvéve a templom közepén áll. Az egész templom nemes egyszerűségében amellett tanúskodik, hogy építői és látogatói nem a formákat, hanem a zsidó vallás lényegét tartották fontosnak.

Az utca túlsó oldalán van a bözödújfalusi hitközség irodája, iskolája és rituális fürdője. Egészen a legutolsó időkig itt lakott a hitközség tanítója, egy személyben előimádkozója és metszője. Ő és az erdőszentgyörgyi rabbi látta el a község ügykezelését is. Az Orsz. Magy. Zsidó Múzeum birtokában lévő bözödújfalusi postakönyv kiterjedt levelezésről tanúskodik. Már Kohn Sámuel megemlékszik a hitközség pecsétjének érdekes szövegéről. Ez a régi bélyegző most a legméltóbb helyre, a Magyar Zsidó Múzeumba került. Felirata a következőképpen hangzik: ,,B.újfalvi israelita hitközség pecsétjei. Benne héber nyelven: איפלא תיךיכיהי

קהל גרים עדת ישורון בזד (Izráel közösségének betért gyülekezete B.újfalu 5628—1868.) Legutóbb használt pecsétjük közepén a két tízparancsolat tábla van ábrázolva. Alatta קהל נרים felírat, körben pedig: „Izraelita hitközség, mint anyakönyvi kerület, BözödÚjfalun”.

Hogy milyen komoly súlyt vetettek az ifjúságnak zsidó szellemben való nevelésére, azt az a nagy halom szakadt és tépett héber betűs könyvlap is mutatja, amely csak hosszú és sokáig tartóhasználat folyamán gyűlhetett össze az iskola padlásán. Nagyrészük imakönyvből származik, de jócskán akad közöttük magyar fordítással ellátott Szentírásból kihullott lap is. S a vallásos nevelés magja, úgy látszik, termékeny talajra talált. A mai nemzedékszüleit és nagyszüleit még a római katolikus és unitárius anyakönyvbe vezették be. Nagy részük életük delén lépett be forma szerint is a zsidó felekezetbe, de fiaik már olyan magától értetődőtermészetességgel öltik magukra az imaköpenyt és olyan áhítattal s meggyőződéssel recitálják a héber imákat, aminőre csak alapos, lelkekig ható zsidó nevelés teszi képessé az embert. El nem mulasztanának egyetlen vallási parancsot sem. Hús csak akkor kerül asztalukra, ha az rituális vágásból származik. Pedig ez a vallási magatartás egy olyan község lakossága számára, mely csak nehezen jut metszőhöz, igen nagy áldozatot jelent. A nők rendszeresen járnak,,mikvá“-ba. Amióta saját fürdőjüket a hatóság lezáratta, a hosszú út fáradalmait is magukra vállalják, csak hogy a szomszédközségek valamelyikében, leggyakrabban Erdőszentgyörgyön, eleget tehessenek vallási kötelességüknek.

Temetőjük a falu mellett emelkedő hegyoldalban terül el. A holtak kertje ennek a kis prozelita községnek egész történetét a szemlélő elé tárja. A régi kövek, falusi mesteremberek munkái, alig olvasható feliratokkal az 1800-as évek végére vezetnek bennünket. Rajtuk eredeti magyar nevek. Nagy részük Kovács, Csukor, Salló, Nagy. Így hívják a ma élőket is. Az egykorú róm. kath. És unit. anyakönyvek adatai szerint majd mind lófő székely nemesember volt. Érdekes, hogy míg egyrészt minden sírkövükön feltüntetik idegen, nem zsidó származásúkat, addig másrészt a sírfeliratok egytől-egyig, az első betűtől az utolsóig, héber nyelven vannak írva.

Az egyik sírkőnek a szövege talán a legjellegzetesebb. A kevés és primitív munka: felül kerek, az ív alatt egy mágén Dávid, domborúan kifaragva, s körülvéve két borostyánággal. Alatta elválasztóvonás. A vonal alatt kezdődik a szöveg:

איש תם וישר
בן עשרים שנה
רחש לבו להיות
גר צדק שיהי לו
חלק לעולם הבא
ה‘ה‘ היקר כ‘ה‘ ר‘
הנקרא בשם אברהם יוסף
נפטר ג‘ תשרי שנת
הנקרא בשם אברהם יוסף

Jámbor és becsületes férfiú,
húsz éves,
szívében vágy támadt, hogy
gér cédekké váljon s ilymódon
részese legyen az örök életnek,
nemde ő a mi drága urunk,
aki neveztetett Ávrahám Józsefnek,
meghalt Tisri hónap 3-án
az 5673. évben.
Legyen lelke betűzve az örökélet koszorújába…

A sírkövek alatt pihenő prozeliták kitörő lelkesedéssel ünnepelték 1867-ben a zsidók egyenjogúsításának hírét. Érezték, hogy az évszázadok mártíromsága után, melyet hitükért és meggyőződésükért egy meg nem értő világ közepette el kellett viselniük, felvirradt megértésnek a napja. Nem sejtették, hogy alig 70 évig fog tartani a nyugalomnak és megértésnek korszaka. Nem gondolták, hogy alig két emberöltő múltával ugyanazok a bajok, veszélyek és szenvedések várnak utódaikra, amelyek őket és elődeiket évszázadokon keresztül sújtották.

Balázs György

Forrás: Libanon, 1941. 6. évfolyam, Arcanum

Néhány érdekesség:

Balázs Györgynél: „Külsőleg semmi különbséget sem lehet felfedezni köztük és a falu többi székely lakossága között.”

Ugyanez Móricznál: „Ezek „zsidók” voltak. Nézem az arcukat. De igazán van bennük valami zsidós. Világos színűek, de hosszas, görbés orruk vagyon s a hanglejtésükben egész határozottan fel lehet ismerni a zsidós éneklést, ahogy fel–felcsapják a hangsúlyt a mondat végén.”

Balázs György: „Házuk tája tiszta, rendes. Maga a ház több világos, levegős helyiségből áll. Berendezési tárgyaik fejlett kultúrigényekről és szépérzékről tanúskodnak.„

Ugyanerről Móricz így ír: „Még ilyen házakat nem is láttam. Egynek sincs jó fedele. Zsindely, de felpattogva sikasan, mint a szentbenedeki gróf kastélyán. A nap ávilágít rajta. Sőt nem is zsindely, hanem deszka, hosszában egymásra fektetve a deszka, de már koromfeketére érve, felkunkorodva két felől s rongyosan. (…) A kertek is üresek, alig megmunkálva. Annál több a dudva.”

Móricz ugyanakkor nem kicsit dehonesztáló hangnemben ír a rituális fürdőről, ami iszonyatosan büdös stb. Riportjából ugyanakkor előzékenyen kifelejti, hogy a bözödújfalusi rituális fürdőt a hatóság záratta be, így a zsidózó székelyek Erdőszentgyörgyre jártak be mikvére. Mindezt már Balázs György riportjából tudjuk meg, érdekesség szintén, hogy a mezúzaról Móricz nem tesz említést, ki tudja, talán nem is látott már ilyent.

Magyarázat:

*mezúza: az egyik legismertebb zsidó jelkép. Az ajtófélfára szerelt, gyakran díszes tokba helyezett, pergamenlapra írt imádság, használatát az ősidőkben a mózesi törvény írta elő „s írjátok azokat házad és kapuid ajtófélfáira”. A pergamen a „Halljad Izrael” kezdetű ima első két versszakát tartalmazza.

*gére cédek (gere tzedek): olyan személy, aki áttért a judaizmusra

Összeállította, szerkesztette, kiegészítő szövegekkel ellátta:
Felcser V. Örs

(Nethuszár)