Magyar diáktüntetés és SZKT – merre tovább RMDSZ?

Pedig igazán érmes lenne odafigyelni Kelemen Hunorra, ugyanis eléggé nyíltan mondott ki olyan dolgokat, amelyeket mi, a közösség, szeretünk ugyan szőnyeg alá söpörni, nem megvitatni, de kikerülni amúgy sem tudjuk.

Ilyen az állandó szövetségkeresési kényszer, ami Kelemen Hunor szerint egy kisebbségi párt esetében mindig fennáll, kikerülhetetlen lépés, ha úgy tetszik – ami aztán meg is szabja a következő négy év irányvonalát és lehetőségeit.

Bár Kelemen tőle eléggé szokatlanul erős hangnemben bírálta a román kormányt, amiért az még mindig nem terjesztette a parlament elé a 2019-es költségvetést, valamint a decemberi fiskális módosításokat előíró kormányrendeletről sem volt túl jó véleménye, azért továbbra sem látszik azon szövetségi szándék, hogy az RMDSZ megszüntetné a kormány támogatását – és itt jön be ismét a szövetségkeresési kényszer, amiről Hunor beszélt.

Évekkel ezelőtt olvastam egy interjút a bánáti svábok egyetlen parlamenti képviselőjével, aki arra a kérdésre, hogy miért támogatja mindenkor az épp aktuális kormányt nemes egyszerűséggel annyit felelt: ő nem mondhatja odahaza, a Bánságban a svábjainak, hogy azért nincs pénz az iskola tatarozására, mert ő elkötelezett moralistaként nem hajlandó támogatni az épp aktuális kormányt – fura ez a német hozzáállás most, amikor a Romániai Német Demokratikus Föderációjának (FDGR) elnöke, Herr Porr azzal utasította vissza az RMDSZ kongresszusára történő meghívását, hogy a szövetség támogatja Dragenát és kompániáját. Mondhatjuk ugyanakkor a bánsági német képviselőre hozzáállásra, hogy hülyeség, hogy antipatikus, hogy árulás, hogy akármi, de az biztos, van benne rendszer…

Ahogy abban is lenne, amit Kelemen Hunor mond, csakhogy ez a rendszer finoman szólva is akadozik. és nem igazán tetszik nekünk, erdélyi magyaroknak sem, a teljesség igénye nélkül néhány társadalmi esemény, amely elgondolkoztathatná a szövetség vezetőit: amikor arra kérték Székelyföldet és az erdélyi magyarokat, hogy Pontára szavazzanak az elnökválasztáson, akkor ők – ha nem is óriási számban – elmentek szavazni, és itt már az óriási többség Iohannisra szavazott.

A bizonyos sürgősségi kormányrendelet idején kirobbant országos tüntetések Székelyföldön is éreztették hatásukat: majd minden székely városban kivonultak emberek tiltakozni, a „secuii sunt cu tara” akkoriban készült fénykép pedig tarolt a szociális médiában. Itt azt is érdemes megjegyezni, hogy immár több mint két évtizede nem tudunk olyanról, amikor országos ügy miatt vonultak volna utcára a székelyek úgy, hogy senki nem szervezte egybe őket – mentek maguktól! Ezzel párhuzamosan viszont egyre csökken azoknak a száma, akik hajlandóak részt venni az olyan tüntetéseken, mint az autonómiért évente megrendezett marosvásárhelyi felvonulás, vagy épp a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügye.

Közösségünk valahogy nem rendezte el még magában azt a kérdést, hogy a kisebbségi politika nem morális kérdés, hanem egyszerű adok-kapok: én szavazatot adok, te pénzt a magyar megyéknek, jogot a magyaroknak.

Nem is rendezheti el egykönnyen, mert az alap, amiről elindultunk valamikor az 1990-es évek elején épp az ellenkezője volt – a jogállami normákra hivatkozva kértünk magunknak helyet a nap alatt – ehhez képest a homoszexuálisok ellen rendezett népszavazáson a szövetség elnöke részvételre buzdított, ahogy a magyar egyházak jó része is, viszont az erdélyi magyarság ismét tette a süketet, amikor vezetői hozzá beszéltek: egyszerűen nem mentek el szavazni Dragnea újabb idiótasága kedvéért.

A kényszeredett szövetségkeresés pragmatikus miértje érthető, bár ez sem eléggé kibeszélt probléma, ugyanakkor a morális alap még nem tűnik el: amennyiben most egy kormányt támogatunk- pragmatikus alapon – amely minden eszközt bevet a jogállamiság lebontásáért, amely lassan egész Európában röhejessé teszi magát, akkor mit fogunk csinálni, amikor a következő kormánynak nem fogunk kelleni – pont ezek miatt?

Mit fogunk kezdeni akkor, amikor vagy ez, vagy a következő kormány fűnyíróval szalad végig a kisebbségi jogokon? Milyen morális alapunk lesz azt követelni, hogy tartsák tiszteletben a jogot ott, ahol a mi segítségünkkel is építették le korábban?

A szövetségkeresés ugyanakkor aligha nevezhető sikeresnek, ahogy azt a bevezetőben is vázoltam: miközben Hunor a Kultúrpalotában töpreng az SZKT közönsége előtt, addig a magyar diákok saját vizsgáik elismerésért tüntetnek a Somi alatt…

Erre mondja a román: tara arde, iar babele se piaptana… Azaz, az ország lángokban, a nyanyák pedig fésülködnek!

Pedig most olyan kormány van Budapesten, immár nyolc éve, amelyik – túlzás nélkül állíthatjuk – mindent megtesz az erdélyi magyarokért. Így akár azt is megtehetnénk, hogy kivonulunk Bukarestből, vagy épp a demokratikus erők oldalára állunk, ahogy azt tettük annyiszor a 90-es években!

Amit vesztenénk, azt így is elveszítjük – orvosi egyetem, katolikus iskola, kétnyelvű feliratok, zászlóügyek, magyar megyék és önkormányzatok költségvetésének megkurtítása stb. –, amit nyerhetünk viszont, az egyelőre felmérhetetlen, de mindképp megfontolandó!

Ghonzó
(Nethuszár)