Georgia: bonyolultabb, mint elsőre látszik

Felejtsük el ezt a keretezést Georgiáról, amit a sajtó egy része egy-két éve kezdett sulykolni, és Magyarországon is boldogan felkapták, belpolitikai vonatkozásokat próbálva meglátni benne. A sugallt keretezés a következő: van egy még épp hogy földrajzilag Európához tartozó (de kulturálisan és történelmileg annál inkább) ország, Georgia, ahol a hatalmat immár 12 éve egy csúnya politikai erő birtokolja – kezdi Facebook-oldalán közzétett gyorselemzését Anton Bendarjevskiy, alább a folytatás.

A Grúz Álom a narratíva szerint oroszbarát, lepaktáltak Moszkvával az emberek európai választásával szemben, és most keményen elnyomják a lakosságot. Sajnos a legtöbben jó, ha évente egyszer vagy kétszer olvasnak valamit Georgiáról, és könnyű elfogadni a média állításait olyanoknak, amilyenek: feketének és fehérnek.

Csak hogy Georgiában alapértelmezés szerint nem lehet oroszbarát egyetlen egy politikai erő sem, ha így keretezi ezt a nemzetközi média, ha nem (nyilván nem magától, hanem a grúz ellenzéki tálalást is használva).

Georgia az az ország,

amely csak az elmúlt közel száz évben legalább négyszer csapott össze az oroszokkal, és ebben sok a hasonlóság Ukrajnával. 1920-ban a függetlenedett grúz államot a függetlenedni próbáló Belaruszhoz és Ukrajnához hasonlóan a Vörös Hadsereg zúzta szét néhány hét leforgása alatt (a grúz halottak számát ezen rövid időszak alatt is 8-10 ezer fő közé teszik). 1989 áprilisában a grúzok ismét próbálkoztak a függetlenséggel, de a közép-európai országokkal szemben nekik nem sikerült: a szovjet hatalom valóságos vérfürdőt rendezett Tbiliszi utcáin.

A Szovjetunió szétesése után függetlenséget nyert ország aztán rögtön egy polgárháború közepén találta magát 1991-1993 között, amelyben az oroszok az abházok és oszétok mellé álltak a központi hatalommal szemben. A háború két befagyott konfliktust, és orosz “békefenntartók” állomásoztatását eredményezett Georgia nemzetközileg elismert területein. Az ország a szovjet múltat véglegesen 2003-ban tudta lerázni, amikor a rózsás forradalom következtében Miheil Szaakasvili került hatalomra. Majd 2008-ban már Szaakasvili alatt történt a poszszovjet térség első modernkori háborúja Oroszországgal. Az ötnapos háborúnak grúz oldalon végül 412 halottja lett, és nem sokon múlt az sem, hogy Oroszország nem masírozott be Tbiliszibe. Sokak szerint a Nyugat ekkori gyenge reakciója (helló, Obama adminisztráció) eredményezte Putyin felbátorítását és Ukrajna megtámadását 6 évvel később.

Történelem lecke vége. Georgiában nem népszerűek az oroszok, maradjunk ennyiben.

A 2024-ben készült kaukázusi barométer szerint a grúz lakosság kétharmada (pontosabban 69%) az ország elsőszámú ellenségének Oroszországot látja. Mi több, ez a szám évek óta folyamatosan emelkedik. 2017-ben 40% tekintett Moszkvára, mint elsőszámú ellenségre. 2019-ben 49%. 2021-ben 66%. És komolyan el tudja hinni valaki, hogy ekkora oroszellenes számok mellett a jelenlegi kormánypárt, Grúz Álom hatalmon tudna maradni, ha oroszpárti lenne?

Mondok mást.

Grúz Álom alatt érte el az ország a legtöbb eredményt a nyugati integráció felé. A grúzok megkapták az európai vízummentességet, megkötötték a társulási megállapodást. Ukrajnát követően megkapták az EU tagjelölt státuszt, és idén megnyitották számukra a csatlakozási tárgyalásokat. A Grúz Álom kritikusai azt fogják erre mondani, hogy csak vitte őket a lendület, és elvégre a 2010-ben Ukrajnában hatalomra került Viktor Janukovics is eleinte még folyt az árral, és csak 2013-ban fúrta meg az EU-s társulási megállapodást. Csak hogy a Grúz Álom 12 éve van hatalmon, ha nem azonosultak volna az ország nyugati kurzusával, akkor már rég letértek volna erről az útról.

Hogy miről szól a jelenlegi kormánypárt Moszkva iránti politikája, ha nem az oroszbarátságról? Óvatos egymás mellett élésről, ám közben tagadhatatlan, hogy bizonyos grúz üzleti körök (magával a kormánypárt elnökével, Bidzina Ivanisvilivel az élen), üzleti érdekeltségeik miatt is érdekeltek a normális viszonyban a szomszéddal. Ugyanakkor a politikájuk lényege: lassú közeledés az EU-hoz és a NATO-hoz, a Moszkvával való üzleti és gazdasági kapcsolatok fenntartása mellett. Éppen a Grúz Álom alatt indult újra a kétoldalú kereskedelem a két ország között, vagy indultak el ismét a repülőjáratok Moszkva és Tbiliszi között.

Georgia, ha akarja azt az uralkodó elit vagy sem, nagyon kiszolgáltatott földrajzi pozícióban van, és Oroszország nem tűnik el sehová az előrelátható jövőben. Ukrajnával ellentétben az EU-val közös határuk sincs, és Brüsszel, London és Washington nagyon-nagyon messze vannak. Mindezek miatt a grúz ellenzék egyre inkább oroszbarátsággal vádolja a kormánypártot, és Putyin ügynökének nevezik Ivanisvilit.

Másrészt, a Grúz Álom ügyesen a maga céljára tudta fordítani az Ukrajna elleni orosz agressziót. A bejegyzés elején lévő történelem lecke szerint a grúzok többször is ütköztek az oroszokkal csak az elmúlt százegynéhány évben. És ebből sajnos mindig rosszul jöttek ki. Ezért amikor a kampány során a kormánypárt lerombolt (ukrán) városok képeit mutatott a tévében, és feltette a kérdést, hogy akarjátok-e azt, amit az ukránok kaptak? Akkor a válasz egyértelműen a „nem” volt. A lakosság fél a háborútól, és az oroszok utálatánál talán csak egy érzés erősebb: az oroszoktól való félelem.

És akkor miről szól ez a helyzet,

amit Georgiában látunk kibontakozni, ha nem az oroszbarátságról? Ez utóbbinak ugye 2022 óta van egyre erőteljesebb megbélyegző hatása, amire komplett narratívát lehet építeni.A történet mint mindig, a hatalomról és annak a megtartásáról szól. A Grúz Álom népszerűsége 12 év után kezdett megkopni, ráadásul az ellenzéknek sikerült elérnie a korábbi választórendszer teljes reformját – a legutóbbi választásokon már vegyes rendszerben, a mostani választásokon pedig kizárólag pártlisták alapján lehetett voksolni, nem az egyéni jelöltekre. Ez utóbbi az ellenzék szerint a mindenkori kormánypártnak kedvezett.

A 2024-es választásokra készülve ezért a Grúz Álom feltekerte az állami propagandát és egy sor olyan intézkedést tett, amelyek a hatalma megtartását szolgálták. Úgy tűnik sikerült. Georgia nem Belarusz, ahol a 30 éve regnáló diktátor, Aljakszandr Lukasenkának dolgozó Választási Bizottság a valódi választási eredményektől teljesen független eredményeket rajzol meg, ezt Georgiában nem lehet megtenni. Viszont itt-ott „ügyeskedni” és így hatással lenni az eredményekre – egyáltalán nem kizárt.

Ne legyen semmilyen illúziónk – a hatalom megtartásának a vágya mindenhol csábító, a világ bármelyik országában is vagyunk. Csak hogy az érett demokráciákban, ahol működik a hatalmi ágak szétválasztása és ahol jól funkcionálnak a fékek és ellensúlyok, nem tud ez a csábítás realizálódni. Georgia pedig nem nevezhető érett demokráciának, ráadásul az ország teljes megreformálásában óriási érdemeket szerző Miheil Szaakasvili hatalma utolsó éveiben nagy sebeket hagyott maga után.

A nyugatbarát, erős amerikai kapcsolatokat ápoló Szaakasvili 10 év után sokkal durvábbá vált, mint amit a Grúz Álomtól látunk most: autoriter kormányzati módszerek felé fordult, többek között a szólásszabadság korlátozásával és az ellenzék elleni kemény fellépéssel. 2011-ben a rendőrség erőszakkal oszlatott fel tömeges tüntetéseket. 2012-ben, nem sokkal a választások előtt pedig fény derült a grúziai börtönökben lévő fogvatartottak kínzására, ami az utolsó kegyelemdöfés volt Szaakasviliék számára. Nem véletlen, hogy a választásokon pártja, Georgia korábbi legerősebb politikai ereje csupán 10 százalékot szerzett a hétvégi választásokon.

A kérdés az, hogy mennyi „ügyeskedés”

és manipuláció férhetett bele ebbe a rendszerbe, mert a választás estéjén közzétett exit pollok óriási különbségeit semmi nem indokolhatja. Az exit pollok hibahatára általában 2-3%, azonban a kormánypárti szervezet felmérése 56%-ot mért a kormánypártnak, az ellenzéki pedig 40%-ot. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha az egyik, vagy a másik exit poll (vagy mindkettő) eleve manipulatív eredményeket tett közzé. Azt is nehéz megmagyarázni, hogy miért állt a kormánypárt néhány héttel a választások előtt még csupán 35-40%-on a különböző mérések szerint.

Mindenesetre az ENSZ mandátumával működő EBESZ vasárnap közzétett részletes jelentése szerint nem talált választási csalásokat a grúz választásokon, bár több erős kritikai megjegyzést is megfogalmaztak. Az EBESZ 529 megfigyelőt küldött Georgiába, és voltak köztük európai parlamenti és NATO megfigyelők is. A szervezet jelentése szerint

„a választások napja általában jól szervezett és rendezett volt, de feszült légkör jellemezte. A szavazás titkossága gyakran sérült, és a jelentések szerint a szavazókat megfélemlítették és nyomást gyakoroltak rájuk.”

Tehát amit az EBESZ kiemel, az az, hogy a választások folyamata procedurálisan jó volt, a választásokat sokszínűség jellemezte. A voksolás demokratikus volt, és Georgiában média pluralizmus van, ami demokratikus normák szerinti kampányt tett lehetővé. Ugyanakkor az EBESZ szerint a pálya a kormánypártnak lejtett, és az elmúlt hónapokban elfogadott törvények (pl. a már említett „ügynöktörvény”) nyomás alá helyeztek bizonyos intézményeket. A választások napján pedig sor kerülhetett a választókra helyezett nyomásra, esetenként szavazatvásárlásra is.

Ami a helyzetben továbbá érdekes, hogy Ivanisvili pártja, a Grúz Álom is alapvetően beépítette a kampányába az EU-hoz való (fokozatos) csatlakozást, sőt, EU-s szimbólumok és zászlók előtt kampányolt. Így a szakértők alapvetően két forgatókönyvet látnak a továbbiakra: a választások után a Grúz Álom elégedetten hátradől, és folytatja a nyugati integrációt, bizonyos orosz kapcsolatok fenntartása mellett.

Mások szerint pedig az oroszok fognak elégedetten hátradőlni: a megfélemlítési kampány Georgiában működött, az alapvetően erősen oroszellenes lakosság inkább kerülné a feszültségeket Moszkvával, csak hogy békében élhessen. A nyugati integráció ezen a palettán viszont csak másodlagos a háború elkerülésével szemben.

FORRÁS: ANTON BENDARJEVSKIY

(Nethuszár)