Ferenc pápa fiatalokhoz intézett beszéde [szöveges átirat]

Budapesten a Papp László Sportarénában találkozott Ferenc pápa a fiatalokkal. Az itt elhangzott beszédének szöveges átiratát alább olvashatjátok. A pápalátogatásról szóló élő hírfolyamunkat, benne sok-sok fényképpel, videóval KATT IDE!

Ferenc pápa beszéde a fiatalokhoz:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Kedves testvéreim, azt szeretném mondani, hogy köszönöm! Köszönöm a táncot, az éneket, a bátor tanúságtételeket és köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok: örülök, hogy veletek lehetek!

Ferenc püspök úr elmondta, hogy az ifjúság a nagy kérdések és a nagy válaszok ideje. Ez igaz, és fontos, hogy legyen valaki, aki provokál, aki meghallgatja a kérdéseiteket, és nem könnyű, előre csomagolt válaszokat ad, hanem segít, hogy bátran vállaljátok az élet kalandját a nagy válaszok keresése során. Az előre gyártott válaszok nem segítenek, nem tesznek boldoggá. Jézus is így tett. Bertalan, azt mondtad, hogy Jézus nem valami távoli mesekönyv szereplője, nem is szuperhős egy képregényben, és ez így igaz: Krisztus a testet öltött Isten, az élő Isten, aki közel jön; Ő a Barát, a legjobb barát, Ő a Testvér, a legjobb testvér, és nagyon jól tud kérdezni. Az evangéliumban Ő, aki a Mester, valójában kérdéseket tesz fel, mielőtt válaszokat adna. Arra gondolok, amikor szembenéz azzal a házasságtörő asszonnyal, akire mindenki ujjal mutogatott. Jézus közbelép, a vádolók elmennek, Ő pedig egyedül marad vele. Ekkor szelíden megkérdezi tőle: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” (Jn 8,10). Ő így válaszol: „Senki, Uram!” (11. v.). És így, ahogy ezt mondja, megérti, hogy Isten nem elítélni, hanem megbocsátani akar. Jól jegyezzétek meg: Isten nem akar elítélni, hanem megbocsátani. Isten mindig megbocsát. Hogyan mondják ezt magyarul? – (kérdezte a pápa a tolmácsától. Mondd nekik magyarul, ő pedig lefordítja, mire a fiatalok megismétlik, de a pápa újból kéri, ismételjék meg): Még egyszer magyarul! (A fiatalok megismétlik, mire a pápa): De ne feledjétek el! (Erre a fiatalok tapsolnak).

Jézus minden esésnél kész arra, hogy felemeljen minket! Soha nem szabad tehát félnünk, hogy vele járjunk és haladjunk előre az élet útján. Mária Magdolnára is gondoljunk, aki húsvét reggelén elsőként látta a feltámadt Jézust, akinek volt egy „története”, de elsőként látta őt. Az üres sír mellett sírt, és Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15). És így, mélységesen meghatódva, Mária Magdolna megnyitja szívét, elmondja neki gyötrelmét, feltárja vágyait és szeretetét: „Hol van az Úr?”.

Most figyeljük meg Jézus első találkozását azokkal, akik a tanítványai lettek. Ketten közülük, akiket Keresztelő János küldött, utána mennek. Az Úr megfordul, és egyetlen kérdést tesz fel: „Mit akartok?” (Jn 1,38). Én is felteszek egy kérdést, amire mindenki válaszoljon a szívében. Miután feltettem, tartsunk csendet. A kérdésem: „Mit kerestek? Mit kerestek az életben?”. Most a csendben mindenki válaszoljon magában: Mit keresek én? És Jézus nem annyira prédikál, nem, hanem utat nyit mindenkinek. Jézus közel megy mindenkihez, nem azt akarja, hogy tanítványai a leckét ismételgető iskolások legyenek, hanem azt akarja, hogy a tanítványai legyenek szabad és úton járó fiatalok, egy olyan Isten társai, aki meghallgatja szükségleteiket és odafigyel álmaikra. Aztán egy idő múlva a két fiatal tanítvány csúnyán elcsúszik, mert Jézus tanítványai sokszor elcsúsztak, nemde és rossz kérést intéznek Jézushoz, nevezetesen, hogy a jobb és bal oldalán ülhessenek, amikor király lesz. Fel akartak kapaszkodni, nemde? Érdekes azonban azt látni, hogy Jézus nem dorgálja meg őket merészségükért, nem azt mondja nekik: „Hogy merészelitek, még csak ne is álmodjatok ilyenről!”. Nem, Jézus nem rombolja le, hanem kijavítja álmaikat, hogy miként valósítsák meg azokat; elfogadja a valami nagyobb felé irányuló vágyukat, de ragaszkodik egy dologhoz, ami jól meg kell jegyeznünk: az ember nem attól lesz nagy, hogy mások fölé emelkedik, hanem attól, hogy másokhoz leereszkedik; nem mások kárára, hanem mások szolgálatával (vö. Mk 10,35-45). Ezt szeretném megismételni és a tolmácsot kérem, hogy kedvesen ismételje meg, azt, mit Jézus mond, ahogy kijavít minket. Arra emlékeztet, hogy nem úgy leszünk naggyá, hogy mások a másik fölé kerekedünk, hanem ha lehajlunk mások felé. Nem mások kárára leszünk naggyá, hanem másokat szolgálva. (A tolmács fordít, mire a pápa megkérdezi): Megértettétek? (A fiatalok tapsolnak).

Látjátok, kedves barátaim, Jézus örül annak, ha nagy dolgokat érünk el. Jézus nem azt akarja, hogy lusták és kényelmes emberek legyünk, nem azt akarja, hogy csendesek és félénkek legyünk, hanem azt akarja, hogy élők, aktívak, főszereplők legyünk, a történelem főszereplői. Ő soha nem kicsinyli le várakozásainkat, hanem éppen ellenkezőleg, vágyaink mércéjét emeli fel. Jézus egyetértene egy közmondásotokkal, remélem, hogy jól mondom: Aki mer az nyer. (A fiatalok tapsolnak).

Megkérdezhetitek: De hogyan lehet nyerni az életben, hogy győztesek legyünk az életben? Két alapvető lépés van, csakúgy, mint a sportban: először is, törj magasra, tűzz ki magasabb célokat, másodszor pedig eddz. Tűzz ki magasabb célokat. Mond csak nekem, van tehetséged? Egészen biztosan van, mindenkinek van! Ne tedd félre azt gondolva, hogy a boldogsághoz csak a minimumra van szükséged: diploma, pénzkereső munka, egy kis szórakozás… Nem, azt hozd játékba, amid van. Van egy jó tulajdonságod? Fektessél bele, félelem nélkül és haladj tovább! Érzed a szívedben, hogy van olyan képességed, amivel sok jót tehetsz? Érzed, hogy jó dolog szeretni az Urat, nagy családot alapítani, segíteni a rászorulókon? Menj tovább, ne gondold, hogy ezek elérhetetlen vágyak, semmiképpen nem, hanem fektess az élet nagy céljaiba, fektess be az élet nagy céljaiba! Ez az első, törj magasra, ne süllyedj le. A második pedig: edzni magad. Hogyan? Párbeszédben Jézussal, aki a lehető legjobb edző. Ő meghallgat téged, Ő motivál, Ő hisz benned, tudod? Jézus hisz benned, Ő tudja, hogyan hozza elő belőled a legjobbat. És mindig arra hív, hogy csapatjátékos legyél: soha ne egyedül, hanem másokkal együtt, ez nagyon fontos. Ha érettebb akarsz lenni, és növekedni az életben, menj tovább csapatmunkában, közösségben, közös élményeket megélve. Gondolok például az ifjúsági világtalálkozókra, és megragadom az alkalmat, hogy meghívjalak titeket a következőre, ami augusztus elején lesz Portugáliában, Lisszabonban. Ma ellenben nagy a kísértés, hogy beérjük egy mobiltelefonnal és néhány baráttal: nemde kevés, kevés ez, kérem szépen! De még akkor is, ha sokan ezt teszik, még ha nektek is ehhez volna kedvetek, ez semmi jóra nem vezet. Nem zárkózhatsz be egy kicsike baráti csoportba (a pápa egy mobiltelefon beszélgetést imitál), ahol csak mobiloztok egymás közt, engedjétek meg nekem ezt a szót, ez egy kicsit hülyeség, nem?

De edzésnek is van egy fontos eleme, és erre te, Krisztina, azzal emlékeztettél minket, hogy az ezernyi rohanás, a lázas sietség és gyorsaság közepette van egy lényeges dolog, ami ma mind a fiataloknak, mind a felnőtteknek hiányzik. Azt mondtad: „nem hagyunk időt a zajban a csendnek, mert félünk a magánytól, ebben pedig nap mint nap el is fáradunk.” Te mondottad, Krisztina, köszönöm. Azt szeretném mondani nektek: e tekintetben ne féljetek szembe menni az árral, találjatok minden nap időt a csendre, hogy megálljatok és imádkozzatok. Ma minden azt mondja nektek, hogy gyorsnak, hatékonynak, gyakorlatilag tökéletesnek kell lennetek, mint a gépek! De kedveseim, mi nem vagyunk gépek. Mert aztán rájövünk, hogy gyakran kifogy a benzin, és nem tudjuk, mit tegyünk. Olyan jó, ha meg tudunk állni tankolni, az akkumulátorokat feltölteni. De vigyázzunk: ne merüljünk el a saját búskomorságunkban, ne merengjünk a szomorúságainkon, ne gondolkodjunk azon, hogy ki tette ezt vagy azt velem, ne azzal foglalkozzunk, hogyan viselkednek mások; ez nem jó! Ez egy méreg, nem, ez így nem megy!

A csend az a talaj, amelyen áldásos kapcsolatokat lehet ápolni, mert lehetővé teszi, hogy Jézusra bízzuk azt, amit megélünk, hogy arcokat és neveket vigyünk Eléje, hogy aggodalmainkat Őrá bízzuk, hogy bemutassuk Neki barátainkat és elmondjunk értük egy imát. A csend lehetőséget ad arra, hogy elolvassuk az evangélium egy-egy oldalát, amely az életünkhöz szól, hogy Istent imádva a szívünkben békét találjunk. A csend lehetővé teszi, hogy kézbe vegyünk egy olyan könyvet, amelyet nem kell elolvasnunk, de ami segít abban, hogy az emberi lélekben olvassunk, segít a természetet megfigyelni, hogy ne csak az ember által készített dolgokkal kerüljünk kapcsolatba és felfedezzük a minket körülvevő szépséget. De a csend nem arra való, hogy a mobiltelefonokra és a közösségi médiára tapadjunk, mert az élet a világban történik, nem egy képernyőn folyik. Kérlek titeket: az élet valódi, ne tegyétek virtuálissá az életet. Ismétlem: ne tegyétek virtuálissá az életet, mert az konkrét

Megértettétek?

A csend az ima ajtaja, az ima pedig a szeretet ajtaja. Dóra, szeretnék köszönetet mondani neked, Dóra, mert úgy beszéltél a hitről, mint egy szerelmi történetről, és a te tapasztalatod, amivel ebben a szerelmi történetben minden nap szembesülsz a kamaszkor nehézségeivel, de tudod, hogy van Valaki veled, van Valaki érted, és ez a Valaki, Jézus, nem fél attól, hogy veled győzze le az összes akadályt, amivel találkozol. Az ima segít ebben, mert az párbeszéd Jézussal, ahogy a szentmise is találkozás vele, a gyónás pedig az az ölelés, amit tőle kapsz. Liszt Ferenc, a ti nagy zeneszerzőtök jut eszembe. Zongorájának tisztítása közben találtak néhány rózsafüzérszemet, amelyek talán beleestek a hangszerbe és eltörtek. Ez egy olyan nyom, ami arra enged következtetni, hogy egy-egy kompozíció vagy fellépés előtt, vagy talán egy rövid, elszórakoztató zongorajáték közben is imádkozni szokott: az Úrral beszélt és a Szűzanyával beszélt arról, hogy mit szeret, művészetét és tehetségét imádságba helyezte el. Az imádkozás nem unalmas (kéri a tolmácsát, hogy fordítsa). Mi tesszük azt unalmassá. Az imádság egy találkozás, találkozás az Úrral és ez szép! Amikor imádkozol, ne félj Jézus elé vinni mindazt, ami a belső világodban zajlik: a szeretetedet, félelmeidet, problémáidat, elvárásaidat, emlékeidet, reményeidet, még a bűneidet is. Ő megért mindent. Az imádság az élet párbeszéde, az imádság élet. Bertalan, milyen derék vagy, ma nem szégyellted azt, hogy nyíltan beszélj a szorongásról, amely néha megbénít, és a hit megtalálásának küzdelmeiről. Nagyon szép, ha megvan benned az igazság bátorsága, ami nem azt jelenti, hogy megmutatod, hogy soha nem félsz, hanem hogy megnyílsz, és megosztod gyarlóságaidat az Úrral és másokkal anélkül, hogy elrejtenéd anélkül, hogy másnak mutatnád magad anélkül, hogy álarcot viselnél. Köszönöm a tanúságtételedet, Bertalan, köszönöm. Az Úr, ahogy az evangélium minden oldalon elmondja nekünk, nem rendkívüli emberekkel tesz nagy dolgokat, nem, hanem valódi emberekkel, a korlátainkkal, mint mi. Ezzel szemben azok, akik a saját képességeikre hagyatkoznak és a látszat szerint élnek, hogy úgy tessen, a helyükre kerültek, távol tartják Istent a szívüktől, mert csak magukkal foglalkoznak. Jézus a kérdéseivel, a szeretetével, a Lelkével mélyünkre hatol, hogy igaz emberekké tegyen minket. És ma nagy szükség van az igaz emberekre! Mondok nektek valamit, tudjátok mi a veszély ma? Hamis embernek lenni. Kérem, soha ne legyetek hamis személy, hanem mindig valódi személy, a maga igazságával. „De atya, szégyellem, mert az én valóságom nem jó, tudod, atyám, amik bennem vannak…” Te csak nézz előre, az Úrra, légy bátor: az Úr olyannak akar minket, amilyenek vagyunk, olyannak, amilyenek most vagyunk, így szeret minket. Bátorság és előre. Ne ijedjetek meg a nyomorúságaitoktól!

Ennek kapcsán megragadott az, amit te, Tódor elmondtál, kezdve a neveddel, amelyet Boldog Romzsa Tódor tiszteletére viselsz, aki nagy hitvalló és aki arra hív minket, hogy ne éljünk félmegoldásokkal. Fel akartál rázni, mondván, hogy a missziós buzgalmat elaltatja biztonságos és kényelemes életünk, miközben innen nem túl távol háború és szenvedés az úr. Íme, ez a felhívás: vegyük kezünkbe sorunk azért, hogy segítsünk a világot békességben élni. Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mit teszek másokért, mit teszek a társadalomért, mit teszek az Egyházért és mit teszek az ellenségeimért? A saját érdekeimet szem előtt tartva élek, vagy kockáztatok másokért, érdekeimre nem gondolva? Kérem, tegyük fel a kérdést, hogy mennyire vagyunk hálásak, hogy mennyire vagyunk képesek Jézus példája szerint szeretni, azaz szolgálni, vagyis szeretni és szolgálni. Lassan befejezem, legyetek nyugodtak: ne unatkozzatok! (a tolmács fordít, a fiatalok nevetnek és tapsolnak).

Kedves barátaim, van még egy utolsó dolog, amit szeretnék megosztani, egy epizód az evangéliumból, amely összefoglalja azt, amiről beszéltünk. Másfél évvel ezelőtt itt voltam az Eucharisztikus Kongresszuson; János evangéliumában, a 6. fejezetben van egy gyönyörű eucharisztikus történet, amelynek középpontjában egy fiatalember áll. Egy fiatalember aki a tömegben Jézust hallgatta. Valószínűleg tudta, hogy ez sokáig fog tartani, és előrelátó volt: ebédet vitt magával. Hoztatok magatokkal szendvicset? (a tolmács fordít, a fiatalok nevetve válaszolnak). Ő pedig ebédet hozott. Jézus együtt érzett a tömeggel – mintegy ötezren voltak – és jól akarja lakatni őket, ezért a maga módján tesz fel kérdéseket a tanítványoknak, hogy felszabadítsa energiáikat.

Megkérdi egyiküket, hogy miként lakassa jól a sokaságot, és egy „könyvelői” válasz érkezik: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” (Jn 6,7). Mintha azt mondaná: ez matematikailag lehetetlen. Eközben egy másik meglátja ezt a fiút, és megjegyzi, de ismét pesszimista: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” (9.). Ennyi azonban, az az öt kenyér és a két hal, elég Jézusnak, hogy véghez vigye a kenyérszaporítás híres csodáját. Mi mindannyian elég vagyunk Jézusnak, apró dolgainkkal, még a bűneinkkel együtt is. Akkor hát mit kell tennünk? Engedjük meg, hogy Jézus kezében legyünk: ez elég!

Az evangélium azonban nem említ egy részletet, amit a mi képzeletünkre bíz: hogyan vették rá a tanítványok azt a fiatalembert, hogy odaadja mindenét? „Ó, én azt ebédként hoztam magammal”. Talán megkérték, hogy adja oda az ebédjét, ő pedig körülnézett, és látta, hogy több ezer ember van itt. És talán hozzájuk hasonlóan ő is azt válaszolta, hogy „Nem elég, miért kértek engem, inkább a ti dolgotok, akik Jézus tanítványai vagytok, az, hogy gondoskodjatok erről?. Ki vagyok én?” Aztán talán azt mondták neki, hogy maga Jézus kéri ezt. És Ő rendkívüli dolgot tesz: megbízik bennük. Az a fiú, akinek volt saját ebédje, bízik, mindent odaad, semmit sem tart meg magának. Azért jött, hogy Jézustól kapjon, és azon kapja magát, hogy ő az, aki Jézusnak ad. De így történik meg a csoda. A megosztásból születik: a Jézus által véghez vitt megsokszorozás akkor kezdődik, hogy az a fiatalember megosztja vele és másokkal azt, amije van. Annak a fiatalembernek a keveséből Jézus kezében sok lesz. Íme, ide vezet a hit: az adakozás szabadságához, a nagylelkűség lelkesedéséhez, a félelmek legyőzéséhez, az önmagunk kockára tételéhez! Barátaim – és ezzel befejezem –, ti mind értékesek vagytok Jézus számára, és számomra is! Ne feledjétek, hogy senki sem veheti el helyeteket az Egyház történetében és a világ történetében: senki nem veheti el a te helyedet, senki sem képes arra, amire csak ti vagytok képesek. Segítsünk egymásnak elhinni, hogy szeretnek minket és értékesek vagyunk, hogy nagy dolgokra vagyunk teremtve. Imádkozzunk ezért, és bátorítsuk egymást ebben! És ne feledkezzetek meg arról, hogy imádkozzatok értem is. Köszönöm!

FORRÁS: Vatikán News

(Nethuszár)