Van még újabb 103 esztendőnk?

Trianon. Fájdalmunk, örökségünk. Az együvé tartozás napja. Romániában Trianon-nap, emléknap, ünnepnap, majdnem hivatalos állami, szabadnappal, miccsel, grötárral. Még holtunkban is köszönhetnek nekünk valamit, jegyzem meg gúnyosan.

A gúny az megmaradt. Megmaradt még a szőröstalpúzás, az oláhozás, a sírva vígadás, a hencegés nagymultúnkkal, a hallgatás borús jelenünkről. Kós Károly időben szólt, ahogy Beksics Gusztáv is – nem hallgattunk rájuk akkor, nem hallgatunk rájuk ma sem.

Ismerjük még őket egyáltalán?

Trianon…

A magyarság örök vitája: mit kell, mit kellene tenni, mellette pedig a Makkai-parázs alatt szunnyadó „lehet” – mit lehet tenni? Nem, azt nem lehet. Általában sosem lehet.

De vajon a lehet, az kell is? Nem-e azért vagyon ez így, mert a lehet nem kell?

És az a kell sem úgy kell már…

103 évvel a trianoni döntés után is megvagyunk.
Örömhír.

Fogyunk, de törni nem akarunk, és leszünk is még.

Ma, 103 évnyi úgynevezett román elnyomás után – amely nem egybefüggő százhárom esztendő és voltak benne komoly elnyomások, ma, harminc évvel a kommunista diktatúra összeomlása óta, és ebben a harminc évben voltak jó pillanatok és kevésbé rosszak, de még nincs demokráciánk, csak tanuljunk ezt a valamit, szorgalmasan, és egyre kevesebben, szóval ma, 103 évvel a kastélyban fogant diktátum után is vagyunk.
Nem is akárhogy.
Magyar fiatalok ezrei nőnek fel úgy, hogy egy lepkefingnyit sem tudnak románul. Szinte el is vannak így életük végéig. Aki nincs el, az elmegy.

Vannak intézményeink, pártjaink, újságjaink, színházunk és egyetemünk. A vérrománnak tartott kolozsvári Monostor negyedben magyar kenyeret esznek Avram Iancu utódai.

A diószegi pékség felülírta a traumát.
A Sepsi megnyerte a román kupát.

Anyaországunktól elvágva nem vagyunk: két klikkelésből már Budapesten vagyunk, szívjuk magunkba a kultúrát, ami onnan jön. Székelyföldön a román tévéadóknak esélyünk sincs megkapaszkodni. Amikor Marosvásárhelyen a Digi úgy döntött, hogy az RTTL Klubot kiveszi a csomagból, akkor spontán, önszerveződésileg tüntetni kezdtek a magyarok a cég székháza előtt. Más esetekben nem spontánkodunk.

Még szervezetten sem nagyon akaródzik nekünk a tüntetés…

Egy házszámmal odébb, a kárpátaljai tesóink nagy számban állnak be az ukrán hadseregbe védeni a hazát. Magyarok. Hazájuk Ukrajna. Anyanyelvük magyar. Anyaországuk: Magyarország.

Ez is Trianon.

Magyarok százezrei állnak sorba, hogy átvághassák honfitársuk torkát. A nemzeten belüli szempontkülönbözőségek elviselhetetlenek, as feszklót le kell vezetni. Akinek ez nem tetszik, azt a szabadjára engedett csőcselék veti ki a nemzet testéből. Jól van ez így!-magyarázzák a nem Beksics Gusztávok.

103 évvel Trianon után még ezt a luxust is megengedhetjük magunknak.
Jól van ez így?

103 éve majdnem, de tényleg csak majdnem mindenünk megvan, ami magyarságunk megéléséhez szükséges.

Nem élünk vele.

Élünk mi még egyáltalán?

Van még 103 évünk?

(Nethuszár)