Lábon lőni magunkat: Ukrajna EU-csatlakozása csak a brüsszeli elit alibizése

Vannak dolgok, amelyeknek eljött az idejük. És vannak, amelyeknek nem. Ukrajna EU-csatlakozása pedig az utóbbi közé tartozik, akár tetszik nekünk, akár nem, Spoiler: nekem spéci nem tetszik, de ez van.

Előrebocsájtom: a Nethuszár soha, egy pillanatra sem ingott meg, első perctől fogva Ukrajna oldalán áll, és mereven ragaszkodunk ahhoz az állásponthoz, hogy Oroszországnak nem szabad megengedni egy fikarcnyi területi nyereséget sem, ragaszkodunk hozzá, hogy a russzijái elitet meg kell büntetni stb.

És most ahhoz is ragaszkodunk kell, hogy Ukrajna EU-csatlakozásának még nincs itt az ideje! Mi több, óriási hiba lenne, és nemcsak arról beszélek, hogy Ukrajna nem áll készen a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, hanem arról, hogy mi, a Nyugat, az EU, Brüsszel, illetve a jólétük féltésén kívül csak debilizmusban élen járó nyugat-európai citoyen-társadalmak nem állnak készen arra, hogy fogadják Ukrajnát abba a nagy családba, amely…, ööö, amely mit is csinál?

Épp a rendszerszintű és agresszív antiszemitizmust éleszti újra.

A probléma nem Ukrajnával kezdődik, és nem is vele ér véget. A gond az, hogy a brüsszeli eurokraták, illetve a nyugat-európai gazdag államok ostobán lődörögtek akkor, amikor Ukrajnának tényleg segíteni kellett volna. Kétszer ad, ki gyorsan ad, tartja a magyar mondás, és nem véletlenül. A németek küldtek pár tucat sisakot – emlékszünk erre?

Emlékszünk az ukránok könyörgésére? Close the sky!

És semmi eredmény…

Valós, kézzelfogható és fegyverekben is mérhető segítséget csak a keleti tömb nyújtott az első percekben: Lengyelország, Bulgária, Románia és a török Bayraktar drónokat se feledjük el, ahogy az amerikaiak Javelinjét sem.

Brüsszel hallgatott, napokig, hetekig mélázott egy-egy szankción stb. Kár ezt felidézni, aki első perctől követte a háború eseményeit, illetve a háborút megelőző uniós diplomácia töketlenségét, az jól érti miről beszélek.

A nyugat-európai elitek ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy nyakig sárosak az ügyben: nyakig sárosak a németek, akik minden amerikai figyelmeztetés ellenére, érkezzen az demokrata vagy épp republikánus oldalról, erőltették az Északi Áramlat építését, az orosz gázfüggést. Sáros ez egész korrumpálódott brüsszeli elit, amelyik úgy gondolta, hogy a modoros politizálással majd kibekkeli valahogy a háború végig, illetve a későn, akadozva meginduló katonai segítséggel elfedi majd saját lelki nyomorát.

Ezért lett belengetve az uniós csatlakozásról szóló tárgyalások megkezdésének ígérete, ezért húzogatták a mézesmadzagot az ukránok orra előtt, amikor a NATO-csatlakozás került szóba, hogy aztán egy nesze semmi fogd meg jól-al menjenek haza – Ukrajnát másodszor ejtette a NATO, az EU pedig most fogja először, és az a jó hír, hogy Kijev igazán hálás lehet azért, ha ez a történet végül úgy alakul, hogy nem lesznek csatlakozási tárgyalások, mert ellenkező esetben a komplett jóléti sovinizmus kontinentális haragjával fognak szembe nézni – és ebbe bele is roppannak majd.

Lehet ugyanis harcolni az orosz tankok ellen, lehet okos politikával katonai segítségeket szerzeni a nyugati államoktól és lehet még sok mindent, Kijev bizonyára el is érné ilyetén céljait, de egy valamit ő sem tud elérni ezen a bolygón: szembemenni a sztrájkoló kamionosokkal, a gabonakereskedők profitvesztésével, a jólétükből fikarcnyit sem engedő szubhumanizmussal – utóbbi kontinentális jelenség, a maisntream ezt szokta úgy nevezni, hogy „belefáradt a háborúba”, mármint a szavazópolgárok tiszteletet aligha érdemlő közönsége, holott ez csak egy fura és fölöttébb hibás megnevezése annak, hogy az európai citizen elvesztette lelkét, feláldozta azt a jóléti életérzés oltárán, és nem akar egy fikarcnyival sem többet fizetni a karajért csak azért, mert Ukrajnának meg kell védenie önmagát, és ezzel együtt a Nyugatot is.

Nem, a lélek brüsszeliták által módszeresen elkövetett pusztításának kérdését nem tudja Kijev feloldani, mert azt nekünk kell megtenni – mi pedig, szemmel láthatóan, nem akarjuk.

Ez a legnagyobb problémánk, és csak ezt követik sorban azok a kérdések, amelyek a csatlakozási tárgyalások nagy megkezdése előtt továbbra is nyitva állnak. A lengyel kamionosok még mindig zárva tartják az ukrán határátkelőket, ahogy a szlovákok is – a lengyelek esetében arról a népről beszélünk, amelyik a legtöbbet tett Ukrajnáért. A gabonavita idején már láttuk, hogy ez egy olyan kardinális kérdés, ami még Ukrajna leghűségesebb szövetségeseit is megtörheti – Brüsszelben pedig nem született válasz ezekre a kérdésekre.

Továbbra sem tudjuk, hogy Ukrajna mely területei lesznek majd uniós területek, hány állampolgára lesz majd Ukrajnának, és nemcsak azt nem tudjuk, hogy hol húzódnak majd a NUTS-régiók Ukrajnán belül, de jelenleg elképzelésünk sincs, hogy Kijev milyen metodika alapján fogja majd ezeket felrajzolni.

Semmi, de semmi nem áll készen megvitatásra, mert Ukrajna az orosz invázió súlyos terhét nyögi, és egy háborúban álló ország első harmincezer prioritása között nem szerepelnek a brüsszeli modorosság kérdései, hanem önmaga védelméből fakad minden cselekvést meghatározó logika. Ez így természetes!

Nem uniós csatlakozás kell Ukrajnának, azt meg kellett volna tenni rögtön a Majdan után és Boszniával együtt, nem brüsszelita délibábos ígéretek kellenek az ukránoknak egy majd valamikor bekövetkező stabil államról, hanem légvédelmi rendszerek kellenek nekik, F–16-osok, és kurva sok lőszer!

Utóbbiról jut eszembe: a csatlakozásmániás európaiak leszállították már az idénre ígért egymillió lőszert? Na ugye?

Legalább ezt az egyet tudnánk teljesíteni, de ez sem sikerül, viszont bőszen ígérik, hogy az összes olyan problémát megoldják, amit Ukrajna csatlakozása jelent majd.

Na ja…

Felcser V. Örs

(Nethuszár)