… és varázsoltak nekünk valami szépet

Torokszorító írni a tegnapi mérkőzésről, egyszerűen még most sem találom magam. Órák óta fent vagyok, csak görgetek a neten és semmi mást nem vagyok hajlandó elolvasni, csak azt, ami a magyar csapatról szól. A MAGYAR VÁLOGATOTT csapatáról, így, csupa nagybetűvel.

Persze, alig tíz percen múlt. Tudom, és ilyenkor sokkal nehezebb megemészteni, jönnek majd a kommenthuszárok, akik elmagyarázzák, hogy Gulácsinak nem kellett volna, vagy épp kellett volna, hogy egyik így, a másik úgy – mindig vannak olyanjaink e nemzetben, akik nem látják a fától az erdőt, de ne haragudjunk rájuk sem, az élet attól szép, hogy nem vagyunk egyformák.

Ahogy a német és a magyar válogatott nem egyforma – mi több, óriási a különbség a kettő között, legalábbis papíron, mert ebből aztán semmi nem látszott tegnap este. Mi több, a németeken a pánik lett úrrá egy időben, hogy a magyarok fogják őket kiejteni – a berni bűnösök félelme.

Azonban gondoljunk csak vissza

azokra a napokra, amikor megtudtuk a sorsolás eredményét, hogy aszongya: az Európa bajnok címvédő portugálokkal, a világbajnok franciákkal és a bemutatni sem kell senkinek németekkel leszünk egy csoportban. Azt mondtam akkor, többekkel együtt, ha egy pontot is szerzünk, és nem kapunk egy nagyon-nagy zakót, akkor már jók vagyunk – sőt, talán a pont nélküliséggel és a nagy zakó elkerülésével is kibékültem volna látatlanban, mert a másik három csapat között is hatalmas a verseny, ők  is tanultak mateket, ők is számolnak, hogy a végén a gólarány dönthet, és a magyarokat akarják majd kitömni, hogy biztosra menjenek.

Nem így lett!

A portugálok az utolsó tíz percben vertek minket, igaz, akkor három góllal, de a mutatott játék alapján sejteni lehetett, hogy van nekünk itt némi keresnivalónk. Aztán jöttek a világbajnok franciák, akikkel úgy x-eltünk le, hogy hosszú perceken át vezettünk ellenük. És végül a tegnapi meccs a germánokkal, az európai imperializmus bajnokaival, azokkal, akik gyarmatnak tartják és akként is kezelik az egész kelet-európai régiót.

És megszerezzük a vezetést. És az egyenlítő góljuk után tíz másodperccel már válaszolunk is, és megint vezetünk. És kicsin, nagyon-nagyon kicsin múlott, hogy most nem Löwék sírnak.

Akárhogy is, egy biztos: a mutatott játék képe alapján elmondhatjuk, hogy Marco Rossi csodát tett a magyar válogatottal, hogy a sok érdekes és számunkra pozitív statisztikai adatokból kiemeljek egyet: hat kilométerrel többet futottunk, mint a németek! Tetszik érteni?

Sokat gondolkoztam, hogy a szomorúság és büszkeség eme furcsa vegyületét hogyan írhatnám le szavakkal, de aztán szembe jött az AFP riportere  által készített fotó – egy fotó, ami többet mond ezer szónál, egy fotó, ami bekerül a történelemkönyvekbe. Nézegessétek hát, mert büszkék lehetünk rájuk, mindannyiukra.

Köszönjük, fiúk, grazie, Marco Rossi!

(Nethuszár)

Nethuszár