Az erdmagyar értelmiség mélypontja, és a helyzet súlyossága

A Nethuszár hasábjain, ha szabad így fogalmazni, már eléggé sokat ostoroztam a hazai, erdélyi magyar értelmiséget, amiért képtelen a szélesebb értelemben vett társadalommal (néppel?) együttműködve, annak kezét fogva irányítani őt – mert igen, a csőcseléknek kell, és mindig is kellett az irányítás, a zavaros időkben helytállónak bizonyuló erkölcsi, racionális iránymutatás.

Először is, kezdjük annak a meghatározásával, hogy kit sorolok be ebbe az értelmiségi osztályba: nem azokat a visszavonult és véleményt nem, vagy csak ritkán nyilvánító, jobbára idős bölcseket, akiktől jómagam is sokat tanultam. Sokkal inkább az eggyel-kettővel fiatalabb, a napi sajtóban rendszeresen észt osztó írástudókat, akiknek féltudása, mellémagyarázása, szellemi restsége irgalmatlan nagy bajok árnyát vetíti előre.

Ebbe a rétegbe jobbára a politikusok, főként a helyi adminisztráció erős emberei, a különböző egyházak, felekezetek sztárszolgái, a félrebeszélő, terminus technicusokat hamisan és tévesen használó zsurnaliszták, bloggerek, a talmit, a koppintást dicsőítő költők és költőcskék, a kevéstől a semmiig terjedő eredetiséget sem tartalmazó művészi ágak képviselői tartoznak bele ebbe a halmazba – Adyval szólva, elfáradt a vérük, döntő többségük, tisztelet a kivételnek, semmit sem tesz a tömegbutulás megfékezésért, mi több, az általuk felállított és Erdélyben népszerű narratívák sokkal inkább egyfajta információs mélyaltatásba szenderítik a jobbra érdemes pórt, tájékozottsági és tájékoztatási mesterséges kómában vegetál közbeszédünk.

Az előzmények

Már a járvány idején is felfigyeltem arra, hogy azok, akiknek intellektusok alapján iránymutatást kéne nyújtaniuk, bénán hallgatnak a vicsorgó, szabályokat el nem fogadó csőcselék hőbörgése láttán. Ami a járvány elején még csak múló hülyeségnek tűnt, például a vírustagadás, az alig egy évvel később már abba torkollt, hogy aranytökű hordák verődtek össze kórházak előtt, és azt skandálták: „halál az orvosokra”.

Az értelmiségünk nem tudta ezt a folyamatot megállítani, a Nethuszár egymaga kevésnek bizonyult, bár azóta is büszkén vállaljuk, hogy az antivaxer oldalakon első számú ellenségnek neveztek minket, igaz, ezzel a büszkeséggel pont kitörölhetjük. (Korábban már írtam arról, hogy pont a csőcselék viselkedése lesz az, amely kikényszeríti a diktatúrát, lásd itt!)

Az idiokrácia eljövetele, avagy a f**znövelő vakcina tanulságai

Fel sem ocsúdhattunk a járványból megismert csőcselékhőbörgés rémületéből, máris itt volt a nyakunkon a háború, és az értelmiségünk nemcsak ismét csődöt jelentett, hanem egyenesen károkozásra rendezkedett be. Az orosz propagandagyár nem ismerete, és úgy általában az orosz viszonyok nem ismerete talán még megbocsájtható lett volna a háború első heteiben, de azóta egy esztendő telt el, és nem látom azt, hogy a véleményvezérek képezték volna magukat bármiféle olyan kérdésben, amely szorosan kapcsolódna a háborúhoz, annak megértéséhez, és a háború után ránk váró világ alakulásához.

Dübörögnek a magukat geopolitikai ászoknak beállító sereges senkik világmagyarázatai, jórészt tévesek, tele rosszul és tévesen használt fogalmakkal, felszínes magyarázatokkal és, ami a legszomorúbb, hogy ezekből az anyagokból árad a mély, mély provincializmus – mintha az internetet sem használná arra ez az absztraktságában azért mégiscsak jól körülírható éttermiség-hadosztály, hogy adekvát módon tájékozódjon és tájékoztasson.

Miért NEM proxyháború?

Az így kialakult űrbe pedig ismét betódult a csőcselék, amely gonoszságával, szövetségeseink elárulásának szándékával, frusztrációival és kárörömeivel elárasztotta a kommentmezőket, (szóltunk időben!) ma pedig Románia egyetlen összefüggő tömbputyinista közösségét az erdélyi magyarság jelenti. (Később magyar kutatók is közzétették az erre vonatkozó adataikat, az sem túl szép, LÁSD ITT!)

Kapálózhatunk azzal, hogy ez nem igaz,

és minden bizonnyal, nem teljesen igaz, de a csőcselék ismét vicsorgott egyet, és akkora létszámban tette és teszi ezt a mai napig senki és semmi által nem zavartatva, hogy a kezdeti hőbörgésből jelenség lett, olyasmi, amivel a szolgálatoknak is foglalkozniuk kell – ebből nyílegyenesen következik, hogy előbb-utóbb a román politikum is lépni fog, az éttermiségünk pedig majd ismét a jól bejáratott lózungokat, paneleket veszi majd elő, az „elnyomnak minket”-től a „nekünk ez jár”-ig, természetesen arra az európai jogrendszerre hivatkozva, amelyt épp most szarnak telibe, a kolozsvári színházban fellépő Drábik konteópápa legnagyobb örömére. Nem folytatom szomorú helyzetünk további lefestését és felvázolását, érti, aki érti, aki nem, annak úgyis mindegy.

És nem ez a legnagyobb gond

A járvány és a háború tulajdonképp egy vizsga volt. Vizsga arról, hogy értelmiségünk és népünk mennyire képes a válságos pillanatokban egymásra találni, ezt a vizsgát elbukta az értelmiség, a nép sem teljesített túl jól, de mindezt akár még túl is élhetnénk, ha a háború végével a világproblémák lezárása jönne el, de nem így lesz!

A járvány és a háború, a vizsgajelleg mellett, ugyanis lehetőség is lett volna számunkra – lehetőség arra, hogy az értelmiségi elhitesse, elfogadtassa a pórral, hogy iránymutatásai, világmagyarázatai egy mindannyiunk számára biztonságos jövőt célzó koherens világkép részei, ha őket követjük, akkor megelőzzük a nagyobb bajokat – és ez nem sikerült, pedig a háború után jönnek majd csak az igazi bajok.

Súlyosabb, mint a háború: az a jövő, amit a csőcselékünkkel kéne megállítsunk

Ez pedig a klímaváltozás.

Nem a járvány volt, és a nem a háború a legnagyobb problémánk – bármennyire is szörnyen vagy cinikusan hangozzon ez, hanem a klímaváltozásból fakadó káosz, ami a hamarosan – következő tíz évben biztosan – beteríti a világot. Az értelmiségünknek azért kellett volna elfogadtatnia magát saját népével, hogy ebben a káoszban majd velük együtt tudjunk helyt állni – és erre már alig maradt esélyünk.

Mielőtt azzal magyarázkodna valaki, hogy a klímaváltozás valami absztrakt és a távoli jövőben játszodó esemény, hadd hívjam fel mindenki figyelmét arra, hogy ezek a bajok már most itt vannak velünk. A tavalyi aszály, az ivóvízproblémák, a mezőgazdasági termelékenység bezuhanása stb. – nem akarom túlrészletezni, mert van egy olyan elképzelésem magamról, hogy nem a hülyéknek írok, ők pedig pontosan tudják miről beszélek. Amivel szembe kell nézzünk a jövő mindennapjaiban, az a legjobb esetben is az olcsó amerikai filmekből ismert zombiapokalipszishez fog hasonlítani, a csőcseléket ekkor már lehetetlen lesz megfékezni.

Íme, csak néhány „apróság”,

amit a jövőben, úgy értem, még a mi életünkben, el kell fogadtatni a jónéppel:

– a demográfiai problémák miatt a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanná válik, jelenleg két út van: az egyik a nyugdíjkorhatár emelése, a másik pedig az adók emelése. Hogy ez mivel jár, azt mostanság Franciaország mutatja be nekünk, de ma még az optimista verziónál tartunk. Pár év múlva ugyanis már nem vagy-vagy állapot lesz, hanem is-is – azaz, csak akkor tudjuk majd valamilyen és általában a jelenleginél is szegényesebb formában fenntartani a nyugdíjrendszert, ha emeljük a nyugdíjkorhatárt ÉS emeljük az adókat. Ezt pedig az értelmiségi osztályunk kéne lenyomja a pór torkán úgy, hogy Székelyföldön lehetőleg ne az AUR kapja majd a legtöbb szavazatot, és

– a klímaváltozás miatti szélsőséges időjárások, a megnövekedett porkoncentráció, a légszennyezettség miatt egyre nagyobb nyomás alá kerülnek az egészségügyi rendszerek. Ezek fenntartása ma is kurva sok pénzbe kerül, és a jövőben sem lesz olcsóbb. Adott esetben eljuthatunk oda, hogy a törvényessé válik az idős, beteges páciens elaltatása – nemcsak vészhelyzet idején, hanem a mindennapos ügymenetek részeként! És ezt majd el kell fogadtatni a jónéppel, ahogy az antivaxer csőcselék torkán kell majd lenyomni az újabb orvosi módszereket is, amelyeket a tömegek egyszerű és gyors kezelése emiatt kell majd bevezetni, és

– az egyre szélsőségesebb időjárás miatt komoly élelmiszerválságok jöhetnek, pontosabban szólva: biztos, hogy lesznek majd ilyen idők, és ekkor azon fogunk gondolkozni, hogy az élelmiszer-vásárlást racionalizálni kell, mert egyszerűen nem marad más út ahhoz, hogy mindenkinek jusson legalább egy falat kenyér,

– és mindezeket csak akkor tudjuk kézben tartani, ha olyan politikai vezetés kerül az ország élére, amely nem a csőcselék hedonista vágyainak folytonos kielégítésének ígéretével kerül hatalomra. Nem a közeljövőben, hanem már most fel- és le kéne számolni azzal az illúzióval, hogy létezik fenntartható fejlődés, hogy a megszokott energiaforrásaink megszokott módon történő kiaknázása folytatódhat, végső soron azzal, hogy az eddig megszokott életünk folytatható – mindezekhez pedig széles tömegek attitűdjének megváltoztatása szükséges, a csőcselékből kéne értelmes, szabályokat elfogadó, hosszú távú szempontokat értő és belátó kritikus tömeget nevelnie annak az éttermiségnek, amelynek jelentős része még a klímaváltozás tényét is tagadja, egy másik része pedig az előbbi degenerált idióták alá tesz hordót, hadd kiabálja bele a világba hülyeségeit.

Pedig a felsorolt problémák korántsem jelentik a teljes listát, de anélkül, hogy az ördög otthonául szolgáló részletek taglalásba belemennék, azt ennyiből is könnyen láthatjuk, hogy a megoldáskeresés valami olyan irányt feltételez, ami messze az etnikumok, országhatárok, politikai szimpátiák felett áll, az erdmagyar értelmiséginek pedig mindennél hamarabb kell felismernie, hogy a liberális-konzervatív, jobb- és baloldal, román és magyar stb. szembenállásokra alapozott politikai magyarázatok már sehova sem vezetnek, ugyanis mindannyiunk felett ott lebeg a techtörténet legújabb császára, a Mesterséges Intelligencia, amely hamis hírek milliót gyártja már most, és ez a helyzet csak rosszabb lesz – mindannyiunk számára, ugyanis az életünket fenyegető problémák a lehető legdemokratikusabban hatnak: biológiai és társadalmi nemtől, vallási és felekezeti hovatartozástól, szexuális beállítottságtól, intellektuális szintvonaltól függetlenül mindenkit ütnek és megütnek.

Ezt kéne elkerüljük, és az erdélyi magyarság értelmiségi rétegének ebben a küzdelemben dupla nehézség is jutott, ugyanis a román társadalommal karöltve kell haladjon az úton, különben a megoldásokból pont mi maradunk ki, és azokkal majd egyet tehetünk: elfogadjuk őket.

Ö.

Kapcsolódó:

Beszélnünk kell Kevinről! – A társadalmi szolidaritás teljes hiánya

Gondolatok a kovidiotizmusról: egy olyan hülyeség, amihez senkinek sincs joga!

(Nethuszár)