Oroszország nem győzött, nem is fog, és béke sem lesz

Jó sok idő telt el azóta, hogy a Nethuszáron a tőlünk megszokott, nyers és odamondogató stílusban írtunk volna a háború nagyképéről, így eljött az ideje ennek is. Ha már szeptember és becsengetés, akkor nézzük, miből élünk mi, és mibe halnak bele a honvédő ukránok tőlünk alig egy házszámmal arrébb.

Bár a mainstream médiában sokféle elemzés, hír, összefüggés és egyéb stílusirányzat jelent meg, a nagykép jobbára más, mint amit a magyarajkú olvasók többsége hinni szeretne. Oroszország nem győzött, és a jelek szerint nem is fog — legalábbis nem katonai értelemben, és itt az is megérne egy külön misét, ha még kereszténynek lehetne nevezni az orosz rablóhordát, hogy mit is jelent pontosan Moszkvának a győzelem? A helyzet az, hogy nagyjából ők maguk sem tudják; a teljes körű invázió megindítása előtt, közben és után sem tudták pontosan elmondani, hogy mit is akarnak, mostanra pedig világosan látszik a Kreml célja: háborút tovább, de mindenáron. Hogy miért? Erről majd lesz szó egy kicsit később, de most nézzük az alapképet.

Orosz eredménytelenségek az időablak végén

Szeptember van, nagyjából, és maximum két hónap múlva beáll a raszputyica, ami a katonai előrehaladást nagyban megnehezíti a megszálló hadsereg számára. Putyin valószínűleg úgy gondolta, hogy a nyári időablakot kihasználva irgalmatlan nagy akcióbeli áttörést, terepgyőzelmet ér el, és bármiben lefogadom, hogy ma úgy gondolja, hogy ezek részben avagy egészében meg is történtek. Az autokratikus állam egyszemélyes vezetője ő; ahol rossz hír hozóját már nem felkoncolják, hanem igazodva a modern korhoz, kihajítják az ablakon — a kilencedikről. Estében elüti majd arra közlekedő jacht, amit a helyét elfoglaló oligarcha vezet; földet érve pedig találnak a hátában három kést, bordái közt néhány golyót, mert arrafelé ilyen csúnyák az „öngyilkosságok”. Putyinnak tehát a legkisebb akcióbeli előrenyomulást hatalmas stratégiai győzelemként tüntetik fel, az ukrán katonai sikereket pedig átmeneti problémákként tálalják; így aztán a Kreml nézőpontjából minden kerek: „megyünk előre, győzni fogunk”. Jut eszembe egy mai orosz vicc: mi az, ami még mindig állandó az Orosz Föderációban? Az, ami „időszakos”.

A Kreml nedves-véres vágyálmai azonban messze járnak a front valóságától. A hosszú és forró nyár alatt a megszálló barbár horda néhány falut és alig pártíz négyzetkilométernyi területet tudott elfoglalni, és még a Donbaszt sem tudták teljesen hatalmukba keríteni. Ez minden, csak nem győzelem; ráadásul még hátravannak a városostromok. Ha csak Kramatorszkot nézem, érdemes megszorozni Bahmutot hárommal, az eredményt négyzetre emelni — nagyjából ez várható ott; lévén a ruszki a támadó fél, így minimum három–négyszeres túlerőre van szükségük, de hogy exkatona barátom terminus technicusát idézzem: a szuperkurvaminimum – az az ukránok morálja, fegyverzete és felkészültsége következtében – ezt a minimális túlerőt öt–hatszorosára emeli. Persze Oroszországban van elég ember, olaj, gáz — ennyi a vagyonuk, herdálják is szépen, különösen a kisebbségieket és a szegény vidéken élőket; a moszkvai elit gyerekeit nem vonzza a lövészárkok patkányvacsorás bűze. Hát, hogy is ne, még elkapnak valamit… Összegezve: katonai sikerek nem születtek a nyáron, a hátralevő városostromok pedig olyan mészárszéket ígérnek az oroszoknak, amihez képest Bahmut eltörpül — pedig már az is történelminek nevezhető.

Az ukránok nem tétlenkedtek

Az ukránok nem sokat tétlenkedtek a nyáron sem — bár az ukrán hadsereg is sok problémával küzd, az innovációs képesség és a kényszer arra vezette rá őket, hogy védelmi iparukat nemcsak fejlesszék, hanem a szükségeshez igazítsák. Csak néhány „apróság”, amit idén nyárra realizáltak, és amitől igenis fájhat a feje az oroszoknak: elkészült és már bevetésen is járt a Flamingó, az első teljesen ukrán gyártású cirkálórakéta. Tökéletesítették drónjaikat, azok használatát és növelték a gyártókapacitásokat. Amíg Putyin vérszomjas tábornokai asztalok fölé hajolva új térképeket rajzolgattak, addig Ukrajna maximumra pörgette a katonai, polgári hírszerzés tapasztalatait; olyan akciót tervezett, amelyből a következő évtizedekben legalább három–négy nagyjátékfilm és két kisebb sorozat készülhet — az Oscar már most garantált. A „pókháló” hadművelettel ugyanis drónokat csempésztek át Oroszországba, majd ezekkel támadásokat intéztek katonai repterek ellen. A Thje Insider orosz források alapján készült elemzése szerint az orosz csapásmérő repülőinek körülbelül húsz százaléka vált használhatatlanná; de ennél is fontosabb, hogy az ukránoktól való félelmük következtében a maradék repülőgépeket szétszórták Oroszország távoli-keleti részein, így aztán az addigi pár órás bevetések 23 órás bevetésekké nyúltak — ami jót tesz a magaslati levegőre vágyó pilótának, de nem tesz jót a vadászgépeknek; így azok kopása, elhasználódása újabb fájó pont lesz a Red Army-nak. Hamarosan a hírekben a lezuhanó, eltévedt, el sem induló orosz vadászgépek esetei fognak szaporodni — hajrá!

Mindent összeadva: az orosz hadsereg minimális területi nyereségeket ért el ezen a nyáron, miközben óriási veszteségeket szenvedett; ezek között található néhány olyan, amely önmagában is képes megfordítani a háború menetét. Íme:

• a Pókháló hadművelet — eredményeiről már fentebb szó esett; lényege a következő: mikor mondhatja azt az orosz vezérkar, hogy „vadászgépeink biztonságban vannak orosz földön”? Tekintve, hogy a Pókháló óta még fejlődött is az ukrán dróntechnika, csak idő kérdése, hogy mikor találják telibe a távol-keleti orosz reptereket is. Mindez olyan tervezésekre, logisztikai láncok kiépítésére kötelezi az orosz gyilkosokat, amelyekkel korábban nem számoltak; nem beszélve annak pszichés hatásáról, hogy a háború elérte az orosz földet.
• a kőolajipari létesítmények elleni támadások — miközben a Vérvörös Hadsereg apró falvakat foglalt el Donbászban, addig az ukránok röpke egy hónap alatt kiiktatták az orosz kőolajkapacitás körülbelül 20 százalékát. Mondom ezt most, amikor írom e sorokat, és ebben még nincs benne a „Magyar madarainak” elmúlt éjszakai látogatása, amikor az Orosz Föderáció második legnagyobb kőolaj-finomítójának vittek „ajándékokat”, amit a helyiek tűzijátékkal és lángoló örömmel fogadtak; ebből az öröm kétséges, a tűzijáték és a lángolás kevésbé — tele van vele a Telegram.
• a Flamingó megérkezése újabb nehézségeket állít a orosz légvédelem elé — míg eddig azért úszták meg az orosz földön levő célpontok a támadásokat, mert Biden és úgy általában a gyáva Nyugat nem engedélyezte a fegyvereikkel ezeket a csapásokat, addig a Flamingó teljesen ukrán gyártmány; így oda csapnak le vele, ahova akarnak. Nem véletlenül választották az ukránok termékbeharangozónak azt az illusztrációt, amelyen a Kercsi híd előtt sétál egy flamingó.
• kevesebb szó esett erről a hírekben, de Ukrajna elindította és felpörgethette saját 155 mm-es lövedékgyártását. Bár ezekből sosem elég, a saját gyártókapacitás már egy olyan stabilizáló elem lehet a fronton, amit az oroszok hamarosan megéreznek.
• kerekítve a számokat: nagyjából 28 ezer orosz megszállót likvidálnak az ukránok havonta (halott, sérült), míg Moszkva nagyjából 30–32 ezer új katonát tud felszerelni, mozgósítani, bekényszeríteni stb. a hadseregébe. A különbség 4 ezer fő körüli, és ez a különbség vélhetően csökkenni fog, legalábbis ha az ukránokon múlik, akkor biztosan. A kifogyhatatlan és legyőzhetetlen Oroszország vagy kihirdeti az általános mozgósítást, vagy lassan kifogy a katonáiból. Itt jegyezném meg, hogy az ukrán háború hőse, a magyar származású Brovdy Róbert (ő a „Magyar madarai” drónalakulat alapítója és vezetője, azóta egy dandárt is rá bíztak) korábban kijelentette: céljuk annyi orosz katonát megölni havonta, ahányat Oroszország besoroz. Ezen túlmenően még egy drónokból építendő „kínai nagy falról” is beszéltek, mint a légvédelem újragondolásáról; ha ez is megvalósul, akkor az oroszoknak még nehezebb dolguk lesz.
• Ha mindezeket egyszerre nézzük végre, akkor annyit minimum be kell látnunk: az orosz hadsereg győzelme nem történt meg, mert egy győzelem nem így néz ki.

Akkor mi van most a ruszkikkal?

Akkor épp az van az oroszokkal, hogy pontosan azt csinálják, amit a történelemben mindig is csináltak: amikor nem megy jól a dolguk, akkor mutatják a legerősebbnek magukat; akkor a legnagyobb a szájuk — igazi szájhősök, ezt szögezzük le. A Lengyelország elleni dróntámadás is ezt igazolja: habár több különböző és egymást erősítő célja is lehetett az akciónak, az mindenképp kiemelt fontosságú szerepet játszott, hogy a dróntámadás után elhiggye nekik a világ: annyira jól állnak, hogy újabb háborút képesek indítani. (Fognak, de más okokból…) Lavrov és Medvegyev újabban rendszeresen nekiugrik Finnországnak , mondván, hogy orosz etnikumúakat „tisztogat” a finn állam, akik — meglepetés következik! — csontnácik, így Helsinkit is fel kell szabadítani. A dróntámadás, a fenyegetőzés, a pszichológiai hadviselés (amiben vérprofik), a dezinformáció (az információs háborút eddig részben megnyerték) mind-mind azt a célt szolgálják, hogy elfedjék a valóságot a Nyugat elől.

És mi a valóság?

Az, hogy a világ második legerősebb hadserege csak kínlódik Ukrajnában, veszteségei óriásiak, emberi ésszel fel nem mérhetők; a kőolajipari létesítmények elleni ukrán támadások valódi bajokat okoztak: nemcsak a bevételek estek ki a Kreml számára, hanem az orosz polgároknak helyenként sorban kell állniuk üzemanyagért, és néhol már jegyre adják azt. Az orosz lakosság ilyenkor szokott belefásulni a rendszerbe vagy a háborúba, mert ugyan kurva jó dolog harcolni a „keresztény világbirodalomért”, azért, hogy Moszkva legyen a „harmadik Róma”, és nagyon kellemes dolog „nácikat ölni” — mindaddig, amíg ez nem otthon történik, hanem valaki más országa területén. Ha lehet, úgy kellene kiirtani az ukránokat, hogy a bomló hullák szaga ne csapjon át a határon — elvégre a háborút támogató orosz polgárnak is vannak érzései, érzékenységei és jogai. Mi pedig, nyugati csürhe, akik vagyunk, megköszönhetjük nekik, hogy még nem rohanták le a balti államokat vagy Finnországot, holott megtehették volna — lásd még Lenin jóságát és a labdázó gyerekeket…

Ott tartunk tehát most, hogy az Orosz Föderációnak van két hónapja a raszputyicáig; ha addig nem arat valamiféle katonai győzelmet, akkor már nem is fog, legalábbis tisztán katonai eszközökkel nem. Ahhoz, hogy elfoglalja a Donbaszt, megtörje az ukrán hadsereget, arra van szüksége, hogy a Nyugat elárulja Ukrajnát, esetleg az ukránok is elárulják Zelenszkijt (régi vágya ez a vatnyikoknak, a háború eleje óta erről kommentálnak) — és pont ez az, ami nem látszik bekövetkezni. Pedig olyan fontos személyeket nyertek meg ennek az ügynek, mint Donald Trump, aki az Egyesült Államok elnöke jelenleg, vagy az a sok Nyugat-ellenes, szavazójoggal bíró putyinista-idióta akik élvezik ugyan a nyugati civilizáció vívmányait, de tenni akarnak róla, hogy az utánuk jövő generációnak már ne jusson belőle. Olyan erdélyi magyar szakértőt is olvastam már, aki szerint addig nem lesz béke, amíg Trump fegyvereket küld Ukrajnának. Hogy ez béke vagy hátbaszúrás, hogy a béke az egyenlő lenne az ukrán nép kiirtásával, arról a szakértő nem szólt részletesen.

Akkor miért nincsen béke?

Azért nincs béke, mert a békét egyetlen ember kezébe adtuk. Ez az ember pedig Vlagyimir Putyin, akit már 2014 óta bármikor agyon kellett volna verni egy bunkós bottal — ha az épp nincs kéznél, akkor Moszkva porig bombázása is megtette volna. De a Nyugat profitérdekei (a Krím annektálása után Merkel mama még egy plusz gázvezetéket épített nekik, a Mutti pedig a demokrácia idolja lett a kontinensen) és az eszkalációtól való félelem most oda juttattak minden szereplőt, hogy a bolygó és benne Európa békéje az oroszoktól függjön. Az egyetlen ember, aki ma megállíthatja a háborút, Putyin, és az egyetlen módja, hogy megállítsuk a háborút, Putyin és az Orosz Föderáció csúfos veresége (ezzel egyébként elejét vennénk a további háborúknak is).

Putyinnak viszont nem érdeke a béke, legalább három okból:

1. Ő továbbra is a teljes Ukrajnát akarja. Lófasz kell Donbász, és akkor nem nyomul tovább Zaporizsjában meg Herszonban — ezek mesék. A „szuperkurvaminimum”, hogy, exkatona barátom terminus technicusánál maradjak, az Odessza bevétele és Ukrajna tengertől való totális elzárása lenne, amivel szárazföldön összekapcsolódna Transznisztriával, ami már a Moldovai Köztársaság része; de ha már idáig eljut, mert mi nem tudtuk megállítani, akkor miért fogja majd úgy gondolni, hogy ennyi elég lesz? Stipistopi, itt megállunk, no págágyí? Putyinra már korábban is a legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy Ukrajna — legyen az bármekkora — így is, úgy is pro-nyugatos állam marad, szóval Kijev elmegy nyugatias irányba, amiből jólét, kevesebb korrupció, az átlagember számára nagyobb boldogság származik, és hát, hogy is mondjam, ezt nem tenne jót a Kreml auto- és kleptokráciájának. 2022 február 24-e óta egy pillanatra sem mondott le Ukrajna teljes megszállásáról, annak belorussziasításáról, egy oroszbarát bábkormány kinevezéséről és a többi. Ami megint csak az a kérdést veti fel: ha ezt megkapná, akkor miért állna meg? Két év alatt kiépíti logisztikai láncait Ukrajnában is, és jöhet a következő: Suwalki-folyosó, Lengyelország, balti államok, egy új NATO-ország — bármi, csak háború legyen, mert Putyin nem akar békét; ugyanis fél tőle. Miért? Ez most jön a 2. pontban.
2. A nagy orosz történelmi tanulság a hazatérő katonákról: amikor Napóleon seregétől kikaptak, jöttek a dekabristák és a cárnak bizony izzadnia kellett Moszkóvia fölötti hatalmáért. Az első világháború után hazatérő katonák bolsevik forradalmat hoztak, majd annak a rendszernek a megszilárdítása véres polgárháborúval járt. Afganisztán temette maga alá a szovjet birodalmat, az első csecsen háború pedig elvitte Jelcint és vele együtt a demokratikusabb reményeket. Az egy kivétel Sztálin volt, aki Nyugaton hagyta a katonáit — mi ezt orosz megszállásnak nevezzük. Putyin tehát nem akar békét, mert akkor hazajönnének a katonák. Akkor le kéne állnia a hadigazdasággal, amire átállította az országot, és sokan bizony olyan fizetéseket kapnak — katonák és hadiipari dolgozók egyaránt —, hogy arról nem szívesen mondanának le holmi béke kedvéért. Az olyan „liberális”, nem? A fronton harcoló katonák nagy többsége pedig alkoholista, elmezavaros; sokan közülük AIDS, tuberkulózis és egyéb betegségek hordozói, de hát egy olyan hadseregtől, amely a nemi erőszakot fegyverként használja (fiúk és lányok ellen egyaránt!), nincs is mit várni. Ezt a tömeget hazaengedni, amely olyan emberekből áll, akik évek óta semmiféle morális korlátot nem szabnak maguknak, a Kreml szempontjából öngyilkosság lenne.
3. Putyin felülértékeli saját haderejét — ahogy írtam fentebb: minden autokráciának jellemzője, hogy a főnöknek csak jó híreket lehet előadni, a rosszakat pedig lekicsinyítik. Putyin emiatt tényleg úgy gondolja, hogy akár a felőrölő háborúval, akár egy villámcsapással, de valahogyan nyerhet; ha pedig így gondolja, akkor miért állna meg? Hiába a hatalmas emberveszteségek, ezek csak nyugati szemmel nézve tragikusak; az orosz mérték és mérce szerint egy millió katona halálán, megsebesülésén meg sem rezzen az átlag orosz szempillája, főleg, ha a pillogtatást többévnyi GULAG-al jutalmazza a hatalom.

A fenti, sarkosan felvázolt három nagy magyarázat bőven elég, hogy megvilágítsa előttünk Putyin valódi szándékát: háborút minden áron! Sőt, háborút bármilyen áron! Mihez is kezdene a hazatérő katonák reintegrációjával? Mihez kezdene az orosz gazdasággal, ha már nincs szükség a hadiiparra, és mit kezdjen Kínával, aki vélhetően nem fogja csak úgy visszaadni az orosz gazdaságban eddig megszerzett pozícióit? Mihez kezdjen az eddig megszállt területekkel? Ha bele is menne valamilyen tűzszünetbe, akkor is a nyakon marad Mariupol, Donyeck, ahol még tisztességes ivóvízhez sem jutnak az emberek; a kolera mindennapos, jövő tavaszra várják a pestisjárványt. Hát, igen, Oroszország „felszabadított” területei — és akkor még nem beszéltünk a sok faluról és kisvárosról, amelyeket rommá bombázott Moszkva; egy béke esetén pedig ezen romokon kellene új életet építenie annak, aki csak a gyilkoláshoz ért. Amúgy is: jelentkezzen már valaki, aki látott orosz sikereket az általuk megszállt bármely országban vagy régióban!

Akkor mi lesz most?

És általában ezt a kérdést követi az, hogy mit fognak tenni az oroszok? Nos, ez egy hülye kérdés, pont azért tartunk itt, mert állandóan azon csámcsogunk, hogy Putyinnak vajon mi jut eszébe holnap, zuhanyzás után: megnyomja a piros gombot, vagy ad még egy napot a szabad világnak. A helyzet az, hogy amíg mi, nyugatiak nem tesszük fel az adekvát kérdést, addig nem is lesznek jó válaszaink. Az adekvát kérdés pedig az, hogy mit tudunk tenni mi?

Mi, egyszerű nyugati emberek annyit tehetünk, hogy részt veszünk az információs háborúban: kommentálni, publikálni, lenyomni a vatnyikokat — ez nem túl bonyolult feladat és jól végezhető otthonról is. Ami a Nyugatot, a nagybetűs NYUGATOT illeti, el kell dönteniük végre, hogy mit akarunk: játszani az ukránok életével, tudván azt, hogy így is, úgy is sorra kerülünk, vagy végre odaállunk, ahogy az kell. A háború kitörése utáni napokban írtam, jobbára egyedüliként a magyar sajtóban, hogy a NATO-nak magasba kell emelnie a gépeit és 24 óra alatt Moszkvában csak a falak maradjanak állva. Merésznek tűnhet a kép, de az üzenete nem: amíg nem vagyunk hajlandóak rendesen, igazán visszaütni, addig Putyin nem fog megállni — ez a harctéri és a háborút eldöntő valóság!

-Örsh-

(Nethuszár)