Ghonzó: rólad beszélni kell és szabad, Ötvenhat!

Vannak a nemzeti ünnepeink – és van nekünk ÖTVENHAT – ÍGY, CSUPA NAGYBETŰVEL. Nem is titkolom, ez utóbbi számomra A nemzeti ünnep.

Persze, a többi is fontos, március idusán is kimegyek meghallgatni a szép szavalatokat, a sehova sem vezető, közhelyektől hemzsegő beszédeket, amiket politikusaink, vagy wannabe politikusaink nyújtanak, szép a kokárda is, hordom büszkén, főleg Kolozsváron, ekkor válik Nándorfehérvárrá minden, arra szűk a délutánra, csak kár, hogy harminc éve mindig Világosba torkollunk.

És van ÖTVENHAT

– az a A nemzeti ünnep, amit nemcsak ÉRZEK, hanem ÉRTEK is, sőt, ez az értelmezés egyre mélyül, a végtelenben majd biztos találkozó párhuzamos világokban összefügg halántékom deresedésével, és a mélységekben egyre több a barázda, lassan szakadékká alakulnak, de mindezzel együtt, vagy épp ezért, számomra ez a magyar történelem azon dicső fejezete, amelyet nem tudnak megrontani a Kossuth vagy Széchenyi álviták, a túlbuzgó mócsingok, és a soha sehova sem vezető mellveregető eszmefuttatások.

Ez több, mint magyar ünnep, akár globális szimbólum is lehetne, mert ötvenhat úgy a miénk, magyaroké, hogy nemcsak rólunk szól, és nemcsak a pillanatról, hanem mindannyiunkról ezen a bolygón, arról az egységesnek tűnő, valójában millió színben pompázó halmazról, amit jobb híján emberiségnek neveznek.

’56 az emberi szabadságvágy gyönyörű megnyilvánulása,

a forradalom tragikus elbukásában pedig ott van a kanti félelmetes és hatalmas fenséges,

ettől lényegül át az emberiséget évszázadok óta foglakoztató kérdéssé – ötvenhat az a mély filozófia, amely az ember szabadsághoz való viszonyát taglalja, a sortüzek, a tankok elleni Molotov-koktéllal folyatott eszeveszett és eleve bukásra ítélt harc pedig ennek a dilemmának életszerű és vérszagú manifesztálódása. 1956 tanulsága pedig minden kelet-európai, egykori kommunista állam számára hordoz kínos politikai tanulságokat, mert a mi forradalmunkban jelennek meg a későbbi korok és rendszerek szereplőinek archetípusai:

A kommunista kutyákból demokratikus szalonnává vált opportunisták

Itt van rögtön a padlássöprögető Rákosi-pribék Nagy Imre, akit a későbbi korok hatalom-átmentésben jeleskedő kommunista nagykutyái, megtámogatva a népszerűségi és a kultúra hamis piedesztálján érdemtelenül elfoglal zsákmányhelyeiket foggal-körömmel védő kozmopolita értelmiségtől

úgy varázsoltak át demokratikus hőssé,

ahogy Lendvai Ildikó egykori cenzorasszony hirtelen arra ébredt, hogy ő a szólásszabadság felkent lovagja – kard már volt, és a levágandó fejeket sem kellett cserélni, az ellen ugyanaz maradt, így nem csoda, hogy mai napig kiismeri magát abban az épületben, ahova nyugodtan járhat dolgozni a nemzeti diktatúra tombolói éveiben.

Mert szép dolog Nagy Imre utolsó öt percben mutatott hősiessége, nem is vitatom, csakhogy kérem szépen az ő tétovázásnak, az ő kommunistamúlttalnemtudszakítani habozásának köszönhetjük azokat az elvesztegetett napokat, amelyeket elveszített emberéletekben mérünk. Az ő szobrának megkoszorúzása, az a tény, hogy szobra évtizedekig állhatott a nemzet főterének, a Kossuth térnek a szomszédságában – a valódi hősök kárára! -, nagyon is jól jelzi, hogy a kommunista múlttal való szakítás körüli habozás mennyire határozta meg a rendszerváltozás utáni magyar politikát – akár azt is mondhatnánk, hogy száz százalékig.

Nagy Imre a kabátcserés kommunista politikus archetípusa,

igaz, a későbbi korok egykori padlásöprögetőiből demokratikus jogvédőkké avanzsált politikusai már azt sem engedik meg, hogy kinézzzük belőlük: az utolsó öt percükben a hősiességet választják. Tudjuk róluk, hogy nem fogják! Ennyit romlott a kor, ennyit romlott a korszak, esetleg sic transit gloria mundi

Itt van az örök partizán, a meg nem alkuvó elvhű archetípusa

Itt van az örök és meg nem alkuvó igazi partizán, aki tényleg elhitte, hogy a vörös lobogó arról szól, hogy a munkások hadának nem kell többet éheznie, és talán még alapvető jogai is lehetnek, hogy aztán eme tételt pont saját elvtársai cáfolják meg. A marosvásárhelyi születésű Dudás József nem is tűrte ezt sokáig, a nem tűrést a kommunista kutyák meg is köszönték neki – pár évnyi internálás után, az internacionálé szép jegyében átadták a román kommunista Szigurancának, akik majd vissza az ávónak, és a fickó igazán edzettnek számított, míg 1956 októberére, fegyverrel a kezében elfoglalta a Szabad Nép székházát, mert ő is tudta, amit elvtársai fél évszázaddal később egy demokratikusnak hazudott átmeneti korszakban aztán kevesebb éles lőszerrel, de tökélyre fejlesztett technikával immár ki tudja hányadijára megismételtek, nevezetesen a propagandacélokat szolgáló sajtóra rátették a kezüket.

És állt Dudás a Szabad Nép épületének bejáratánál, kezében fegyverrel, és nem alkudott meg akkor sem, amikor a szovjet tankok árnyékában Kádár János besettenkedett a parlamentbe és átvette a hatalmat. A Szabad Nép székházából aztán akkora pánikot okozott, hogy

a padlássöprögető pribék és kormánya rögtön szélsőjobboldali veszélytől kezdett tartani,

akkor is, ha épp egy kölyökkora óta hithű kommunista figuráról beszélünk – hogy aztán 1957-ben a még mindig ellenállást szervező Dudást szovjet ügynökök segítségével csalják tőrbe Kádár parancsára és nagy örömére, aki ki is végeztette. A Szabad Nép, később Népszabadság aztán kéjes örömmel szolgálta a mindenkori kommunista hatalmat, legyen szó akár a Kádár-rendszerről, akár a többpárt rendszer korszakáról, a nyelv és nyelvezet csak minimálisan változott, igazodott a korszellemhez, a segg pedig maradt, mert van valami, ami a gravitáció fizikai törvényeinél is biztosabb: a magyar álbalos és kamulibeárlis csakis seggnyalásként tudja értelmezni saját szerepét a homo politicusok közösségében, és ez a napilap álcája alatt működő kamukommunista röplap megszűnéségig tartott, amikor is elővették a Nagy Imre által Dudásnak feltett lemezt, leporolták, és a gramofonok máris harsogták: „szélsőjobboldal”, és persze „nácik”.

Így lett szélsőjobboldali, illetve náci Dudás Józsefből, ahogy a későbbi korok Dudásából, Thürmer Gyulából is az lett, és velük együtt szépen mi is azok lettünk, hiába dobogott és dobog baloldalon a szívünk, mert ezekkel közösséget vállalni?

Na ne, akkor tényleg legyünk inkább nácik!

Hol van a meg nem alkuvó értelmiségi?

Az igazi értelmiségi, akit nem a haverok, rokonok, üzletfelek tartottak annak, hanem ő önmagától volt az, és ’56-ban megmutatta, hogy mi az értelmiségnek a feladata – ő Bibó István, az ember, aki akkor is a helyén maradt és dolgozott, amikor a szovjet tankok elfoglalták Budapestet. A parlamentbe betörő szovjet katonák kissé idegesen, és az őrülteknek kijáró félelemmel vegyes tisztelettel vették tudomásul, hogy egy magyar politikus magasnyakú pulóverében ott ül az irodájában, és mint a szabad Magyarország utolsó törvényes képviselője megfogalmazza kétségbeesésében is racionális felhívását a világ népeihez. Ez volt a két hétig szabad Magyarország utolsó üzenete. Két napig ült Bibó a parlamentben, majd vette kabátját, kalapját, kisétált a Parlamentből és hazament, mint egy átlagos munkanapon – mert az élet normális menetét valakinek akkor is meg kell tartania, ha körülöttünk már semmi sem normális. A véreskezű Kádár-rendszer végül csak a nemzetközi tiltakozás hatására állt el a halálbüntetéstől, de voltak annyira ravaszok, hogy ha az embert nem is, de az értelmiségit kivégezték. Börtönből való szabadulása után a statisztikai hivatal pincéjében dolgozott rakódóként, mert a munkás és paraszt nélküli Munkás-Paraszt Kormánynak

olyan ország kellett, ahol Bibó raktáros, Hamvas szintén.

Utóbbit egyébként az a Lukács György teteti tiltólistára, akit ma agyonsztárolnak a romkocsmák szellemi hullarablói. Az országot pedig igazgatták az írógép-műszerészként is csak segédstátuszig vitt prolik, és ez csak árnyalati különbség Romániához képest, ahol egy cipész játszotta el ugyanezt, némileg véresebb és nackóbb kiadásban.

Nem is maradt a szellemi térben túl sok kései utód, mert az intellektuelek, a zsákmányukat foggal-körömmel és ócska vádaskodásokkal sikeresen védő értelembozgorok világában nem fér el a szellemi bátorság – különben rámutatna a jelenlegi establishment gyengeségére, hitványságára és a posztkommunistákkal kötött 1994-es szerződésében foglalt árulásukra. Nem véletlen, hogy

Molnár Tamás, a katolikus filozófus végül nem költözött haza…

Nem véletlen, hogy csak most, harminc évvel a kommunizmus bukása után kezdi hallatni hangját az új generáció, a jelenleg már inkább középkorúak, és ahogy ’56 vérbe fojtása után sem ült senki Bibó helyére, úgy most sem sokan jönnek utánunk – a tankok és Kádár helyett vannak globális korporációk és sztárolt idegenek, akiktől lehet remélni ugyanazt, ami szellemi elődjeinek is kijárt az alkunak nevezett árulásért cserébe: a zsákmányt!

Vannak még pesti lányok, srácok

Nem lehet elmenni szó nélkül a pesti lányok, srácok mellett sem – avanti ragazzi di Buda – éneklik mai napig az olasz lázadó fiatalok, talán ők sem tudják, hogy kikről írták e dalt. Ők a történelem szent őrültjei, akiket nem érdekelt, hogy a tank csöve erősebb a parittyánál, Dávidként rohantak neki Góliátnak, és a végső győzelem akkor is az övék, és az övék marad, mert

az erkölcsi igazság nem relativizálható,

hordjon rájuk bármennyi mocskot az egykori kivégzettek és hősi halottak mai napig érződő vérszagából táplálkozó hálátlan utókor.

Az ő utódaik kéne legyünk mi, a 2006-os utcai harcosok, amikor a geopolitika a szemünk előtt játszotta el újra a Szuezi-csatornát – mert mi még emlékszünk: könnygázban úszott a belváros, lovasroham az Astoriánál, kilőtt szemek, saját vérükben fetrengő idősek – mindez idő alatt a körbekordonozott Kossuth téren, a Parlament lépcsőin a pannon mezők Wellsének fel nem kent királya, a zsidóktól elrabolt úri villában pöffeszkedő, kommunista titkosszolkga és pápa elleni merényletben érintett család sarjának hitvese fotózkodott az európai országok vezetőivel, széles mosolyok kíséretében – a nyugat-európai néma cinkosságba és jogállami dumamázba csomagolt gazemberségről pedig a megkötött szerződések, a Barroso-féle félrenézések, és a jelenlegi magyarellenes hadjárat ékes bizonyítékot szolgáltat.

Vagyunk még mi is a placccon,
bár sokan nem jönnek a nyomunkban,
de nem vagyunk egyedül.

És mi  SOHA nem leszünk egyedül,  mert az erkölcsi igazság velünk van,

ezért nem is köthetünk alkut velük, és nem is fogjuk ezt megtenni

–  mert nekünk nem lehet alkut kötni gyilkosokkal, mert mi tudjuk, hogy a társadalmi béke előfeltétele az igazság, az igazság pedig megköveteli a nürnbergi perhez hasonló tisztázást, a büntetést és a bűnhődést, hogy  a kommunista múltat lezárhassuk!

Az erkölcsi igazság – maga az Isten!
Ha ő velünk, akkor ki ellenünk?

Ghonzó

(Nethuszár)

Nethuszár