Ahol a párhuzamos világok a csűrben találkoznak: Méra World Music

Ne gondoljunk itt a fogyasztói társadalom konzumidiotizmusára alapozott fesztiválhangulatra: a rendezvény főhelyszíne egy parasztház tágas udvara, a színpad a csűr része, egy hosszan elnyúló pult, ahol ételt-italt vehet magához a család összes tagja, igazán baráti áron. És igen, a Mérai Világzene Fesztivál közönsége egy nagy család. Ez az a fesztivál, ahol nem hánynak a nyakadba részeg emberek, ahol nemhogy agresszív viselkedésnek, de hangos összeszólalkozásnak sem látod/hallod nyomát. Ahogy azt a biztonsági őr válaszolta arra kérdésemre, hogy milyen ez a fesztivál, mennyire tűnik neki biztonságosnak, annyit mondott: „nézz szét, látsz egy csikket a földön? Sem botrány, sem más nem áll fent” – így aztán a bejáratnál álldogáló szekrény méretű biztonságiak két dologra koncentráltak: hogy senki ne hozzon be kintről piát, illetve hogy ők is bele tudjanak hallgatni a jam session-be.

Ugyanis a helyszín varázslatossága mellett ez adja a mérai csűrfesztivál igazi nagy erejét: a minőségi zene – megkockáztatom: ilyen kiemelt minőségű zenét semmilyen más, erdélyi magyar fesztiválon nem hallgathatsz!

A csűr színpadán fellépett többek között a chilei-francia-osztrák hölgytrióból álló DeRuts, a mexikói Guajiro, az amerikai Laura Lackey’s Rhytm Revue, de itt volt az a Nightlosers, amelyik már akkor világzenét játszott, amikor ez a fogalom még nem is létezett, az Oláh Gipsy Beats Magyarországról pedig megmutatta, hogy messze vagyunk még attól, hogy kimaxoljuk a cigányzenében rejlő lehetőségeket, hogy aztán a koncertek után elkezdődjön a táncház, ahol együtt ropja a német srác a csíki csajjal, s mindenkinek fülig ér a szája, mert a népzenénk ilyen: mosolyogsz tőle!

Ha nem akarod a színpad előtt ropni, akkor sincs baj, nyugodtan átsétálhatsz a hídon a domboldalra, ahol egy függőágyban elheveredve hallgathatod a zenét, este nézheted a csillagos eget, vagy csak beszélgethetsz egy jót számodra addig ismeretlen figurákkal zenéről, világról…, megnézheted a Bivalymúzeumot, ellátogathatsz a helyi néprajzi múzeumba, ahol szakavatottak vezetnek körbe, hogy rácsodálkozz: mennyi, de mennyi értéket (és lehetőséget!) rejt még mindig Kalotaszeg!

Reggeltől, késő délutánig tartanak a gyerekprogramok, amire szükség is van – ahogy azt egy fesztiválozó megfogalmazta, amikor fényképezőgépemmel épp át akartam lépni egy kisebb gyerekcsoporton: „térdig járunk a gyerekekben” – s biza’ így is volt. Ennyi gyereket fesztiválon ritkán lát az ember, de külön értéke a rendezvénynek, hogy egy pillanatra sem kell aggódnod a csemetéd miatt, mindenki figyelmes, senki nem tapos le senkit, a gyerekek meg úgy rohangálnak a színpad előtt, mintha ők lennének a Guadjiro legnagyobb rajongói.

Éjfélkor pedig elkezdődik a jam session – tulajdonképp örömzene, amikor egy sátorponyva alá begyűlnek a zenészek, s elkezdnek csak úgy, önmaguk és mások örömére muzsikálni. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy akár zenetörténelmi pillanatnak lehetünk tanúi, hiszen nem kizárt, hogy az itt muzsikálók közül valaki, zenéjébe pont a mérai hatásokat beépítve lesz befutott zenész, hogy majd ennyit válaszoljon arra kérdésre, hogy honnan is inspirálódott: Méra! Miért is ne? Hisz a mexikói hegedűs úgy muzsikált együtt a helyi prímással a mérai kocsma teraszán, amihez a mezőről hazaérkező paraszt dúdolta a nótát, miközben a chilei csajok hallgatták őket, mintha Méra mindig a világzene fővárosa lett volna.

Összegezve: Méra az a fesztivál, ahova legalább egyszer az életben ki kell menned. Ki kell látogatnod, hogy lásd, érezd: van még élet a fogyasztói rohanáson, a konzumidiotizmuson túl – és, hogy tudd: nem vagy egyedül!