Ezek ugyanazok! A nyugati baloldal Izrael-ellenessége

Napok óta olvasom úgy a magyar, mint a mainstream sajtóban azokat a cikkeket, írásokat, amelyekben – teszem hozzá: jogosan! – írójuk felháborodásának ad hangot, amiért a nyugat-európai baloldal, illetve szélsőbaloldal Izrael-ellenes, palesztinpárti tüntetéseken vesz részt, amiért az amerikai egyetemek diákjai zsidókat inzultálnak, vagy épp életveszélyesen fenyegetnek – egyszóval a nyugat-európai baloldali, és helyenként (a helyenként fogalmára külön felhívnám az olvasó figyelmét) liberális elitek vagy némán tűrik, vagy passzivitásukkal támogatják a már-már pogromba hajló antiszemita cselekményeket, nem beszélve azokról a nyugati politikusokról, akik tevőlegesen segítik a Hamászt, annak propagandáját. Olvasom ezeket az írásokat, értem szerzőiket, meg is értem őket, de egy valamit nem értek: miért csodálkoznak azon, hogy ez így történik?

A nyugat-európai baloldal Izrael-ellenességbe oltott rejtett antiszemitizmusa nagyjából már hatvanas évek óta valóság, álcázzák ezt antikolonializmussal vagy épp antifasiszta szólamokkal. Amikor ma azt látjuk, hogy a nyugati baloldal Izrael-ellenességben tobzódik, akkor elég csak egy pillantást vetnünk ennek a baloldalnak a nagy elődeire, azokra, akik akkoriban számítottak ideának, miközben mi a kommunizmus diktatúrájának elnyomása alatt éltünk.

1. rész: nyugat-európai baloldal és a terrorszervezetek

Emlékszünk még a Baader-Meinhof csoportra? Belőlük alakult aztán a németországi Rote Arme Fraktion (RAF) terrorszervezet, emlékszünk rájuk is, ugye? A baszk ETA-ra? Az ír IRA-ra? Hát Carlosra, a Sakálra?

Tevékenységük csúcspontján a francia, olasz, német, spanyol kommunista pártok segítették őket, de azt sem ártana elfeledni, hogy fegyveres kiképzésüket arab/muzulmán államokban oldották meg a lelkes szovjet elvtársak. Amikor ma azt látjuk, hogy Németországban nemcsak a bevándorló muzulmánok, hanem egyes német baloldali hírességek is Palesztina mellett állnak ki, akkor nem kell elfeledni a közelmúltunk nem túlságosan ismert és túltárgyalt fejezeteit.

Amikor ír képviselő szónokol az Európai Parlamentben, azt hazudva, hogy a kórházat az IDF bombázta le, miközben felszólalásának idején már egyértelmű bizonyítékok kerültek elő arra nézve, hogy egy Hamászos akció eredménye volt a tragédia, nos, amikor ezt látjuk, akkor jusson eszünkbe, hogy bizonyos magyar körökben is oly’ nagy szimpátiának örvendő IRA alapeszmeisége a marxizmus, fegyvereinek zömét a Szovjetunióból szerezte be, kiképzésüket a szovjet befolyás alatt álló arab/ muzulmán államokban oldották meg.

Akárcsak a baszk ETA-ét, amelynek terroristái még ma is büszkén viselik a vörös csillagot.

Amikor azt látjuk, hogy dacára a kommunista valóságot illető és az 1989-es kommunista összeomlás után feloldott titkokra, a nyugat-európai/amerikai baloldal büntetlenül idealizálhatta Che Guevarát, a vörös csillag amolyan pop-kulturális ikon lett, és aki ezek ellen szólalt fel, az megkapta a náci bélyeget – ez utóbbi különösen igaz a kelet-európai közállapotokra, ami elég vicces lenne, ha nem épp velünk történt volna, nos, akkor aligha kell csodálkoznunk a mai szomorú helyzeten.

Franciaország? Említsük meg Khomeini ajatollahot, akit számtalan muzulmán országból űztek el, kezdve az iráni sahtól, a törökökön át, az iraki Szaddám Husszeinig, így aztán egy franciaországi kisfaluban talált menedéket. És ekkor a baloldali sajtó felfedezte benne az amerikai imperializmus elleni nagy harcost, interjúkat készítetek vele, amelyek bejárták a világot, és így sokkal, de sokkal könnyebben tudta eljuttatni lázító szavait az iráni néphez, mint korábban bármikor. A végeredmény: iráni iszlám forradalom, mára egy teokratikus, a világ biztonságát naponta fenyegető állam.

A fentiekben csak sarkosan és nagyon felszínesen, de azért elég érthetően mutattam be, hogy a nyugat-európai baloldal és az iszlám militarizmus kapcsolata korántsem a ma jelensége, sokkal inkább egy hosszú távú munkakapcsolat ez – ebből pedig világosan következik, hogy semmiféle csodálkozni való nincs azon, ha ma palesztinpártiak százezrei vonulgatnak az európai utcákon.

A megoldásra váró kérdés: mit kezdünk a helyzettel?

Ismét szőnyeg alá söpörjük a baloldal Európát eláruló magatartását, vagy lesz végre következménye is ennek? Az, hogy mivel jár, ha nem tartunk nemzetközi pereket, ha büntetés nélkül engedjük el őket, nos, azt már tudjuk.

Ideje lenne kipróbálni a másik utat is.

2. rész: a kommunista Nürnberg elmaradása

Ami ma történik Izraelben, Európa utcáin, vagy épp Ukrajnában, annak minden előzménye a tespedtségünkből, erkölcsi relativitásra épített eszmeitlenségünkből, a bűn árnyalásából, a kommunista, illetve náci bűnök közötti egyenlőségjel elmosásáról, majd a kommunista eszmerendszer kitisztításáról szól, azzal együtt, hogy utóbbi folyamathoz elkerülhetetlenül szükség volt a kommunista diktatúrák utáni időszak „békén hagyásos” politikájára, lásd még elszámoltatás elmaradása és egyebek.

Jelenlegi bajaink forrása, úgy az izraeli események európai megítélésben, mint az Ukrajna elleni agresszió megindításának lehetőségében abban a nagy-nagy tévedésben keresendő, amit az 1989-es kommunista összeomlás utáni években követtünk el. Igen, mi, mindannyian!

Az erkölcsi alapjaink ugyanis azt kívánták volna, hogy a kommunista rendszerek bűnöseit nemzetközi perben, a nemzetközi közvéleményt tájékoztatva számoltassuk el – akárcsak a nácizmus korszakát lezárandó nürnbergi per során!

Gondoljunk csak bele: 1990-ben még bőven éltek olyan szovjet-orosz politikusok, akik részt vettek az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében. 1990-ben még bőven éltek olyan magyarországi politikusok, akik a kommunista elnyomásnak az ÁVH keretein belül adtak halálos hangot. Hogy messzire ne menjünk, Péter Gábor ÁVH-alapító a kommunista diktatúra összeomlása után halt meg, békésen, ágyban, párnák között.

És még sokan éltek, túléltek és úsztak meg gyilkosságokat, akár tömeggyilkosságokat (a katyini mészárlás felelősei közül is életben voltak még egy páran, semmi bajuk nem lett!), miközben a felszabadulás utáni mámort kihasználva az addigi elitek, nem ritkán a nyugati elvtársaikkal karöltve, a bosszúhadjárat jogtalanságáról kezdtek el beszélni, hogy aztán a beköszönő gazdasági válságok más irányba tereljék el a köz figyelmét.

Így maradhatott meg a KGB azon nyugati vagyona, amit már a nyolcvanas évek végén Nyugatra menekítettek az okos fiúk, lévén a nyugati kommunista pártok, bár támogatottságuk bedőlt az 1989-es kelet-európai rendszerváltások után, bankszámláik, üzleti lehetőségei nem fagytak be, még csak nemzetközi nyomozás sem indult a Szovjetunió nyugat-európai és amerikai társadalmak megosztását, stabilitásának aláaknázását célzó, az 1920-as évektől folyamatosan tartó akciónak kivizsgálására.

Az egykori nyugat-európai szovjet ügynökök, a KGB-báb Putyin elnöksége, a nyugat-európai orosz pénzek fialtatása, a világgazdasági környezet aztán úgy alakult, hogy Oroszország fegyverkezni tudott, meg is tette, és első adandó alkalommal megtámadta szomszédját.

Miért ne tette volna?

Tán kapott valami büntetést amiatt, hogy tucatnyi kelet-európai országban tiporta el a demokráciát, kapott valamilyen büntetést a holodomor miatt, a levert forradalmak, a kivégzett milliók miatt?

Semmit!

Így aztán azt tették, ami létük lényege – folytatták a Szovjetunió restaurálását, még csak azt se mondhatni, hogy más eszközökkel. Putyin-rezsmije ma is a Hamászt támogatja Izrael és a nyugati világ ellenében – miért ne tenné? Terrorszervezetek közös munkái kötik össze őket évtizedek óta, Abbász palesztin elnök a KGB ügynökeként szolgált, az Európára menekültálca alatt rászabaduló muzulmán tömeg szintén Moszkva kezére játszik, miközben Nyugat – leginkább és főként Európa! – semmit, de semmit nem tesz, ami elvenné úgy Moszkva, mint a Hamász kedvét ettől a háborúsditól, ahogy az 1989-es rendszerváltások után, úgy most is a megúszásra játszik.
Csakhogy ez most nem fog menni!

Vagy mi, vagy ők!

Felcser V. Örs

Borítókép: baloldalt egy militáns német komcsi szervezet Palesztina melletti tüntetésre invitáló plakátja 1988-ból, jobboldalt: 2023, Berlin.

(Nethuszár)